Az 1988-as calgary-i téli olimpián bár rengeteg nagyszerű teljesítményt láthattak a nézők, azonban ez az olimpia mégis két olyan szereplőről maradt emlékezetes, akiknek már a részvétele is csodaszámba ment. A jamaicai bobcsapat és Eddie Edwards brit síugró sem ért el túlzottan jó eredményt, de kitartásuk és elszántságuk miatt elnyerték mindenkinek a csodálatát és tiszteletét. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatában ezúttal tehát ez az olimpia kerül terítékre.
Most ingyen regisztrálhatsz a Sportudvar Prémiumra – élj a lehetőséggel!
Miután Montréal háromszor bukta el a téli olimpia megrendezésének lehetőségét sikertelen pályázata miatt (1932, 1936, 1956), 1957-ben Calgaryban létrejött egy olimpiai fejlesztési szövetség, amelynek az volt a célkitűzése, hogy a város sikeresen pályázzon a téli ötkarikás játékok megrendezésére. Először 1964-re nyújtott be pályázatot a Kanada nyugati részén, Alberta tartományban fekvő nagyváros, ám akkor esélye sem volt Innsbruckkal szemben, amely a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 58 tagjából 49-nek a szavazatát nyerte el. Calgary az 1968-as téli olimpiára is pályázott, ám ezúttal 27:24-re kikapott Grenoble-tól. A szövetség az 1972-es játékokra a Calgary közelében fekvő Banff Nemzeti Parkkal akart pályázni, azonban környezetvédő szervezetek attól féltek, hogy az olimpia helyrehozhatatlan károkat okozna. Minden bizonnyal ez is szerepet játszott abban, hogy végül Szapporo 32:16-ra legyőzte ezt a pályázatot a helyszínről döntő szavazáson. Az újabb bukás után a szövetség 1968-ban föloszlott, amiben annak is szerepe volt, hogy ezúttal nem Calgary, hanem Vancouver pályázhatott kanadai részről az 1976-os téli olimpia rendezésére. Vancouver végül nem kapta meg a rendezési jogot, majd az 1980-as pályázatát hetekkel a szavazás előtt vonta vissza pénzhiány miatt.
A calgary-i olimpiai fejlesztési szövetség 1978-ban újrakezdte működését, s ezúttal az 1988-as téli olimpiát tűzte ki célul. A helyi gazdasági és politikai élet személyiségei, valamint a helyi lakosság is támogatásáról biztosította a pályázókat. A különböző hatóságok és cégek 2.5 millió kanadai dollárt biztosítottak a kandidálás költségeinek fedezésére. A Kanadai Olimpiai Bizottság 1979-ben döntötte el, hogy Vancouver helyett ismét Calgaryt részesíti előnyben, ami annak volt köszönhető, hogy a város háromszor kisebb költségvetéssel tervezte az olimpia megrendezését, mint a később a 2010-es téli játékokat megrendező nyugati parti nagyváros. Calgary 600 000 lakosának túlnyomó többsége is kiállt a pályázat mellett, a kanadai kormány pedig 200 millió dolláros garanciát vállalt sikeres pályázás esetén. Ez volt a nyolcadik kanadai pályázat téli olimpia megrendezésére és a harmadik eset, hogy Calgary kandidálhatott a juharfaleveles ország részéről. A NOB 1984. szeptember 30-án, a nyugat-németországi Baden-Badenben tartott 84. közgyűlésén, a szavazás 2. fordulójában választotta Calgaryt az 1988-as téli olimpia helyszínévé az olaszországi Cortina d’Ampezzóval és a svédországi Falunnal szemben. Calgary lett az első kanadai város, amely téli ötkarikás játékoknak lehetett helyszíne, s az 1976-os montréali nyári olimpia után a második, amely fogadhatta ezt az eseményt.
A nyolcvanas években még élénken élt mindenki emlékezetében az 1976-os montréali nyári olimpia pénzügyi kudarca – ahogy arról a nyári olimpiákat összefoglaló 2020-as sorozatomban már írtam, Montréalban kegyetlenül elszálltak a költségek, s a szervezők közel egymilliárd dolláros veszteséggel fejezték be ténykedésüket, az olimpia pedig 2007 júniusára térült meg teljesen. A kanadaiak természetesen szerették volna elkerülni, hogy ez a gigantikus betli megismétlődjék. Emiatt a calgary-i szervezők már évekkel a játékok előtt összeállították a költségvetést, amely alapján 32 millió dolláros bevételt vártak az olimpiától.
Ezt a célt végül tökéletesen teljesítették, ugyanis a kiadások 527 millió dollárt tettek ki, a bevételek azonban 559 millióig emelkedtek, így nyereséges lett az olimpia. Ebben a pénzügyi sikerben fontos szerepe volt az összeg több, mint felét kitevő, rekordot döntő közvetítési jogdíjaknak, amelyek 325.9 millióra rúgtak, de jelentős tételnek számított a szponzoroktól befolyt 88 és a jegyeladások által generált 41.9 millió dollár is.
Ami a jegyeket illeti, több, mint másfél millió tikettet adtak el erre az olimpiára. Ez a szám messze fölülmúlta a korábbi téli játékok hasonló eredményeit. A jegyértékesítés 1986. szeptember 30-án kezdődött meg, s a belépők több, mint háromnegyedét Alberta tartományban árúsították. Bizonyos versenyek kapcsán rendkívül erős kereslet mutatkozott a jegyekért, s ez a helyzet problémákat idézett elő. Az Egyesült Államokban a World Tickets nevű cég volt felelős az olimpiai belépők forgalmazásáért, azonban kiderült, hogy a társaság szabálytalanságokat követett el e folyamat során, s tulajdonosát, egyben jegymenedzserét, James McGregort bíróság elé is állították csalás és lopás vádjával. A másik gondot az jelentette, hogy a szervezők ígéretével ellentétben, miszerint a jegyek 90%-át a szurkolók között fogják értékesíteni, a jegyértékesítés felügyelője közölte, hogy a legnépszerűbb versenyszámok belépőinek felét az olimpiai családhoz kötődő személyek vásárolták meg: ebbe a körbe tartoztak a NOB-tagok, a nemzetközi sportági szakszövetségek alkalmazottai, valamint a nemzeti olimpiai bizottságok és a szponzorok dolgozói és persze azok családtagjai. Emiatt Calgaryban több tüntetésre is sor került a felháborodott helybeliek részéről, így a szervezőbizottság kénytelen volt a jegyeket újraelosztani. Annak érdekében, hogy a kavarás ellenére minél kevesebben maradjanak le a versenyekről, növelték egyes helyszínek nézőtéri befogadóképességét, így pl. a síugró-, az alpesi sí-, a jégkorong- és a műkorcsolyapályákra is több nézőt engedtek be az eredetileg tervezettnél. Végül a jegyek 79%-a a lakosság körében talált gazdára, de a jegyértékesítési folyamatról inkább negatív véleményeket lehetett hallani, olvasni a rossz tervezés és az elégtelen tájékoztatás miatt.
Az olimpia idején nem akadt sok probléma, az az egy, amely viszont igen, alaposan fölforgatta a műsort. A chinook, a Sziklás-hegység felől érkező meleg és száraz hegyvidéki szél (amelyet az Alpokban jellemző főnhöz lehet hasonlítani) ugyanis komoly felmelegedést eredményezett Calgaryban és környékén. Az olimpia ideje alatt -28 és +22°C között alakult a hőmérséklet. A nagy melegben több versenyt, főleg a jeges sportágak küzdelmeit az olvadás miatt napokkal kellett elhalasztani, de a gyakran 160 km/h-t is meghaladó szél miatt a síversenyekben is tetemes csúszások álltak elő, pl. először volt példa arra, hogy az északi összetett két versenyszámát: a sífutást és a síugrást egy napon kellett lebonyolítani a versenyek feltorlódása miatt.
Ezen a téli olimpián minden addigi részvételi rekord megdőlt: 57 ország 1423 sportolója, köztük 301 nő vehetett részt 6 sportág 10 szakágának 46 versenyszámában. Újonnan szerepelt a játékok műsorán alpesi síben a férfi és női szuperóriás-műlesiklás és a kombináció, a férfi síugró-csapatverseny, a férfi északi összetett-csapatok küzdelme, valamint a női 5000 méteres gyorskorcsolya. A sok új versenyszám miatt 1983 októberében az a döntés született, hogy a téli olimpiákat a jövőben az addigi 12 helyett 16 napon keresztül rendezik, s három hétvégét fognak magukban foglalni – ez volt az első olimpia, amely már 16 napos volt. Ez a lebonyolítás mindmáig érvényben van. 1987 októberében még úgy álltak a dolgok, hogy 60 nemzet képviseltetheti magát Calgaryban, azonban kettő nem volt tagja a Nemzetközi Korcsolya Uniónak, ezért nem indulhatott, s hasonló okokból két másik ország is visszalépett, ellenben egy nemzet végül mégis indult, mert bekerült a Nemzetközi Bobszövetségbe. Hat ország: az Amerikai Virgin-szigetek, Fidzsi, Guam, Guatemala, a Holland Antillák és Jamaica első alkalommal vehetett részt téli olimpián. Luxemburg 52, Portugália 36, Dánia és India 20-20, a Fülöp-szigetek pedig 16 év kihagyás után tért vissza. Ez volt az utolsó téli olimpiája a Szovjetuniónak, amely 1991 végén fölbomlott, s utoljára szerepelt két német csapat, hiszen 1990 októberében a német újraegyesítésre került sor.
Magyarországot 3 sportágban 5 olimpikon képviselte Kanadában, akiknek érmet és pontot sem sikerült szerezniük. A legjobb eredményt az Engi Klára, Tóth Attila jégtáncpáros érte el, amely 7. lett versenyszámában. A műkorcsolyázóknál indult még Téglássy Tamara, aki egyéniben a 19. lett. Biatlonban Kovács Zsolt a 10 km-es sprintet lövőhiba nélkül teljesítve a 48., míg a 20 km-t – 4 lövőhibával – az 54. helyen fejezte be. Mayer Gábor sífutó 15 km-en az 57., 30 km-en pedig a 63. helyen végzett.
Biatlonban három férfi versenyszám: a 10 és a 20 km-es egyéni, valamint a 4×7,5 km-es váltó zajlott le. Ezeken 22 ország 90 versenyzője állt rajthoz. A változékony időben rendezett versenyeket a keletnémet és a szovjet versenyzők uralták. A 20 km-es egyéni versenyen az NDK-t képviselő nagy esélyes, Frank-Peter Rötsch úgy győzött, hogy három lövőhibát követett el, amelyek miatt 3 perc időbüntetést kapott. A szovjet Valerij Medvegyov úgy lett a 2., hogy csupán kétszer hibázott a lövészetben, azonban a futásban 21.3 másodperces hátrányt szedett össze a célig. A 3. helyen az olasz Johann Passler végzett, aki szintén két lövést rontott el. A 10 km-es sprintben az első kettő helyen a három nappal korábban lezajlott 20 km 1. és 2. helyezettjei, azaz Rötsch és Medvegyov végeztek. Rötsch lett az első a sprint 1980-as bevezetése óta, aki ugyanazon az olimpián mind a két egyéni számot meg tudta nyerni biatlonban. A dobogó legalsó fokára itt a szovjet Szergej Csepikov állhatott föl – Medvegyov ezúttal 15.6, Csepikov pedig 23.1 másodperccel maradt el Rötschtől, holott a keletnémet két lövőhibájával szemben ők ketten hibátlanul lőttek.
A 4×7,5 km-es váltóban 16 csapat vett részt. Az esélyesek a szovjetek voltak, akik 1968, a versenyszám olimpiai szereplésének kezdete óta minden téli játékokat megnyertek. A keletnémetek személyében azonban bivalyerős kihívójuk akadt, ugyanis az NDK négy versenyzője a sprintben az első hatban végzett. A keletnémet Jürgen Wirth első lövészetében a nagy szél miatt három lövést is elrontott, így a 12. helyre csúszott vissza az NDK váltója, s az összeszedett 2 perces hátrányt később nem is tudta ledolgozni. A szovjetek zsinórban hatodik és mint utóbb kiderült, ezen a néven utolsó olimpiai győzelmüket aratták ebben a számban, mivel 1:22:30 perc alatt teljesítették a távot. Az NSZK lett az ezüst-, Olaszország pedig a bronzérmes. Az NDK végül az 5. helyre tudott fölkapaszkodni, s a lövőhibát vétő váltók közül a legjobb lett.
Bobban az időjárási körülmények erősen érintették a versenyek megtarthatóságát. A calgary-i játékok elhozták a keletnémetek dominanciájának végét. Az NDK bobosai az előző három olimpián a hat aranyéremből ötöt megszereztek, 1988-ban azonban három érméből egyik sem volt arany, mivel azokon Svájc és a Szovjetunió osztozott. 23 ország 135 versenyzője szállt harcba a minél jobb eredményekért, vagy pusztán azért, hogy teljesítse valahogy a nehéz pályát. Ez utóbbi lehetett a célja a három egzotikus helyről érkezett egységnek: a jamaicai négyes- és kettes-, az Amerikai Virgin-szigeteki, két, egyaránt 50 éves ember által alkotott kettes- és a Holland Antillákról érkezett kettesbobnak. Résztvett a versenyen négy mexikói testvér is, valamint Albert monacói herceg, aki ezzel történelmet írt, ugyanis ő lett az első NOB-tag, aki olimpián indult.
Kettesbobban az 1. futamot a keletnémet Wolfgang Hoppe, az olimpiai címvédő nyerte meg, azonban a még ugyanaznap tartott 2. futamban csupán a 8. helyet szerezte meg. Ott a szovjet, később lett színekben versenyző Janis Kipurs győzött. A 14 fokos melegben megtartott futamokat követően a szovjetek és a keletnémetek is a két futam eredményeinek törlését kérték, mivel szerintük a nagy szél által a pályára fújt por befolyásolta a jég állapotát, s emiatt egyes versenyzők előnyös, mások hátrányos helyzetbe kerülhettek. Ezt a kérelmet a szervezők elutasították, s másnap lebonyolították a másik két futamot is, amelyek végén olimpiai bajnokot hirdettek. Csakhogy, miután 28 bobos teljesítette a pályát, a versenyt félbeszakították, majd törölték a nagy szél által a pályára fújt por és a meleg következtében megindult olvadás miatt. A viadalokat másnap folytatták. Wolfgang Hoppe és társa, Bogdan Musiol végül a 3. és a 4. futamot is megnyerte, azaz a futamok háromnegyedét behúzták, ám így is csupán ezüstérmesek lettek, mivel a 2. futamban elért 8. hely miatt ezt az árat kellett fizetniük. Az aranyérem a Janis Kipurs, Vlagyimir Kozlov szovjet kettősé lett, akik 0.71 másodperccel előzték meg a keletnémeteket. Érdekesség, hogy Kipursék lett nemzeti színű bobbal teljesítették az olimpiát, mert Kipurs így kívánt tiltakozni hazája szovjet megszállása ellen – hát igen, a peresztrojka időszakában már ezt is meg lehetett csinálni. Kipurs 1992-ben már hazája színeiben indulhatott az olimpián. A dobogó legalsó fokára egyébként egy másik NDK-egység, a Bernhard Lehmann vezette páros állhatott föl. A verseny után Hoppe folytatta tiltakozását az általa nem megfelelőnek ítélt pályaviszonyok miatt, s vereségének okát abban látta, hogy az egységek akkoriban még véletlenszerű sorrend alapján, s nem az előző futam eredményei szerinti sorrendben teljesíthették a pályát. 1992-ben már nem alkalmazták ezt a szabályt.
A négyesbobok versenyében jobb körülmények között küzdhettek meg egymással a különböző egységek. Két futam után a Hoppe vezette keletnémet négyes állt az élen az Ekkehard Fasser-féle svájci bob előtt, amely azonban a 3. futam után az élre állt, s ott is maradt, ezzel olimpiai bajnok lett, azonban mindössze 0,07 másodperccel előzte meg Hoppéékat. A Janis Kipurs-féle II-es számú szovjet csapat lett a 3. helyezett. Nagy figyelem övezte a jamaicaiak versenyét. A karibi bobosok a négy futamból végül hármat tudtak teljesíteni, mivel a 3. futam során a Kreisel-kanyarban a kormányos csúnyán odavágta a falhoz a bobot, amely ettől olyannyira károsodott, hogy a 4. futamra már nem tudták rendbehozni. Így is hatalmas tapsot kaptak a közönségtől, ugyanis a sérült bobbal befejezték a 3. futamot, s a nagy ütközésben egyik versenyző sem sérült meg. A jamaicaiak 24., 25. és 26. helyezést értek el a három futam során, amelyből kétszer is maguk mögé utasították a portugálokat, egyszer pedig az ausztrálokat. Ők voltak az egyetlen négyes, amely nem teljesítette az összes futamot, de annak függvényében, hogy hazájukban sosincs hó és jég, már az bődületes bravúr volt részükről, hogy egyáltalán eljutottak az olimpiára. Az 1993-ban megjelent Jég veled! című film megörökítette a jamaicai bobosok calgary-i történetét.
Északi összetettben először alkalmazták az olimpián az ún. Gundersen-táblázatot, amelynek segítségével a síugrásban elért pontszámokat át lehet váltani másodpercekre, s a sífutásban mindenki ennek megfelelő időt jelentő hátránnyal indult az elsőhöz képest, ám így is több esélyese maradt a versenynek. Újdonság volt a csapatverseny is, amelyre az egyéni megmérettetés előtt került sor. 11 nemzet indult itt. Először a három csapattagnak 2×3 síugrást kellett teljesítenie a 70 méteres normálsáncon és a két legjobb eredményt vették alapul az összesítésnél. Síugrásban a nyugatnémetek és az osztrákok voltak a legjobbak, messze megelőzve a norvégokat. Az osztrák Klaus Sulzenbacher új sáncrekordot állított föl 91 méteres ugrásával, amellyel túlszárnyalta a síugrók egyéni versenyét megnyerő Matti Nykänen 89.5 méteres eredményét – az igazsághoz hozzátartozik, hogy a finnek szeles körülmények között kellett produkálnia ezt az ugrást. Másnap került sor a 3×10 km-es sífutóváltóra, amelyben a nyugatnémetek megőrizték 1. helyüket, ezzel az északi összetett csapatversenyének első olimpiai bajnokai lettek. Svájc a síugrást követően még csak a 6. helyen állt, azonban a sífutásban a leggyorsabbnak bizonyult, ám összesítésben 3.4 másodperccel lemaradt az NSZK mögött, így a 2. helyet szerezte meg. A dobogóra még a sífutást csupán a 9. helyen befejező osztrákok állhattak föl, míg Norvégia a 4. helyen végzett.
Az egyéni verseny síugrószámát a rossz időjárás miatt el kellett halasztani, így az olimpiák történetében először volt példa arra, hogy az északi összetett mindkét egyéni számára: a síugrásra és a 15 km-es sífutásra egy napon került sor, mivel február 28-án, az olimpia utolsó napján kellett lebonyolítani mindkét viadalt. Az ugrás után az osztrák Sulzenbacher vezetett a nyugatnémet Hubert Schwarz és a svájci Hippolyt Kempf előtt. A nagy esélyes norvég Torbjörn Lökken csupán a 19. lett. Rögtön a síugrás után került sor a sífutásra – a két versenyszám között csak evésre, a sílécek élezésére és a pálya bejárására volt idejük a versenyzőknek, pihenésre nem. A Sulzenbacher után 3:14 másodperces lemaradással induló Lökken bizonyult a leggyorsabbnak és végül a 6. helyre jött fel. Kempf ellenben le tudta dolgozni az osztrákkal szembeni 1:02 másodperces hátrányát, így ő lett az olimpiai bajnok. Sulzenbacher 19 másodperces lemaradással az ezüstérmet kaparintotta meg, míg a síugrás után a 4. helyen álló szovjet Allar Levandi lett a bronzérmes. Schwarz csupán a 13. helyen zárt.
A jégkorongtornán először állt nyitva az ajtó a profi játékosok előtt, ugyanis a nemzetközi szövetség 1986 októberében engedélyezte számukra az olimpiai részvételt, azonban ez nem igazán látszódott az 1988-as olimpián, ugyanis az észak-amerikai liga, az NHL nem engedte el játékosait a calgary-i tornára. A végső győzelem így 1956 óta immár hetedjére a szovjeteké lett. A torna elején a 12 csapatot két, 6-6 fős csoportba osztották be – ezekből az első három helyezett jutott be a hatos döntőbe, ahol mindenki csak a másik csoportból érkezett ellenfelekkel játszott, miközben magával vitte a vele egy hatosból továbbjutott válogatottak ellen elért eredményeit. A szovjetek a B-csoportban minden mérkőzésüket megnyerték, így természetesen csoportelsőként jutottak be a hatos döntőbe, ahová innen még a nyugatnémetek és a csehek mehettek. Az A-csoportból az egyaránt 7 pontot elérő Svédország, Finnország és Kanada jutott tovább, míg Svájcnak három győzelem sem volt elég az első háromba kerüléshez. A tornát megrázta egy doppingeset: a lengyel Jaroslav Morawiecki ugyanis a Franciaország ellen 6:2-re megnyert mérkőzést követően egy teljesítményfokozó szerrel lebukott az ellenőrzésen. A renitensnek el kellett hagynia Kanadát, míg a meccsért járó kettő pontot a francia válogatott kapta meg a zöld asztalnál.
A hatos döntőben a Szovjetunió 5:0-ra verte a házigazda Kanadát, majd pedig 7:1-re Svédországot, így megszerezte újabb olimpiai aranyérmét. Egyedül Finnország tudta megnehezíteni a végső győztes dolgát, ugyanis az utolsó fordulóban 2:1-re legyőzte a már tét nélkül hokizó szovjeteket. A finnek ezzel a sikerrel ezüstérmesek lettek, s jégkorongban először lettek dobogósok az olimpiák történetében. A 3. helyen a svéd válogatott végzett 6 ponttal, míg Kanada 1 egységgel lecsúszott a dobogóról. Most először rendeztek külön helyosztókat a 7., a 9. és a 11. helyekért – a 7. helyen az 1980-as győztes amerikaiak végeztek, az utolsó helyen pedig Norvégia zárt.
Szánkóban először a férfiak egyéni versenyére került sor, ahol az 1. futamban a keletnémet Jens Müller 46.30 másodperces pályacsúccsal győzött – ezt a rekordot azóta sem tudták megdönteni versenykörülmények között. Müller a nyugatnémet Georg Häcklt utasította maga mögé, aki két héttel az olimpia előtt meglepetésre legyőzte az Európa-bajnokságon. A 3. helyen a szovjet Jurij Harcsenko állt. Ez az állás a 2. futam során nem változott. A 3. futamot követően Harcsenko jött fel Müller mögé, miközben Häckl a 4. helyre esett vissza. Végül Jens Müller lett az olimpiai bajnok, aki 0.368 másodperccel előzte meg a 4. futamot megnyerő Häcklt és 0.726 másodperccel Harcsenkót. A keletnémetek és a kanadaiak tiltakoztak a 3. és a 4. futam során uralkodott viharos időjárási körülmények miatt, de ez a protezsálás hatástalan maradt.
A női egyeseknél is a keletnémetek számíthattak leginkább aranyéremre és ez sikerült is, ugyanis hármas sikert arattak. Az olimpiai címvédő Steffi Walter, a világbajnok Cerstin Schmidt és az Európa-bajnok Ute Oberhoffner mindhárom futamban az első három helyen végeztek. Az 1. futamot Walter 45.828 másodperces olimpiai- és pályacsúccsal nyerte – előbbi rekord mindmáig él. A 2. futamot Oberhoffner húzta be. A másnapra tervezett 3. és 4. futamokat egy nappal el kellett halasztani a kedvezőtlen időjárási körülmények miatt. Walter nyerte a 3., Oberhoffner pedig a 4. futamot, így Walter lett az olimpiai bajnok 0.132 másodperccel megelőzve Oberhoffnert és 0.208 másodperccel megelőzve Schmidtet.
A férfi párosok versenyében két futamot rendeztek. A Jörg Hoffmann, Jochen Pietzsch keletnémet duó háromszoros világbajnoki címvédőként érkezett Calgaryba és az 1. futamot pályacsúccsal nyerte meg. Végül meg is szerezte ez a kettős az aranyérmet, 0.09 másodperccel megelőzve a meglepetésre a 2. helyen végző Stefan Krausse, Jan Behrendt keletnémet párost. A 3. helyen a Thomas Schwab, Wolfgang Staudinger nyugatnémet kettős végzett.
Most ingyen regisztrálhatsz a Sportudvar Prémiumra – élj a lehetőséggel!
Műkorcsolyában ezen az olimpián rendezték meg utoljára a kötelező programot a férfi és a női egyéni versenyben, mivel több sportoló és edző is úgy vélte, hogy ez a versenyelem a túlzottan gyenge versenyzőket előnyös helyzetbe hozta. Elsőként a párosok küzdelmeire került sor, ahol a Jekatyerina Gordejeva, Szergej Grinkov szovjet kettős a rövid- és a szabadprogramot is könnyedén megnyerve olimpiai bajnok lett – a Szovjetunió zsinórban hetedszer nyerte meg ezt a versenyszámot. A 2. helyen egy másik szovjet páros: Jelena Valova és Oleg Vasszilijev végzett, míg a 3. helyen a Jill Watson, Peter Oppegard amerikai kettős zárt. A férfiak egyéni versenyét a Brian-ek csatájaként harangozták be, ugyanis az amerikai Brian Boitano és a kanadai Brian Orser, 1986 és 1987 világbajnokai voltak az olimpia legnagyobb favoritjai. Boitano kapta a legmagasabb pontszámot a kötelező program során, majd Orser győzött a rövid programban. A kűrben Boitano sikeresen bemutatta hármasugrását, miközben Orser óvatosabb produkcióval rukkolt elő. Végül öt pontozóbíró Boitanót, négy Orsert hozta ki győztesül, úgyhogy az amerikai lett az olimpiai bajnok, a kanadainak pedig be kellett érnie hazai pályán az ezüstéremmel. A dobogóra még a fiatal szovjet Viktor Petrenko állhatott föl. Jégtáncban a Natalja Besztyemjanova, Andrej Bukin szovjet kettős 1985 óta minden világ- és Európa-bajnoki címet megszerzett, s már csak az olimpiai aranyérem hiányzott tarsolyából. Calgaryban meglett ez a cím is, mivel mindhárom programot könnyedén megnyerték. Honfitársaik: Marina Klimova és Szergej Ponomarenko végeztek a 2., míg a Tracy Wilson, Robert McCall kanadai páros a 3. helyen. Az olimpia végére maradt a nők egyéni küzdelme. A két nagy esélyes az olimpiai címvédő és háromszoros világbajnok keletnémet Katarina Witt, valamint az 1986-os világbajnok amerikai Debi Thomas volt. A kötelező programban Thomas legyőzte Wittet, aki azonban visszavágott a rövid programban. A kűrben a kanadai Elizabeth Manley kapta a legmagasabb pontszámot. Witt a 2. lett, Thomas viszont első ugrásánál elesett, s végül csak 4. lett. Összesítésben Katarina Witt megvédte olimpiai bajnoki címét, Manley lett a 2., Thomas pedig a 3. helyezett. Witt lett Sonja Henie (1932, 1936) után a második műkorcsolyázónő, aki megvédte egyéniben szerzett olimpiai bajnoki címét.
Gyorskorcsolyában első alkalommal rendezték az olimpiai versenyeket fedett jégpályán. Új versenyszám volt a női 5000 méteres táv, így már a férfiak mellett a hölgyek is öt távon mérhették össze erejüket egymással. A calgary-i jégpálya a világ leggyorsabbjának bizonyult, ugyanis nem kevesebb, mint hét világcsúcs dőlt meg a játékokon. Szakemberek szerint ehhez kellettek a nem megfelelő időjárási körülmények, az 1035 méteres tengerszint fölötti magasság és a város száraz levegője is.
A holland Yvonne van Gennip 1987 decemberében lábműtéten esett át, így már az is kisebb bravúrnak számított tőle, hogy kettő hónap alatt fölépült, s ott lehetett Calgaryban. Azzal egyenesen óriási meglepetést okozott, hogy legyőzte a nagy favoritnak kikiáltott keletnémet versenyzőket. A holland győzött 1500, 3000 és 5000 méteren egyaránt, s Matti Nykänen síugróval együtt az olimpia legeredményesebb sportolói lettek. Amíg a keletnémetek 1984-ben mind a négy női versenyszámot megnyerték, 1988-ban a 15-ből 10 érmet megszereztek, de ebből csak egy volt arany. Christa Luding-Rothenburger megnyerte az 1000 métert, 500-on pedig a második helyen végzett. Ő az egyetlen sportoló, aki az ugyanabban az évben rendezett téli és nyári olimpián is érmet tudott szerezni, hiszen szeptemberben, Szöulban ezüstérmes lett kerékpározásban. Az ugyancsak keletnémet Karin Enke-Kania úgy lett 1000 és 1500 méteren ezüst-, 500-on pedig bronzérmes, hogy nem sokkal az olimpia előtt anginával, azaz a szívizom vérellátási elégtelenségével kezelték, így az is kisebb csoda volt, hogy folytathatta pályafutását. Enke lett az első nő, aki három téli olimpián nyolc érmet gyűjtött össze. 500 méteren az amerikai Bonnie Blair lett az olimpiai bajnok, 1000 méteren pedig 3. lett.
A férfiaknál a svéd Tomas Gustafson volt a hosszabb távok királya ezen az olimpián: az 5000 és a 10 000 métert is megnyerte, így 1984-ben szerzett arany- és ezüstérme mellé újabb kettő medáliát vihetett haza a vitrinbe. 500 és 1500 méteren Uwe-Jens Mey és André Hoffmann szerezték Kelet-Németország első és egyben utolsó kettő olimpiai bajnoki címét gyorskorcsolyában. Mey 1000 méteren 2. lett a szovjet Nyikolaj Guljajev mögött. Az 1500 méteren 2. amerikai Eric Flaim 1000-en, 5000-en és 10 000 méteren is lemaradt a dobogóról, s 4.-ként végzett.
Síugrásban 19 ország 65 sportolója indult. Először rendezték meg a csapatversenyt, amelyben négy főből álló együttesek feszültek egymásnak a sáncon. Mindenkinek két ugrása volt és csapatonként a három legjobb eredményt vették figyelembe a végső sorrend összeállításánál. Tizenegy csapat indult. Az 1980-as évek két legjobb síugrója a finn Matti Nykänen és a keletnémet Jens Weissflog voltak, akik az 1984-es szarajevói olimpián egyaránt egy-egy arany- és ezüstérmet szereztek. Calgaryban a Repülő Finn (a két világháború közötti időket uraló hosszútávfutók után szabadon) dominálta a versenyeket: normál- és nagysáncon is ő győzött, és tagja volt a győztes finn csapatnak is.
A 70 méteres sáncon Nykänen mindkét sorozatban a legmesszebbre, 89.5 méterre repült, s végül 229.1 pontos eredménnyel, a 2. helyezettet 17 ponttal megelőzve lett olimpiai bajnok. Mögötte irtó szoros volt a verseny, hiszen a két csehszlovák dobogós: Pavel Ploc és Jirí Malec, valamint a 4. helyen végző jugoszláv Miran Tepes között kevesebb, mint 1 pont volt a differencia. A címvédő Jens Weissflog csupán a 9. helyen végzett.
A 90 méteres sáncon Nykänen újfent diadalmaskodott. A finnt nem zavarta meg, hogy az erős szél miatt nem kevesebb, mint négyszer kellett elhalasztani a viadalt, s arra csak három nappal az eredetileg kitűzött időpontot követően kerülhetett sor. Nykänen 118.5 méteres ugrással kezdett, amely az olimpiatörténelem legnagyobb repülése volt. Másodjára “csak” 107 méterig jutott el. Végül 16.1 pontos előnnyel védte meg szarajevói címét a norvég Erik Johnsen és 16.3-mal a jugoszláv Matjaz Debelak előtt. Matti Nykänen lett az első síugró, aki mindkét sáncon olimpiai bajnoki címet szerzett. A finnek 1984 óta minden csapatversenyt megnyertek, így nem volt meglepő, hogy az első olimpiai viadalt is ők vitték el, miután 8.9 ponttal megelőzték a javarészt szlovénokból álló jugoszláv válogatottat, miközben Norvégia lett a 3. Nykänennek itt is fontos szerepe volt a sikerben, így háromszoros olimpiai bajnoknak mondhatta magát Calgaryban.
Nykänen visszavonulását követően énekesként kereste meg a kenyérrevalót, azonban elsősorban magánéleti botrányai és alkoholizmusa miatt került a finn sajtó kereszttüzébe. 2005-ben 26 hónap börtönre ítélték, amiért megkéselte egyik stábtagját, majd 2009-ben 16 hónapot (!) kapott azért, mert meg akarta ölni a feleségét. Nykänen elszegényedett, emiatt három, Calgaryban szerzett olimpiai érmét is eladta. Alkoholizmusa következtében 2018 végén cukorbetegséget állapítottak meg nála, majd 2019. február 4-én éjszaka otthonában érte a halál, amelyet tüdőgyulladás és heveny hasnyálmirigy-gyulladás idézett elő. Nykänent ötödik felesége és három gyermeke gyászolta, akik közül kettő korábbi házasságaiból, egy pedig házasságon kívül született. Amikor meghalt, viselt dolgai ellenére számos korabeli vetélytársa és a Nemzetközi Síszövetség (FIS) is részvétét fejezte ki családjának korai halála miatt – mindössze 55 évet élt.
A síugrással kapcsolatban nem szabad elfelejtkezni Eddie Edwardsról, azaz Eddie-ről, a sasról, arról a brit síugróról, aki hazájából elsőként jutott el az olimpiára ebben a sportágban, s ezzel legalább akkora bravúrt hajtott végre, mint a jamaicai bobosok. Edwards csupán 1986-ban kezdte el űzni a sportágat. Mindkét sáncon és mindkét sorozatában az utolsó helyen végzett, az utolsó előttitől, a spanyol Bernat Solától (az ő kijutása is megér egy misét) is jócskán elmaradva. Ettől függetlenül nagyon népszerűvé vált, hiszen megmutatta, hogy egy olyan országból is el lehet jutni az olimpiára, ahol a síugrásnak nincsenek gyökerei. Eddie, a sas címmel 2016-ban az ő calgaryi kalandjáról is mozifilm készült.
Alpesi síben a férfiak és a nők számára is öt-öt versenyszámot rendeztek, ugyanis 1948 után ismét volt kombináció, amely egy lesikló- és kettő műlesiklófutamból állt, valamint új versenyszámként megjelent a szuperóriás-műlesiklás. A versenyeket először rendezték műhavon. Svájc a 30 éremből 11-et nyert meg.
A versenyek a férfi lesiklással kezdődtek, amelyet a 160 km/h-s szél miatt egy nappal később tudtak megrendezni. Az aranyéremre két svájci: Pirmin Zurbriggen és Peter Müller pályázott, akik megnyerték az előző kettő világbajnokságot ebben a szakágban. Zurbriggen lett az olimpiai bajnok Müller előtt, akit csupán 0.51 másodperccel tudott maga mögé utasítani. A francia Franck Piccard már jócskán elmaradva a 3. lett. A kombinációban az 56 indulóból mindössze 26-an teljesítették mindhárom futamot. Zurbriggen újból esélyes volt, s ennek megfelelően meg is nyerte a lesiklást, majd pedig a műlesiklás 1. futamát is. A 2. futamban azonban a táv kétharmadánál nekiütközött egy kapunak és elesett, így kiesett a versenyből. Az aranyérem ezáltal az osztrák Hubert Strolz nyakába került, aki honfitársát, Bernhard Gstreint és a svájci Paul Accolát előzte meg – Accola úgy lett 3., hogy a lesiklás után csupán a 24. helyen állt, ám ő lett a leggyorsabb műlesiklásban. Az 1988. február 21-én megrendezett legelső olimpiai szuperóriás-műlesiklóversenyen egy nehéz pályát tűztek, amelyen Pirmin Zurbriggen volt az esélyes, azonban a versenyt végül a francia Franck Piccard nyerte, aki korábban sosem nyert világkupa-fordulót ebben a szakágban – 20 év után ő lett az első francia olimpiai bajnok alpesi síben. A dobogóra még az osztrák Helmut Mayer és a svéd Lars-Börje Eriksson állhatott föl. Az olasz Alberto Tomba a játékokat megelőző hónapokban dominálta a technikai számokat a világkupában, s három napon belül az óriás-műlesiklást és a műlesiklást is megnyerte. Előbbi számban már egy futam után több, mint egy másodperccel vezetett Strolz előtt. A két futam között egy szörnyű tragédia borzolta a kedélyeket: az osztrákok egyik orvosa síelés közben összeütközött egy technikussal, s berepült egy hóágyú alá, ahol azonnal szörnyethalt Pirmin Zurbriggen és egy másik svájci síző, Martin Hangl szeme láttára. Ugyancsak a két futam között történt, hogy öt nemzet, köztük Kanada versenyzőit kizárták, mivel ruházatukat nem ellenőrizték a biztonságiak a pályára történő belépéskor. A kegyetlen előzmények után rendezett 2. futamban Strolz 0,1 másodpercet adott Tombának, de ez nem volt elegendő a talján legyőzéséhez, aki olimpiai bajnok lett. A 3. helyen Zurbriggen végzett. A műlesiklás 1. futama után a nyugatnémet Frank Wörndl vezetett a svéd Jonas Nilsson és Alberto Tomba előtt, akinek 0,63 másodperces lemaradása volt. A 2. futamot a svéd Ingemar Stenmark, a többszörös olimpiai bajnok nyerte Tomba előtt, aki összesítésben 0,06 másodperccel előzte meg Wörndlt, így újabb aranyéremnek örülhetett.
A nőknél is a lesiklást rendezték meg először, de ugyancsak egy nap csúszással a nagy szél miatt. Itt is két svájci: Maria Walliser és Michela Figini voltak az esélyesek, azonban dolgukat nagyon megnehezítette a még mindig erős szél. A nyugatnémet Marina Kiehl kétszer is közel járt a bukáshoz, azonban végül nemhogy bukott, hanem mindenkit megvert, vagyis olimpiai bajnok lett. A svájci Brigitte Örtli lett a 2. helyezett 0.75 másodperces lemaradással, a 3. helyre pedig a kanadai Karen Percy futott be, aki Örtlitől csak 0.01-dal maradt el. Walliser a 4., Figini csak a 9. lett. A kombinációban a francia Carole Merle nyerte a lesiklást Maria Walliser és az osztrák Anita Wachter előtt. A nagy esélyes Brigitte Örtli csak a 11. volt, viszont a műlesiklás mindkét futamát megnyerte, így második ezüstérmét szerezte Calgaryban. Az arany Wachter nyakába került, míg a bronzot Walliser érdemelte ki. Szuperóriás-műlesiklásban Walliser, Figini és Kiehl voltak az esélyesek, ám az aranyérmet az osztrák Sigrid Wolf szerezte meg, aki közel 1 másodpercet vert Michela Figinire. Karen Percy hazai pályán újabb bronzérmet szerzett. Walliser a 6., Kiehl csak a 12. lett. Alberto Tombához hasonlóan a svájci Vreni Schneider is megnyerte az óriás-műlesiklást és a műlesiklást. Előbbi számban a spanyol Blanca Fernández Ochoa közel állt a bravúros győzelemhez, mígnem a 2. futamban bukott, így Schneider lett az olimpiai bajnok a nyugatnémet Christa Kinshofer és Maria Walliser előtt. Műlesiklásban Schneider mellett még a szlovén nemzetiségű jugoszláv Mateja Svet és Kinshofer állhatott fel a pódiumra.
Sífutásban ez volt az első olimpia, amelyen stílusok szerinti versenyeket is rendeztek. A ’70-es évektől kezdve egyre nagyobb teret hódított magának a szabadstílus, a FIS azonban meg akarta őrizni a klasszikus stílust is, így az a döntés született, hogy a férfiaknál és a nőknél is a rövidebb egyéni távot klasszikus-, a hosszabbat pedig szabadstílusban kell teljesíteni, míg a váltóban az első 500 méteren klasszikus stílusban kell menni, utána viszont szabadstílusban. A Szovjetunió a 24 éremből 13-at vitt haza. A férfiaknál mindkét klasszikus stílusú távon szovjet győzelem született, miközben a favoritoknak tartott svédeknél gondok akadtak a sílécek gyantázásával, ezért elbuktak. 15 km-en Mihail Gyevjatyarov, 30 km-en pedig az olimpia előtt szinte teljesen ismeretlen Alekszej Prokurorov nyert. A szintén szovjet Vlagyimir Szmirnov 15 km-en bronz-, 30 km-en ezüstérmet ünnepelhetett, míg a két nem szovjet dobogós egyaránt norvég volt: Pal Gunnar Mikkelsplass és Vegard Ulvang. Ezzel szemben a két szabadstílusú versenyt egyaránt a svédek nyerték, ugyanis 50 km-en a világkupa-címvédő Gunde Svan győzött, aki az olvadó havon az 1987-es világbajnok olasz Maurilio de Zoltot és a svájci André Grünenfeldert előzte meg. A svédek a 4×10 km-es váltóban a szovjeteket és a cseheket utasították maguk mögé. Érdekesen végződött az 50 km-es verseny. A mexikói Alvaro Martinez hosszú időn keresztül nem jelent meg a célban, így a szervezők megkezdték a kutatást utána attól tartva, hogy eltévedt. Végül Martinez előkerült és 1:18 órás hátránnyal, az előtte célbaérőtől is 52 perccel kikapva teljesítette a maratoni távot.
A nőknél még nyomasztóbb volt a szovjet fölény, ugyais az ország versenyzői a kilenc egyéni éremből hetet megnyertek. 20 kilométeren kisajátították maguknak a dobogót, amire 1964 óta nem volt példa sífutásban. Tamara Tyihonova 6 perccel gyorsabb idővel győzött, mint amivel az 1984-es olimpia győztese. Tyihonova 5 km-en nyert egy ezüstöt a finn Marjo Matikainen mögött és az olimpia előtt teljesen ismeretlen szovjet Vida Venciené előtt. A litván Venciené 10 km-en győzött Rajsza Szmetanyina előtt, akinek 20 km-en összejött egy bronzérem. Szmetanyina 35 évesen 8. és 9. olimpiai érmét szerezte, amellyel az első kilencszeres téli olimpiai dobogósnak mondhatja magát. 1992-ben még egy érmet nyert, így ő lett – a férfiakat is idevéve – az első sportoló, aki tíz érmet szerzett a téli olimpiákon. A váltót a szovjetek nyerték a norvégok és a finnek előtt.
Ezen az olimpián hosszú kihagyás után ismét voltak demonstrációs sportágak, amelyek annak érdekében mutatták meg magukat a közönségnek, hogy a következő játékokon már a hivatalos program szerves részei legyenek. A curling 1924-ben még hivatalos sportág volt az első téli olimpián, majd 1932-ben demonstrációs sportként szerepelt a műsoron, ám onnantól számítva 56 évet kellett várni az újabb szereplésre. Kanadában igen népszerű a sportág, s alighanem ez is szerepet játszott abban, hogy 1998 óta mind a mai napig hivatalos olimpiai sportágnak számít. A férfi és a női csapatok számára is rendeztek versenyt Calgaryban, 8-8 ország részvételével. Csoportkörrel kezdtek, amelyet az elődöntők és a döntő követett. Mindkét nemnél a kanadai válogatott volt a legnagyobb esélyes, azonban a férfiaknál végül Norvégia lett a nem hivatalos olimpiai bajnok, mivel a döntőben 10:2-re megverte Svájcot. Kanada a 3. lett. A hölgyeknél viszont összejött a hazai siker, a döntőben ugyanis 7:5-re győzött Kanada Svédországgal szemben, miközben a bronzérmet a norvégok szerezték meg.
Először volt demonstrációs sportág a rövidpályás gyorskorcsolya. Ebben a sportágban egy futamban többen is indulnak, s Észak-Amerikában emiatt népszerű volt. Talán emlékeznek még rá olvasóim, hogy az 1932-es Lake Placid-i téli olimpián az amerikai szabályok szerint bonyolították le a gyorskorcsolya-versenyeket, aminek az volt a lényege, hogy kettőnél több versenyző szerepelt ugyanabban a futamban. Az európaiaknak ez nem igazán jött be, így a sportág az öreg kontinensen alkalmazott előírások szerint szerepelt a későbbi olimpiákon, azaz futamonként ketten állhattak rajthoz, s az időeredmények alapján rangsorolták a versenyzőket. A rövidpályán viszont a helyezések számítottak, s ebben a formában már az európaiaknak is jobban tetszett a dolog, elég csak a magyar versenyzők mai sikereire gondolni. A sportágban 1976-ban rendeztek először világbajnokságot, s 1988-as olimpiai bemutatkozása olyan jól sikerült, hogy 1992-ben már a hivatalos program része volt, s onnan mindmáig kirobbanthatatlannak bizonyult. Calgaryban 12 ország 64 versenyzője állt rajthoz. A férfiak és a nők számára is 500, 1000, 1500 és 3000 méteres versenyeket rendeztek, amelyekben futamonként legfeljebb hatan szerepelhettek. Ezen kívül az 5000 méteres férfi és a 3000 méteres női váltó is a műsor része volt. A legjobbnak a brit Wilf O’Reilly és a kanadai Sylvie Daigle bizonyultak: előbbi a férfi 500 és 1000 métert nyerte meg, utóbbi pedig a hölgyek 1500 méteres távján diadalmaskodott, 500 és 1000 méteren pedig ezüstérmes lett. A két váltót a hollandok és az olaszok nyerték – egyaránt világcsúccsal.
A síakrobatika már az 1960-as évektől kezdve egyre népszerűbbé vált Észak-Amerikában. Világkupát 1980, világbajnokságot 1986 óta rendeznek a sportágban. A rövidpályás gyorskorcsolyához hasonlóan ez is sikeresen mutatkozott be Calgaryban, mivel 1992-ben már hivatalos olimpiai sport volt. A férfiak és a nők részére is három versenyszámot írtak ki: az ugrást, a síbalettet és a buckasíelést. Mindhárom versenyszámban egy zsűri pontozott, az idő pedig csak a buckán számított. A férfi versenyeket az erős szél miatt halasztani kellett. Ugrásban végül a kanadai Jean-Marc Rozon győzött, míg a nőknél az amerikai Melanie Palenik lett a legjobb. Síbalettben a nyugatnémet Hermann Reitberger és a francia Christine Rossi lettek aranyérmesek, a buckasíelésben pedig a svéd Hakan Hansson és a nyugatnémet Tatjana Mittermayer lett az olimpiai bajnok.
Ugyan már az 1984-es szarajevói játékokon rendeztek bemutató jelleggel versenyeket parasízők számára, de a sportág hivatalosan 1988-ban volt része a demonstrációs számoknak az olimpián. Calgaryban a térdtől lefelé amputált lábú alpesi sízők és a vak sífutók számára rendeztek viadalokat. Előbb az utóbbi számra került sor, amelyben tíz férfi és öt nő indult, akiket vakvezetők kísértek az 5 km-es táv során. A férfiaknál a norvég Anton Aalien győzött a svéd Aake Petersson és a norvég Asmund Tveit előtt. A nőknél két osztrák: Veronica Preining és Margreth Heger végeztek az első kettő helyen, míg a finn Kristi Pennanen lett a bronzérmes. A Braille-írással ellátott érmeket Juan Antonio Samaranch NOB-elnök adta át a dobogósoknak.
Alpesi síben óriás-műlesiklást rendeztek a térdtől lefelé amputált lábú versenyzők számára. Két futamra került sor két, egymást követő napon. A férfi versenyt az NSZK-ból érkezett Alexander Spitz nyerte az amerikai Greg Mannino és a svájci Fritz Berger előtt. A nőknél hármas amerikai győzelem született: Diana Golden, Catherine Gentile és Martha Hill állhattak a dobogóra ebben a sorrendben. Itt Szilvia svéd királyné adta át az érmeket a férfiaknak, Juan Antonio Samaranch pedig a nőknek.
A parasí 1992-től kezdve a közvetlenül a téli olimpiák után, ugyanazon a helyszínen sorra kerülő téli paralimpia műsorán szerepel.
Az 1988-as téli olimpia éremtáblázatát – amelyben a demonstrációs sportágak eredményeit nem vették figyelembe – az utoljára induló Szovjetunió nyerte meg 11 arany-, valamint 9-9 ezüst- és bronzéremmel. A 2. helyen a négy évvel korábbi győztes, szintén utolsó téli olimpiáján résztvevő Kelet-Németország végzett (9-10-6), míg a 3. helyre a mindhárom éremből ötöt szerző Svájc futott be. A házigazda Kanada – csak úgy, mint az 1976-os montréali nyári olimpián – ezúttal sem szerzett aranyérmet otthon, 2 ezüst- és 3 bronzérme az éremtáblázat 13. helyére volt elég. Leszerepelt az Egyesült Államok, amely az előző kettő olimpián egyaránt a 3. legeredményesebb nemzet volt, Calgaryban azonban csupán a 9. helyen végzett. Az amerikaiaknál is nagyobb kudarcot hozott ez az olimpia Norvégia számára, amely a téli olimpiák legeredményesebb nemzeteként története során először aranyérem nélkül zárt egy téli játékokat, s csupán 3 ezüstöt és 2 bronzot tudott fölmutatni. Összesen 17 ország szerzett érmet és 11-nek sikerült aranyat is nyernie.
Az 1988-as calgary-i téli olimpia minden addiginál nagyobb érdeklődés közepette zajlott le. Rengeteg magas színvonalú versenyre került sor, s bebizonyosodott, hogy igény van a 16 napos játékokra. Később nem is nagyon lehetett volna rövidíteni az időtartamon, hiszen az itt még bemutató jelleggel szerepelt sportágak közül a rövidpályás gyorskorcsolya, a curling és a síakrobatika is előbb-utóbb olimpiai sportág lett, miközben természetesen a klasszikus sportok is megmaradtak. A kanadaiak a szervezéssel elégedettek lehettek, az eredményekkel már nem annyira. 2010-ben, Vancouverben már az eredményekkel sem volt gond, de arról egy kicsit később…
Most ingyen regisztrálhatsz a Sportudvar Prémiumra – élj a lehetőséggel!
A kiemelt kép forrása: oxygen-consulting.co.uk