Az 1976-os montréali olimpia volt az első olyan ötkarikás seregszemle, amelynek költségvetése körül botrány tört ki. A szervezők az előkészületek kezdetekor még csak harmadakkora büdzsével számoltak, mint ami végül összeállt. A kanadai nagyváros ugyan viszonylag sikeres olimpiát rendezett, de az elszálló költségek miatt hosszú évtizedekbe tellett, mire megtérült az eseményre elvert rengeteg pénz. Ezen az olimpián minden addiginál nagyobb bojkottra került sor a faji szegregáció miatt, miközben a két Németország minden bizonnyal rendszerszinten doppingolta sportolóinak nagy részét, elsősorban az atlétákat. A magyar szereplés elmaradt a korábbiaktól, de azért így is arattak szép sikereket olimpikonjaink. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatában tehát a közel 45 évvel ezelőtti ötkarikás játékok lesznek terítéken.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1970. május 12-én, Amszterdamban megtartott 69. közgyűlésén döntött az 1976-os nyári ötkarikás játékok házigazdájának kilétéről. Három város: Los Angeles, Montréal és Moszkva pályázott. A szavazás első fordulójában még a szovjet főváros végzett az élen három voks különbséggel a kanadai metropolisz előtt, míg Los Angeles kiszállt a versengésből. Aztán a második fordulóban az amerikai nagyvárosra szavazó 17 NOB-tag kivétel nélkül Montréalra adta le voksát, így 42:28 arányban végül ez a város nyerte meg a szavazást, s Párizs után második franciaajkú, egyben első kanadai városként kapta meg az olimpia rendezési jogát.
Annak rendje és módja szerint rögvest megkezdődtek az előkészületek a rendezésre, s a kanadaiak nagyot álmodtak – mint végül kiderült, túl nagyot… Az olimpia költségvetése háromszorosa lett az eredetileg tervezett büdzsének. Ennek egyik oka nem a montréaliakon múlott, hiszen amikor 1970-ben megkapták a rendezési jogot, még nem sejthették, hogy az 1972-es müncheni játékokon brutális terrortámadás fogja érni az izraeli csapatot. Ennek következtében fokozni kellett a biztonságot, így a költségek is növekedtek, hiszen csak a sportolók, edzők, sportvezetők és nézők védelmére közel 100 millió kanadai dollárt fordítottak. Az olimpia idején 16 000 rendőr és katona vigyázott a rendre, komolyabb incidens végül szerencsére nem történt.
Ugyanakkor nem csak a biztonsági kiadások dobták meg a költségeket, hanem az olimpiai stadion építése is, amely egymilliárd kanadai dollárba került, holott eredetileg “csak” 300 milliót akartak szánni rá. A hatalmas kiadásnövelésnek abban az időben még nem a korrupció volt a legfőbb oka, hanem a munkálatokban előállt csúszások és a szervezőbizottság hanyag pénzügyi becslései, amelyek sok esetben elmaradtak a valóságtól, de talán a leginkább azért szálltak el a költségek, mert a szervezők szerették volna a kor valamennyi technolóigiai innovációját fölhasználni az új arénában. Erre a legjobb példa az atlétikai futópálya, amelynek borítása eredetileg tartánból készült volna, azonban végül a Mondo olasz sportszergyártó legújabb, a mai, vöröses színű rekortán pályákhoz nagyon hasonló borítását alkalmazták.
Az olimpia után fölállt egy vizsgálóbizottság, amelynek az volt a feladata, hogy megnevezze a költségvetés terén mutatkozott fegyelmezetlenség felelőseit. A bizottság végül 1980-ban Jean Drapeau polgármestert és önkormányzatát tette felelőssé a kialakult helyzetért, hiszen kiderült, hogy az olimpia költségeit Montréalnak és Québec tartománynak legalább harminc éven át kell viselnie – ennyire elszabták a különböző szerződéseket, így pl. az olimpiai park (olimpiai stadion, velodrom és a később abból kialakítandó múzeum) üzemeltetésére harminc évre szóló szerződést kötöttek, amely 2006. június 30-án járt le. Az egyébként impozáns látványt nyújtó olimpiai stadion építése a sok csúszás miatt nem is fejeződött be az olimpia kezdetére, ugyanis a tizennyolc emeletes, 168,4 méter magas torony csak félig készült el 1976 nyarára, s csak 1987-re tudtak végezni vele. Az is elképesztő, hogy a stadiont július 16-án, a nyitóünnepség előtti napon adták át, vagyis sem a sportolóknak, sem a nyitóünnepségen résztvevő művészeknek nem volt alkalmuk élesben tesztelni az új létesítményt. A lovas versenyek költségei 400%-al (!) haladták meg az eredetileg betervezett összeget. A helyi hatóságok számos, harminc éves lejáratú szerződést kötöttek a stadionra, annak tornyára, a velodromra, az olimpiai uszodára és az olimpiai falura, amelynek lakásait a játékok után a polgári lakosságnak adták el vagy adták ki – ez utóbbi folyamat csak 1977-ben kezdődött el, vagyis egészen 2007-ig nyöghették a montréali adófizetők az 1976-os olimpia terheit. Ez a döbbenetes tény mindmáig városok egész sorát riasztja el az olimpiai pályázattól, s a kandidálás mellett végül hitet tévő városokban is a kritikusok gyakran Montréalt hozzák fel elrettentő példának, amikor a magas költségekről esik szó.
Nem csak a kiadások, hanem a hivatalos zene körül is akadtak problémák. Eredetileg André Mathieu helyi zongorista és zeneszerző és Vic Vogel, az olimpia zenei igazgatója és művészeti vezetője, egyben jazzpianista által megalkotott Isten hozott Montréalban című dal volt a játékok indulója, amelyet René Simard francia és angol nyelven is elénekelt. A zenét már a játékok előtti hónapokban elkezdték terjeszteni, mint promóciós eszközt az esemény népszerűsítésére, azonban a helyi rádióállomások nem játszották sokszor, mert hangvételét túlságosan általánosnak találták. Emiatt egy másik dalt készítettek, amelyet Stéphanne Venne zeneszerző készített el Szeretlek címmel. Ez a dal már nagyobb sikert aratott.
A játékok kabalája Amik, a kanadai hód volt, akit azért választottak ki erre a megtisztelő feladatra, mert a hódok türelmükről és kemény, kitartó munkájukról ismertek, ezenkívül pedig a hód Kanada egyik legnagyobb szimbóluma, hiszen több fizetőeszközön és postabélyegen is megtalálható.
Az olimpiai stadion építése körüli minden botrány ellenére az 1976. július 17-én megtartott nyitóünnepségen több, mint 70 000 néző jelent meg, köztük II. Erzsébet brit uralkodó, Kanada királynője, Pierre Elliott Trudeau kanadai miniszterelnök és Lord Killanin, akinek ez volt az első nyári olimpiája a NOB elnökeként. Jean Drapeau polgármestert, aki alaposan kivette részét az előkészületekből, azonban pár évvel később az elszállt költségek előidézőjének bélyegezték, több, mint öt percen át tartó ovációban részesítette a közönség. Az olimpiai lánggal utoljára két juniorkorú kanadai atléta: a 15 éves, torontói illetőségű Sandra Henderson és a 16 éves helyi tehetség, Stéphane Préfontaine futhatott, akik a Kanadát alapító két népet: az angolt és a franciát szimbolizálták. Miután ezer galambot szabadon engedtek a béke jegyében, II. Erzsébet megnyitotta az olimpiát.
Sajnos ez az olimpia sem volt mentes különböző bojkottoktól, olyannyira nem, hogy minden eddiginél nagyobb méretű volt a politikai, ideológiai, emberi jogi okokból történt távolmaradás. Összesen 22, többségében afrikai ország bojkottálta az olimpiát, mert a NOB nem volt hajlandó kizárni a játékokról Új-Zélandot. Az afrikaiak azért nem voltak hajlandók az óceániai szigetország sportolóival szemben kiállni, mert az új-zélandi rögbiválogatott pár hónappal korábban elutazott Dél-Afrikába, hogy részt vegyen egy tornán. Az ENSZ Közgyűlése nem sokkal korábban szólította föl a világ országait, hogy sportolóik az apartheid-rendszer elleni tiltakozásul ne vegyenek részt Dél-Afrikában rendezett versenyen, s lehetőleg ne is álljanak ki a fekete többséget kegyetlenül elnyomó ország kizárólag fehér sportolói ellen. A NOB – amelyet váratlanul ért és meglepett a bojkottfenyegetés – nem volt hajlandó kizárni Új-Zélandot azzal, az egyébként védhető érveléssel, hogy egyfelől Dél-Afrikát tíz évvel korábban kizárták az ötkarikás mozgalomból, másfelől a 15-ös rögbi nem számított olimpiai sportágnak. A 22 afrikai ország ezt az érvelést nem fogadta el, így órákkal a nyitóünnepség kezdete előtt bejelentették, hogy nem vesznek részt az 1976-os olimpián.
A távolmaradó országok a következők voltak:
- Algéria
- Közép-Afrikai Köztársaság
- Csád
- Kongó
- Etiópia
- Gabon
- Gambia
- Ghána
- Kenya
- Líbia
- Madagaszkár
- Malawi
- Mali
- Niger
- Nigéria
- Szudán
Egyiptom, Kamerun és Tunézia sportolói az első versenynapokon még indultak, aztán viszont ők is idő előtt távoztak. A bojkotthoz csatlakozott Irak és Guyana is. A komplett olimpián afrikai részről csak Elefántcsontpart és Szenegál vett részt.
Az addigi legnagyobb bojkott fő kezdeményezője a kongói Jean-Claude Ganga, az afrikai legfelsőbb sporttanács elnöke volt, aki igen érdekes karriert futott be sportdiplomataként. Egy évvel Montréal után hatalommal való visszaélés miatt száműzték a szervezet éléről, ám a NOB-ban és az afrikai olimpiai bizottságok szövetségében folytathatta ténykedését. 1995-ben, pár hónappal azelőtt, hogy Salt Lake City kapta meg a 2002-es téli olimpia rendezési jogát, Ganga három villát vásárolt az alpesi sízők pályájától nem messze, amelyeket a döntés megszületését követően mintegy 60 000 dolláros nyereséget termelve eladta a NOB-nak. A bizottság ezért a “nagylelkű” gesztusért cserébe finanszírozta a kongói hepatitis-kezelését Salt Lake City-ben, aki a 60 000 dollárból később 40 000-et visszakapott a NOB pályázati bizottságának elnökétől a “Kongói Köztársaság ifjúsága sportos nevelésének fejlesztésére”. A NOB 1999. március 17-én lausanne-i székhelyén megtartott tanácskozásán úgy döntött, hogy kizárja tagjai közül Gangát korrupció miatt. A kongói meghallgatásán foggal-körömmel védekezett, de miután elvérzett, azzal fenyegetőzött, hogy mindent kitálal a NOB-ról, de erre sosem került sor, s ma már nem is történhet meg, mivel tavaly márciusban meghalt.
Az afrikai országokon kívül Kína és Tajvan sem indított csapatot Montréalban. A kínaiak már évtizedek óta bojkottálták az olimpiát a tajvaniak szereplése miatt, azonban ezúttal utóbbiaknak sem állt módjukban elutazni Kanadába, mivel a rendezőország kormánya Kína részének tekintette Tajvant. A kanadai miniszterelnök ugyan megengedte volna, hogy a tajvani sportolók saját zászlajukat és himnuszukat használhassák Montréalban, de ők így is inkább otthon maradtak. Ez a gigantikus méretű bojkott lényegében előrevetítette azt, ami az 1980-as és 1984-es játékokon történt.
El Salvador és Zaire (a mai Kongói DK) tisztán anyagi okokból nem vett részt az olimpián.
A rengeteg távolmaradó miatt összesen 92 ország vett részt ezen az olimpián, köztük Andorra, Antigua és Barbuda, valamint a Kajmán-szigetek első alkalommal. Összesen 6028 sportoló, köztük 1247 női olimpikon szerepelt a játékokon 21 sportág 27 szakágának 198 versenyszámában. Először rendeztek a hölgyek számára evezős versenyeket, illetve kézi- és kosárlabdatornát, míg vitorlázásban a hat hajóosztály közül négyben a nők is indulhattak a férfiak mellett, de ugyanabban a versenyben.
Egy román tornászlány volt a nagy sztár
Az atlétikai versenyeken 80 ország 1007 sportolója vett részt annak ellenére, hogy az afrikai országok bojkottja ezt a sportágat érintette a leginkább. Kikerült a műsorból a férfi 50 kilométeres gyaloglás, azonban így is hét világcsúcs és négy olimpiai rekord született Montréalban. A finn Lasse Virén meg tudta ismételni négy évvel korábbi bravúrját, vagyis ismét megnyerte az 5000 és a 10 000 méteres férfi síkfutást, de mellette a kubai Alberto Juantorenának is sikerült a duplázás 400-on és 800-on. Hetedik olimpiai érmét szerezte a lengyel Irena Szewinska, aki 49.29 másodperces világcsúccsal nyerte meg a női 400 méteres síkfutást. Az 1972-ben nagy meglepetésre diadalmaskodó szovjet Valerij Borzovnak ezúttal be kellett érnie a bronzéremmel férfi 100 méteren. A legtöbb, hat aranyérmet Kelet-Németország atlétái szerezték, akiknek egészen kivételes teljesítményével kapcsolatban erős doppinggyanú fogalmazódott meg, amelyet mind a mai napig nem sikerült teljesen tisztázni.
A keletnémetek még brutálisabb fölényre tettek szert evezésben, amelyben a tizennégy számból kilencet megnyertek. A férfiaknál öt, az ezen az olimpián debütáló hölgyeknél pedig négy elsőséget hoztak össze a kommunista Németország versenyzői. A férfi kosárlabdatornán helyreállt a világ rendje: a négy évvel korábbi, botrányos körülmények között elszenvedett vereséget követően ezúttal ismét az Egyesült Államok lett az olimpiai bajnok, miután simán verte a döntőben Jugoszláviát, miközben a címvédő szovjetek bronzérmesek lettek. A női tornát ellenben a Szovjetunió nyerte, miután a hat csapat részvételével megrendezett körmérkőzéses tornán valamennyi összecsapását megnyerte.
Az ökölvívóknál az amerikai Spinks-fivérek két külön súlycsoportban egyaránt aranyérmesek lettek, s ezen az olimpián tűnt föl először a később a profik között is nagy karriert befutott amerikai legenda, Sugar Ray Leonard is. Az amerikaiak egyébként a tizenegy súlycsoportból hatot megnyertek. Kajak-kenuban a szovjetek uralták a mezőnyt, ugyanis a tizenegy számból hatban a legjobbnak bizonyultak, miközben a keletnémetek három aranyérmet nyertek. Az összes medáliát európai indulók nyerték ebben a sportágban. Vívásban a szovjet Viktor Krovopuszkov olyasmit ért el a kard szakágban, amelyre előtte csak magyarok voltak képesek: egyéniben és csapatban is győzött.
A labdarúgótornát a keletnémet válogatott nyerte, amely a döntőben 3:1-re verte a címvédő lengyeleket, akik két évvel korábban bronzérmesek lettek a világbajnokságon. A lengyel csapatban ott volt ezúttal is a vb-hős Grzegorz Lato, aki a finálé egyetlen lengyel gólját szerezte. A labdarúgás több más, később nagy sztárrá vált alakja is ezen az olimpián mutatkozott be a nemzetközi közönség előtt, hiszen a francia csapatban ott volt a 21 éves Michel Platini, aki három gólt szerzett az olimpián, de megemlíthető még Luis Arconada spanyol kapus, aki kétszeres spanyol bajnok a Real Sociedaddal és háromszor lett a La Liga legjobb kapusának járó Zamora-díj nyertese, de elsősorban arról ismert, hogy ő védte be Platini szabadrúgását az 1984-es Eb-döntőben, amelyet 2:0-ra elvesztett a spanyol válogatott. Játszott ezen az olimpián a mexikói Hugo Sánchez is, aki a spanyol bajnokság ötszörös gólkirálya, egyben mindmáig negyedik legeredményesebb labdarúgója (234 gól), s akit 1999-ben az IFFHS, a labdarúgás statisztikáival foglalkozó szervezet a XX. század 26. legjobb játékosának, egyben az észak- és közép-amerikai, karibi térség legjobbjának választott.
Az olimpia legnagyobb sztárja azonban nem a focisták közül került ki. Nadia Comaneci román tornászlány elképesztő teljesítményt nyújtott Montréalban, ugyanis öt érmet nyert, amiből három volt arany. Nem volt nála jobb egyéni összetettben, felemás korláton és gerendán sem, míg a csapattal egy második, talajon pedig egy harmadik helyet ért el. Teljesítménye alapjában véve is lehengerlő lenne, azonban azt is meg kell jegyezni, hogy Comaneci 14 és fél évesen vett részt ezen az olimpián! Kamaszkora ellenére hét gyakorlatára kapta meg a maximális pontszámot és simán győzte le fő riválisait, a bivalyerős szovjet tornászokat. A kanadai közönség teljes mellszélességgel kiállt mellette, szurkolt neki, ő pedig meghálálta a támogatást. A tornászok közül meg kell említeni a szovjet Nyikolaj Adrianovot, aki hét érmet, közte négy aranyat vihetett haza Montréalból – ezzel ő lett az 1976-os játékok legeredményesebb olimpikonja.
A súlyemelőversenyek sajnos nem zajlottak a legjobb körülmények között. Ezen az olimpián is több, mint 2000 sportolót vetettek alá doppingszűrésnek, s a tíz pozitív teszteredményből nyolc súlyemelőhöz kötődött. Összesen három, érmet szerzett versenyzőt diszkvalifikáltak tiltott szerek – mindegyik esetben anabolikus szteroidok – használata miatt. Amíg a bolgár Blagoj Blagojev ezüstérmét volt kénytelen visszaadni, addig az ugyancsak bolgár Valentin Hrisztov és a lengyel Zbigniew Kaczmarek egyaránt megnyerte súlycsoportját, később azonban lebukott. Rajtuk kívül még két amerikai és egy-egy cseh, lengyel, román és svéd súlyemelő használt tiltott szereket. A sportágat egyébként magasan uralták a szovjetek, akik a kilencből hét aranyérmet szereztek meg, míg a másik kettő a bolgároknál kötött ki.
Először került sor a női kézilabdatornára, amelyet végül – a férfiak versengéséhez hasonlóan – a szovjet válogatott nyert meg. Az uraknál 19:15-ös győzelmet arattak a románok fölött, míg a bronzérmet a lengyel válogatott szerezte meg. A hölgyeknél hat csapat indult, így a kosárlabdához hasonlóan itt is egy körmérkőzéses tornára került sor, amelynek végén a hibátlan mérleggel záró szovjetek állhattak fel a dobogó tetejére. Az ezüstérem a keletnémeteké lett, a bronzérmet pedig a magyar válogatott szerezte meg. Röplabdában a férfiaknál a lengyelek, a nőknél a japánok győztek, mindkét nemnél szovjet ezüstérem született, a bronzot pedig Kuba és Dél-Korea szerezte meg.
Gyeplabdában Új-Zéland története során először lett olimpiai bajnok Ausztráliát és Pakisztánt megelőzve, miközben a címvédő nyugatnémetek csupán a nyolcadikok lettek. Ez volt az első olimpia, amelyen műgyepen bonyolították le a sportág mérkőzéseit. Birkózásban a szovjet Levan Tediasvili úgy nyerte meg a szabadfogásúak félnehézsúlyú kategóriáját, hogy négy évvel korábban még középsúlyban nem talált legyőzőre.
Az úszóknál a férfi versenyeket a 13 számból 12-öt megnyerő amerikaiak, a női viadalt pedig a 13-ból 11 aranyérmet begyűjtő keletnémetek dominálták. Külön kiemelendő az amerikai John Naber és az NDK-beli Kornelia Ender, akik egyaránt négy aranyérmet szereztek Montréalban. A keletnémet úszók kapcsán hosszú évek óta hallani arról, hogy szervezett doppingolás folyhatott náluk, de ezt mindmáig nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani. Úszásban egyébként huszonegy világrekord született. A sportág dinamikus fejlődésére jellemző, hogy tizenkét úszószámban a müncheni olimpia aranyérmesei győztes időeredményükkel Montréalban a döntőbe sem tudtak volna bekerülni. A műugróknál az olasz Klaus Dibiasi lett az első, aki zsinórban három olimpiát tudott megnyerni.
Az öttusázóknál egy egészen szemtelen csalás borzolta a kedélyeket. A szovjet Borisz Oniscsenko, az egyéni verseny második helyezettje utólag lett diszkvalifikálva, mivel kiderült, hogy a vívás során egy gombot rejtettek el kardjának fogantyújában, amelyet ha megnyomott, akkor rendre kigyulladt a találati jelzőfénye, így nem kevés mérkőzést tudott megnyerni erősebb riválisaival szemben. Oniscsenko csalása miatt a szovjet csapatot is kizárták.
Az éremtáblázaton hatalmas fölénnyel a Szovjetunió lett az első, amely 125 érmet, közte 49 aranyat szerzett. A második helyet Kelet-Németország érte el, amely 40 aranyérme mellett 25-25 ezüstöt és bronzot is elért, míg az Egyesült Államok ugyan több medáliával (94 az NDK 90-ével szemben) gazdagodott, de “csupán” 34 első helyet szerzett, ezért harmadik lett. A Bermuda-szigetek lett a legkisebb lélekszámú ország, amely olimpiai éremmel rendelkezik, hiszen Clarence Hill félnehézsúlyú ökölvívó bronzérmet szerzett az akkoriban 53 500 ember által lakott szigetnek. A házigazda Kanada nem szerepelt fényesen, ugyanis sportolói egyetlen aranyérmet sem tudtak szerezni, ellenben öt ezüst- és hat bronzérem összejött, így 27. lett az ország. Összesen 41 nemzet szerzett érmet, ebből 26 legalább egy aranyat is.
Ötvenkét év után a leggyengébb magyar szereplés
Magyarország 178 sportolóval, közte 54 nővel vett részt ezen az olimpián 17 sportágban. A megnyitóünnepségen a magyar zászlót Kamuti Jenő olimpiai ezüstérmes párbajtőrvívó vitte.
A magyar sportolók négy arany-, öt ezüst- és tizenhárom bronzéremmel térhettek haza a távoli Kanadából – ez 1924 után a leggyengébb magyar szereplésnek bizonyult. Sportolóink összesen 163 olimpiai pontot szereztek, amelyből a legtöbbet, 38-at a kajak-kenusok szállították, de remekeltek tornászaink és vívóink is.
Aranyérmes lett Németh Miklós gerelyhajító, akinek apja, Németh Pál 1948-ban kalapácsvetésben lett olimpiai bajnok. Ugyancsak a legjobbnak bizonyult Magyar Zoltán tornász lólengésben, akiről a Magyar Vándor tornaelemet elnevezték. Győzött Tordasi Ildikó tőrvívó is, aki a csapattal bronzérmet szerzett, ezzel az olimpia legeredményesebb magyarja volt.
A negyedik, egyben utolsó aranyérmet a férfi vízilabda-válogatott szállította, amelynek olyan klasszisai voltak, mint Csapó Gábor, Faragó Tamás, Gerendás György és ifj. Szívós István. A nemzeti együttes a csoportkörben Faragó triplájával 7:6-ra verte Ausztráliát, majd egy újabb Faragó-mesterhármasnak köszönhetően 4:2-re legyőzte a házigazda Kanadát, végül pedig 4:0-ra elintézte az NSZK-t. A hatos döntőben Faragó négy góljával 6:5-ös győzelmet sikerült aratni Olaszország fölött, majd egy újabb, ezúttal 5:3-as siker következett a nyugatnémetek ellen. Hollandiát szintén 5:3-ra verték a mieink, s Faragó Tamás ott is négyszer zörgette meg belülről az ellenfél hálóját. A románok elleni mérkőzés volt talán a legkeményebb, ugyanis csupán 9:8-ra sikerült győzni, majd az utolsó körben a jugoszlávok ellen 5:5-ös döntetlent ért el a csapat, amely azonban az utolsó kör eredményétől függetlenül már bebiztosította 6. olimpiai bajnoki címét, amivel toronymagasan a legeredményesebb nemzetnek számított már akkor is a sportágban. Az ezüstérmet az olaszok, a bronzot pedig némi meglepetésre a hollandok szerezték meg, miközben a címvédő szovjetek csupán a nyolcadik helyet tudták megszerezni a tizenkét csapatos mezőnyben.
Ezüstérmes lett Balla József szabadfogású birkózó a legnehezebb súlycsoportban, Kőszegi György 52 kg-os súlyemelő, Sztanity Zoltán férfi kajak egyes 500 méteren, Csapó Géza 1000 méteren, valamint a Pfeffer Anna, Rajnai Klára női kajakpáros 500 méteren.
Bronzérmet szerzett Réczi László kötöttfogású birkózó 62 kg-ban, Tuncsik József cselgáncsozó könnyűsúlyban (ezzel ő lett az első olimpiai érmes magyar judoka), a Bakó Zoltán, Szabó István kajakpáros 1000 méteren, Wichmann Tamás a kenusok 1000 méteres számában, a Buday Tamás, Frey Oszkár kenukettes 500 és 1000 méteren, Rajnai Klára a női kajakosok 500 méteres távján, a Kancsal Tamás, Maracskó Tibor, Sasics Szvetiszláv összetételű férfi öttusacsapat, Baczakó Péter súlyemelő (82,5 kg), Egervári Márta tornász felemás korláton, Kulcsár Győző párbajtőrvívó és a Bóbis Ildikó, Kovács Edit, Maros Magda, Rejtő Ildikó, Tordasi Ildikó összeállításban szereplő női tőrcsapat.
A tizenharmadik bronzérmet az első olimpiáján szereplő női kézilabda-válogatott szerezte meg, amelynek többek között tagja volt Sterbinszky Amália, Nagy Marianna és Bujdosó Ágota is. A hat csapat részvételével, körmérkőzéses rendszerben lebonyolított tornán rögtön a nyitómérkőzést játszották a mieink, ahol 25:18-ra sikerült legyőzniük Japánt. Kanadára megsemmisítő, 24:3-as vereséget mértek a magyarok, majd jött a szovjetek elleni 12:9-es kudarc. Az NDK-val 7:7-es döntetlent játszott a válogatott, végül Romániát 20:15-re legyőzte, így a szovjetek és a keletnémetek mögött végzett a harmadik helyen.
A férfi kézilabdacsapat a 6. helyet szerezte meg, de remekelt női röplabda-válogatottunk is, amely minden idők legjobb eredményét elérve a 4. helyen fejezte be ezt az olimpiát. Rajtuk kívül még kilenc 4., kilenc 5. és kilenc 6. helyezés jött össze olimpikonjainknak Montréalban. A magyar szereplés összességében véve tehát elmaradt a korábbi olimpiáktól, de azért nem lehetett szégyenkezni az elért eredmények miatt.
Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!
Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!
A kiemelt kép forrása: olympic.ca