Mint ahogy más olimpiák, úgy az 1992-es barcelonai nyári játékok is sok minden miatt különlegesnek számítottak. Ez volt az első, spanyol földön rendezett olimpia, s az első nyári ötkarikás seregszemle 1972 óta, amelyen nem volt bojkott. Komoly eredménynek számított, hogy a hidegháború vége ellenére nagyon feszült nemzetközi politikai környezetben a NOB mind a 169 akkori tagországa résztvett az olimpián, amely magával hozta az eseményre egészen addig jellemző amatőrizmus végét – ez egyfelől a férfi kosárlabdatornán érvényesült, ahol először vehettek részt az NBA-sztárok, másfelől horribilis pénzek folytak be a NOB kasszájába a televíziós jogok értékesítéséből. Magyar szempontból Egerszegi Krisztina vitte a prímet ezen az olimpián, de sportolóink összességében véve is remekül szerepeltek Katalóniában. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatában tehát most ennek az olimpiának az összefoglalója következik.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1986. október 17-én, Lausanne-ban megtartott 91. közgyűlésén ejtette meg az 1992-es nyári és téli olimpia helyszínválasztó szavazását. 1992 volt az utolsó esztendő, amikor a két olimpiát egy évben rendezték meg. A téli játékok rendezési jogát Albertville révén Franciaország nyerte el, amelynek esélye nyílt arra, hogy egy napon két olimpiát is megszerezzen, hiszen Párizs a nyári játékokra pályázott. A kandidálók között volt még Birmingham, Amszterdam, Brisbane, Belgrád és Barcelona is. A brit nagyváros és a holland főváros már a voksolás korábbi szakaszában kiesett, így az utolsó fordulóba a jugoszláv fővároson és a 2032-ben jó eséllyel házigazda ausztrál nagyvároson kívül még a két legesélyesebbnek tartott város jutott be. Párizs esélyeit nagyban rontotta, hogy Juan Antonio Samaranch személyében spanyol elnöke volt a NOB-nak, aki – bár nem szavazhatott – természetesen igyekezett bevetni minden befolyását annak érdekében, hogy hazája kapja meg a rendezési jogot. Akkoriban még nem volt szokás megvesztegetéssel elérni ilyen célokat – Samaranch pusztán ösztönözni próbálta a NOB-tagokat arra, hogy miért lenne érdemes Barcelonára szavazniuk. Végül a katalán főváros 47:23-ra legyőzte Párizst (Belgrád 5, Brisbane 10 szavazatot kapott), ezzel első spanyol városként elnyerte a világ legnagyobb sporteseményének rendezési jogát.
Barcelona a rendezés elnyerésének pillanatában még viszonylag kevés megfelelő létesítménnyel rendelkezett, de természetesen az olimpiára csináltak egy nagy parkot, amelynek része az olimpiai stadion, az uszoda, két multifunkcionális sportcsarnok és több egyéb helyszín is. A barcelonai kikötőben került sor a vitorlás számokra, a tollaslabda- és asztaliteniszversenyeket pedig a város más-más pontjain rendezték. A labdarúgótorna mérkőzéseinek a híres Camp Nou, a Sarría-stadion, illetve Zaragoza, Valencia és Sabadell adott otthont. A cselgáncs-küzdelmeket az FC Barcelona sportcsarnokában bonyolították le, a tenisz és az íjászat számára pedig külön központokat alakítottak ki, mint ahogy a városi velodromot (a pályakerékpáros események helyszíne). Badalonában rendezték az evezést, Mollet del Vallésben a sportlövészetet, Sant Sadurní d’Anoiában pedig az országúti kerékpáros viadalokat.
Az olimpia kabalafigurája Cobi, a katalán pásztorkutya volt, de nála minden bizonnyal jóval ismertebb a Barcelona című dal, az olimpia hivatalos zenéje, amelyet Montserrat Caballé helyi operaénekesnő és Freddie Mercury brit énekes, a Queen rockzenekar frontembere énekeltek még 1987-ben. Caballé a nyitóünnepségen már csak egyedül adhatta elő ezt a remek dalt, mivel Mercury 1991 novemberében elhunyt. A ceremónia másik érdekes pillanata volt a spanyol sportolók bevonulása, ugyanis zászlóvivőjük a mai VI. Fülöp király, akkor még csak Fülöp herceg volt, aki vitorlázásban állt rajthoz. Ugyancsak különleges mozzanat volt az olimpiai láng meggyújtása, ugyanis ezt a fölemelő és nagyon megtisztelő feladatot Antonio Rebollo személyében egy paraíjász tehette meg, aki aztán részt is vett a szintén Barcelonában rendezett paralimpián, amelyen csapatban ezüstérmet szerzett. Rebollo egy lángoló nyíl kilövésével gyújtotta meg a fáklyát a stadion hatalmas közönségének szeme láttára. Az ünnepséget óriási tűzijáték zárta.
Húsz év után az első teljes olimpia
Az 1972-es müncheni játékok óta sajnos rendszeresen akadtak olyan országok, országcsoportok, amelyek főleg politikai okokból bojkottálták valamelyik olimpiát, vagy akár több játékoktól is távolmaradtak. Az 1988-as szöuli olimpia utáni évek rengeteg nagy horderejű változást hoztak magukkal. Ebből számunkra természetesen a közép- és kelet-európai rendszerváltozások a legfontosabbak, de 1991-ben sok hasonló eseményre került sor a világ több pontján: Dél-Afrikában véget ért a faji megkülönböztetésen alapuló apartheid-rendszer, pár nappal az év vége előtt fölbomlott a Szovjetunió, azonban szintén ebben az évben tört ki a délszláv háború. A NOB ebben a nem éppen nyugodt kontextusban is mindent elkövetett azért, hogy a lehető legtöbb ország vehessen részt az olimpián, hogy ezzel is a világ békéjét és egységét mozdítsák elő.
Ugyan az apartheid még jelen volt a Dél-Afrikai Köztársaságban, de a NOB 1991. július 9-én visszavette tagjai közé az országot, bízva abban, hogy rövidesen véget ér a színesbőrűek üldöztetése és társadalomból való kirekesztése. A NOB fölszólította a dél-afrikaiakat, hogy vessenek véget a diszkriminációnak a sportban. Annak ellenére, hogy az országban súlyos feszültségek dúltak (elég csak az 1992. június 17-én Johannesburgban bekövetkezett éjjeli mészárlásra gondolni, ahol 46 fekete életét oltották ki), az Afrikai Nemzeti Kongresszus, a többségben élő színesbőrűeket képviselő ellenzéki párt nem vétózta meg azt a javaslatot, hogy dél-afrikai delegációt küldjenek a barcelonai olimpiára, még úgy sem, hogy a feketék kisebbségben voltak a csapatban. Dél-Afrika 28 év után térhetett vissza az olimpiára, meg úgy egyáltalán az olimpiai mozgalomba.
A Szovjetunió 1991. december 25-én, vagyis napra pontosan hét hónappal a játékok kezdete előtt dobta be a törülközőt. A három balti állam (Észtország, Lettország, Litvánia) már hónapokkal korábban elszakadt a hatalmas birodalomtól, s a NOB gyorsan el is ismerte ezen országok olimpiai bizottságait. A Baltikum nemzetei az 1936-os berlini olimpia után indulhattak ismét önálló országokként a nyári ötkarikás játékokon. A többi ex-szovjet tagköztársaság (Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Grúzia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Oroszország, Örményország, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Ukrajna és Üzbegisztán) 1992. március 9-én jelentette be, hogy a Független Államok Közössége (FÁK) név alatt egységes csapatban szándékoznak indulni az olimpián. Ennek a különítménynek volt tagja Oroszország is, így a FÁK az egyik legnagyobb, 494 fős küldöttséggel vehetett részt a játékokon, s a megszerzett érmek túlnyomó többsége is orosz sportolókhoz, csapatokhoz kötődött. A FÁK egyébként az olimpiai zászlót használta, s győztes sportolói tiszteletére az olimpiai himnuszt játszották el.
A sok siker mellett a délszláv háború komoly fejtörést jelentett a NOB-nak. A barcelonai olimpia idején már csak Szerbiát és Montenegrót magában foglaló Jugoszláviát ENSZ-határozattal eltiltották a nemzetközi sporteseményeken történő szerepléstől (ez idézte elő a dán válogatott meglepetésszerű győzelmét a labdarúgó Európa-bajnokságon, mert a jugoszlávok helyére beugorva vehettek részt a tornán). A NOB azt javasolta a szerb és a macedón sportolóknak, hogy az olimpiai zászló és himnusz alatt egy független csapatban szerepeljenek az olimpián. Így összesen 52 olimpikon vehetett részt az eseményen, de a nyitóünnepségen nem vonulhattak fel. A függetlenségét egyaránt 1991-ben kikiáltó Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szlovénia önálló csapattal indulhatott a játékokon.
A berlini fal lebomlását követően ismét egy német csapat indult, amire az 1964-es olimpia után először volt példa (az NSZK és az NDK 1952 és 1964 között közös csapatban szerepelt), a diktatúra alól fölszabadult Albánia 1972 után tért vissza a játékok színpadára, s először vehetett részt az eseményen a függetlenné vált Namíbia is. A II. János Pál pápa által az olimpia idejére szorgalmazott globális tűzszünet ugyan nem valósult meg, de a NOB óriási sikert ért el, hiszen ilyen-olyan formában mind a 169 tagnemzete résztvett a hidegháború utáni első olimpián.
A FÁK-tornászok és a kubai bokszolók remekeltek
Ezen az olimpián 25 sportág 277 versenyszámában hirdettek ötkarikás bajnokot. A baseball azután, hogy korábban hat alkalommal is bemutató sportágként szerepelt a játékok műsorán, Barcelonában először volt a hivatalos program része. Szintén ezen az olimpián lett hivatalos sportág a tollaslabda, mely nagy sikerrel debütált négy évvel korábban. Hasonló sors jutott a női dzsúdónak is. A kajak-kenu szlalom szakága 20 év szünet után került vissza a műsorba. A baszk pelota, a rink hoki (görkorcsolyás hoki) és a tékvandó bemutató sportág volt Barcelonában.
Atlétikában óriási várakozások előzték meg ezt az olimpiát, ugyanis mindenki abban bízott, hogy az előző olimpiák bojkottjai, valamint Ben Johnson szöuli botránya után ezúttal végre csak és kizárólag a versenyzésről és a nagyszerű eredményekről fog szólni a világ legnagyobb sporteseménye ebben a sportágban. Barcelonában szerepelt először az ötkarikás műsoron a női 10 kilométeres gyaloglás. Összesen három világcsúcsot és öt olimpiai rekordot állítottak fel a katalán fővárosban. Világcsúccsal (46.78) nyerte a férfi 400 méteres gátfutást az amerikai Kevin Young. Ezt a rekordot éppen a cikk írását megelőző napokban döntötte meg a norvég Karsten Warholm, aki az oslói Gyémánt Liga-versenyen 46.70-es időt ért el. Ugyancsak világcsúccsal győzött az amerikaiak férfi 4×100 és 4×400 méteres váltója is, valamint az ugyancsak amerikai Mike Conley is, aki 17,87 méteres eredménnyel lett a férfi hármasugrás olimpiai bajnoka.
Az etióp Derartu Tulu lett Fekete-Afrika történetének első női olimpiai bajnoka, mivel megnyerte a 10 000 méteres síkfutást. A döntőben legnagyobb ellenfelét, a dél-afrikaiak fehérbőrű versenyzőjét, Elana Meyert győzte le, akivel közösen fotózkodtak a finálét követően. Az ott készült képek lettek ennek az olimpiának talán legnagyobb hatású fotói, hiszen Dél-Afrika éppen a színesbőrűek hátrányos megkülönböztetése és a fekete-afrikai államok ebből fakadó tiltakozása miatt volt kizárva az olimpiai mozgalomból három évtizeden keresztül.
A brit Linford Christie 32 évesen minden idők legidősebb olimpiai bajnoka lett a férfi 100 méteres síkfutásban, miközben Carl Lewis megszerezte nyolcadik aranyérmét, amely zsinórban a harmadik távolugróaranya volt. A női 100 méteres gátfutásban a görög Paraskevi Patulidu lett az olimpiai bajnok, mégpedig úgy, hogy az élen haladó amerikai Gall Devers bukásából profitálva futott be elsőként, s ezzel ő lett hazája első női olimpiai bajnoka.
Az Egyesült Államok 12 aranyérmével a legsikeresebbnek bizonyult az atlétikai versenyeken, a képzeletbeli dobogóra még a FÁK és Németország fért föl hét, illetve négy elsőséggel. Összesen 35 ország szerzett érmet, köztük az első olimpiáján induló Namíbia rögvest kettő darab ezüstöt.
Evezésben a brit Steve Redgrave zsinórban harmadik olimpiáján tudott győzni, a legtöbb aranyérmet azonban Németország és Kanada vihette haza (4-4), míg a román-brit-ausztrál hármasnak 2-2 elsőség jutott. Az olimpia műsorán először hivatalos sportágként szereplő tollaslabdában a sportág nagyhatalmai aratták le a babérokat: Indonézia nyerte a két egyéni, Dél-Korea pedig a két páros számot, az ezüst- és bronzérmeken pedig e két nemzeten kívül a kínaiak, a dánok és a malájok osztoztak.
A másik debütáns sportágban, a baseballban kizárólag amatőr játékosok szerepelhettek, emiatt nem volt meglepő, hogy végül nem a világ toronymagasan legerősebb bajnokságát üzemeltető Egyesült Államok, hanem a sportágban szintén nagyhatalomnak számító, a kommunista berendezkedés miatt azonban a profi sportot tiltó Kuba válogatottja nyerte meg az első olimpiai tornát. A karibiak a döntőben Tajvant verték 11:1-re, míg a bronzérmet az amerikaiakat 8:3-ra legyőző Japán szerezte meg.
Amíg a baseballosoknál nem lehettek profik a csapatok tagjai között, addig kosárlabdában éppen ezen az olimpián engedélyezték először a profik, köztük természetesen az észak-amerikai ligában, az NBA-ben pallérozódó játékosok szereplését. Az amerikai válogatottban ezt megelőzően csak egyetemi, vagy Európában szereplő játékosok játszhattak az ötkarikás játékokon. A nagy nyitásnak köszönhetően jöhetett létre a Dream Team, az amerikai férfi válogatott bivalyerős kerete, amelyben gyakorlatilag a korszak összes nagy sztárja, vagyis Michael Jordan, Magic Johnson, Larry Bird, Patrick Ewing vagy éppen Charles Barkley pattogtathatta a labdát a parketten. Az álomcsapat számára egyáltalán nem okozott gondot az aranyérem megszerzése, hiszen nyolc mérkőzését átlagban 44 pontos különbséggel nyerte meg, legszorosabb meccse pedig a Horvátország ellen 117:85-re, vagyis 32 pontos fórral megnyert döntő volt. A bronzérmet a horvátok mögött egy másik, az olimpián ebben a sportágban először szereplő nemzet, Litvánia szerezte meg, amely a kisdöntőben 82:78-ra győzte le a FÁK csapatát. A hölgyeknél az ex-szovjet tagköztársaságok közös csapata (a keret közel fele orosz játékosokból állt) ért föl a csúcsra, mivel a döntőben 76:66-ra verte Kína legjobbjait. Az amerikaiaknak itt a bronzérem jutott, amelyet Kuba 88:74-es legyőzésével szereztek meg.
A labdarúgótornán tizenhat csapat vett részt, s közülük a házigazda spanyolok bizonyultak a legjobbnak. A Pep Guardiola, Luis Enrique és Santiago Canizares fémjelezte csapat a csoportmeccsek során kapott gól nélkül győzte le Kolumbiát, Katart és Egyiptomot. A negyeddöntőben Olaszország következett, amelyet 1:0-ra sikerült megverniük a hispánoknak, akik aztán a legjobb négy között előbb Ghánát verték 2:0-ra, majd a Camp Nou-ban rendezett fináléban Lengyelország ellen egy fordulatos mérkőzésen, Kiko 90. percben szerzett góljával győztek 3:2-re, ezzel először nyerték meg az ötkarikás focitornát. A bronzérmet Ghána szerezte meg, amely 1:0-ra verte Ausztráliát.
Kézilabdában komolyan befolyásolta mindkét nem tornáját az olimpiát megelőző két évben bekövetkezett számos politikai változás. A nőknél az 1990-es világbajnokság első négy helyezettje: a Szovjetunió, Jugoszlávia, az NDK és az NSZK váltotta meg jegyét az olimpiára, azonban a szovjet válogatottból menet közben FÁK-válogatott lett, Jugoszlávia a délszláv háború következtében kiszabott ENSZ-szankciók miatt nem vehetett részt, a két Németország pedig egyesült. Az így fölszabadult helyeket a vb-n az 5. és a 6. helyet megszerző Ausztria és Norvégia kapta meg. A házigazda spanyolok mellett még a címvédő és Ázsia-bajnok Dél-Korea, az Afrika-bajnok Nigéria és az Amerika-bajnok Egyesült Államok kvalifikálta magát Barcelonába. Az A-csoportot simán nyerte a FÁK-német páros az USA és Nigéria előtt, viszont a másik kvartettben ádáz csata dúlt a továbbjutó helyekért. A dél-koreaiak a norvégokat simán verték (26:17), viszont a két ex-jugoszláv és egy ex-szovjet, korábbi olimpiai érmes játékossal megerősített osztrák válogatott ellen 17:17-es döntetlenre voltak képesek. Az ázsiaiak utolsó csoportmérkőzésükön legyőzték Spanyolországot, így a második hely sorsáról az osztrák-norvég találkozó döntött. A feszült hangulatú mérkőzésen végül a skandinávok győztek 19:17-re, ezzel bejutottak a legjobb négy közé. Ott aztán egy három másodperccel a lefújás előtt született góllal 24:23-ra győzték le a FÁK csapatát, míg a dél-koreai válogatott 26:25-re verte Németországot. A döntőben megismétlődött a négy évvel korábbi párharc, amely ismét dél-koreai győzelmet hozott Norvégia ellen (28:21). A bronzérmet a németeket 24:20-ra legyőző FÁK szerezte meg.
A férfiaknál szintén okozott kavarodást az ingatag világpolitikai helyzet, hiszen az 1990-es világbajnokságról a szovjetek, a jugoszlávok és a keletnémetek is kijutottak az olimpiára. Mivel a házigazda spanyolok automatikusan bekerültek az olimpiai mezőnybe, ezért a világbajnoki helyezésükkel szerzett kvótájukat a francia válogatott kapta meg. A szovjetek helyett a FÁK, az NDK helyett Németország, a kizárt jugoszlávok helyett pedig a vb-n 10. Izland indulhatott. Kijutott az olimpiára a kubai válogatott is kontinensbajnokként, azonban visszalépett, így Brazília került be helyére, amely először szerepelhetett az olimpián férfi kézilabdában. Az A-csoportban a világbajnok svédek minden mérkőzésüket viszonylag könnyedén megnyerték, miközben az izlandiak nagy meglepetést okoztak remek teljesítményükkel. A csak a svédektől kikapó északi együttes ikszelt a csehekkel, majd 26:24-re megverte az előző olimpián döntős Dél-Koreát. A Jugoszlávia kizárásából profitáló kis ország csapata befutott a második helyre, így bejutott a legjobb négy közé. Előzetesen senki sem várt ennyire jó szereplést az izlandiaktól, akik lényegében ezen az olimpián kerültek be a férfi kézilabdában meghatározó nemzetek közé. A B-csoportban a vb-döntős FÁK szintén minden meccsét megnyerte, s itt is egy olyan csapat futott be a második helyre, amelytől ezt előzetesen senki sem várta. A franciák a házigazda spanyolok legyőzésével komoly meglepetést szolgáltattak, s mivel a többi mérkőzés megnyerése nem okozott különösen nagy gondot számukra, ezért szintén bejutottak a legjobb négy közé. Az elődöntőben Izland negyedórával az idő letelte előtt 16:15-re vezetett a FÁK ellen, amely azonban ekkor megemberelte magát, s végül a 9 gólig jutó Talant Dujsebajev vezérletével 23:19-re győzött. A másik ágon a svédek már 20:14-re is vezettek a franciák ellen, ám a gallok a 45. percre följöttek egy gólra, végül azonban a sárga-kékek győztek 25:22-re, így megismétlődhetett a két évvel korábbi vb-döntő. A félidőben 9:9 állt az eredményjelzőn, majd a második félidő első felében a svédek tettek szert kétgólos előnyre, végül azonban a FÁK győzött 22:20-ra, ezzel pedig visszavágott Svédországnak a vb-döntős vereségért, s de facto harmadik olimpiai bajnoki címét szerezte 1976 és 1988 után, vagyis megvédte címét. A bronzérmet az Izlandot 24:20-ra verő Franciaország vihette haza, amely szintén e nagy eredmény után lett kézilabdahatalom.
Röplabdában a férfiaknál először lett olimpiai bajnok Brazília, amely a döntőben 3:1-re verte Hollandiát. A bronzérmet az Egyesült Államok szerezte meg, amely 3:2-re verte Kubát. A hölgyeknél Kuba győzött, amely a fináléban 3:1 arányban diadalmaskodott a FÁK csapata fölött, a bronzérem pedig itt is az amerikaiaké lett, akik 3:0-ra verték Brazíliát a kisdöntőben. Gyeplabdában a férfiaknál Németország lett az olimpiai bajnok Ausztrália és Pakisztán előtt, a nőknél pedig a házigazda Spanyolország győzedelmeskedett a németek és a britek előtt. Vízilabdában Olaszország lett az olimpiai bajnok a spanyolok és a FÁK előtt.
Az ökölvívótornán tizenkét év után szerepelt ismét Kuba, amelynek öklözői dominálták a versenyeket, ugyanis a tizenkettő súlycsoportból hétben is a karibi szigetország sportolója állhatott a dobogó tetejére. Összesen kilenc érmet szereztek a kubai bokszolók, akik ezzel bebizonyították, hogy a hosszú olimpiai távollét ellenére továbbra is az amatőr ökölvívás legjobbjainak számítanak. A Barcelonában győztes kubaiak közül kiemelendő Felix Savon, aki itt szerezte meg három olimpiai bajnoki címe közül az elsőt, mégpedig nehézsúlyban. Birkózásban a FÁK hat aranyérmet nyert, az Egyesült Államok hármat, a két Korea és Kuba pedig kettőt-kettőt, mint ahogy Magyarország is, de a magyar eredményekről szokás szerint lentebb lesz szó. Cselgáncsban Japán, Franciaország, a FÁK és Spanyolország 2-2 aranyérmet nyert. Azért nem domináltak a japánok, mert ezen az olimpián már a hivatalos program része volt a női dzsúdó is, amelyben a felkelő Nap országának csak ezüst- és bronzérmek jöttek össze. A súlyemelőknél a tíz aranyérem felét a FÁK sportolói szerezték, de meg tudta védeni szöuli címét a török Naim Süleymanoglu.
Kerékpározásban a németek domináltak, akik összesen négy aranyérmet nyertek a tízből. A férfiak országúti mezőnyversenyét viszont Fabio Casartelli személyében egy olasz versenyző nyerte, akinek azonban sajnos négy évvel később nem nyílt módja címe megvédésére, ugyanis 1995. július 18-án, a Tour de France 15. szakaszán egy hegyi lejtmenet során súlyos bukást szenvedett el. A nagy meleg miatt nem viselte sisakját, így puszta fejjel csapódott neki egy, az út szélén fölállított betontömbnek, s olyan súlyosan megsérült, hogy a kórházban – mindösszesen 24 évesen, egy akkor csupán 2 hónapos kisfiú apjaként – elhunyt. Az orvosok szerint a sisak viselése sem mentette volna meg Casartelli életét. Csapattársai, köztük Lance Armstrong a másnapi szakaszon végig a mezőny elején haladtak, így tisztelegve meghalt társuk előtt. A mezőny egyszer sem támadta őket, ők így emlékeztek rá.
Az előző jópár olimpia a szovjet tornászok uralmáról szólt. Ez alól csak 1984 jelentette a kivételt, amikor távollétükben a románok vitték a prímet. A minszki születésű, 20 éves Vitalij Scserbo a FÁK színeiben hat aranyérmet nyert Barcelonában, ezzel ő lett az első tornász, aki ezt elmondhatta magáról. Scserbo csupán eggyel maradt el Mark Spitz amerikai úszó 1972-es csúcsától, amikor hét aranyérmet szerzett. Scserbo a kéziszercsapat mellett győzött egyéni összetettben, lólengésben, gyűrűn, ugrásban és felemás korláton. 1992. augusztus 2-án ő lett az olimpiák történetének első indulója, aki egy nap leforgása alatt négy aranyérmet szerzett.
Az úszók között a FÁK-os Alekszandr Popov négy érmet nyert, közte két aranyat férfi 50 és 100 gyorson. “Honfitársa”, Jevgenyij Szadovi három aranyérmet (200 gyors, 400 gyors, 4×200-as gyorsváltó) szerzett. A szinkronúszóknál a kanadai Sylvie Fréchette csupán 14 hónappal az olimpia után kapta meg aranyérmét. Ennek oka az volt, hogy az egyik brazil pontozóbíró elgépelte Fréchette pontszámát, aki így csak az ezüstöt kapta meg az amerikai Kristen Babb-Sprague mögött. Végül 1993 decemberében a kanadait is olimpiai bajnokká nyilvánították, így két győztese lett a sportágnak Barcelonában.
Öttusában nagy olimpiájuk volt a lengyeleknek, ugyanis egyéniben Arkadiusz Skrzypaszek győzött, s a csapatversenyt is a lengyelek nyerték.
A férfi tenisztornát általános meglepetésre a világranglistán 44. helyen álló svájci Marc Rosset nyerte, aki a döntőben a 30. helyet elfoglaló spanyol Jordi Arresét fektette két vállra. Ez Rosset karrierjének mindössze harmadik tornagyőzelme volt. A végső sikerig vezető úton nem kevesebb, mint öt kiemeltet búcsúztatott, köztük a világelső, kétszeres Roland Garros-címvédő amerikai Jim Courier-t és a 4. helyen kiemelt Goran Ivanisevicet. Courier legyőzése azért volt komoly szenzáció, mert a tornát salakon rendezték. Szöullal ellentétben ezúttal a legjobb játékosok többsége résztvett az olimpián, a világranglista első tíz helyezettje közül csupán Petr Korda (7.) és André Agassi (8.) hiányzott – utóbbi azért, mert három amerikai is megelőzte a rangsorban, s egy ország legfeljebb csak három versenyzőt nevezhetett. Több, salakon gyengének számító éljátékos már az első fordulóban kiesett. Így járt Boris Becker, Stefan Edberg vagy még Michael Chang. A legjobb nyolc közé csupán négy kiemelt jutott be. A mexikói Leonardo Lavalle, a világranglista 84. helyezettje – kihasználva a viszonylag könnyen teljesíthetó ág adta előnyöket – egészen a negyeddöntőig menetelt. A bronzérmen Goran Ivanisevic és Andrej Cserkaszov osztoztak. Egyedüli magyarként Noszály Sándornak sikerült a selejtezőből a főtáblára jutnia, de ott az első fordulóban kikapott a holland Mark Koevermanstól négy szettben.
Női egyéniben Steffi Graf zsinórban harmadik olimpiai győzelmére hajtott, ugyanis 1988-as diadalát megelőzően már 1984-ben is győzött, amikor bemutató sportágként volt a műsoron a tenisz. Graf első kiemeltként várhatta a barcelonai olimpiát, így ő volt a legnagyobb favorit. Esélyeit tovább növelte az, hogy Szeles Mónika és Gabriela Sabatini távolmaradtak a játékoktól. Emiatt egészen hatalmas meglepetés volt, amikor Graf – karrierje során először – kikapott a döntőben az akkor még szinte ismeretlen amerikai Jennifer Capriatitól, aki az elődöntőben élete legjobbját nyújtva verte ki a 2. kiemelt, barcelonai születésű spanyol Arantxa Sánchez Vicariót, akitől 1992 elején Miamiban még 6-0, 6-0-ra kikapott. Egy másik spanyol, a salakpálya specialistájának számító Conchita Martínez a negyeddöntőben kikapott Sáncheztől.
Asztaliteniszben mindmáig ezen az olimpián fordult elő először és utoljára, hogy egy európai játékos tudta megnyerni a férfi egyénit. A svéd Jan-Ove Waldner a francia Jean-Philippe Gatient tudta legyőzni a döntőben. A másik három aranyérmet Kína szerezte, míg Dél-Korea öt bronzéremmel térhetett haza.
Az éremtáblázatot a FÁK csapata nyerte meg 45 arany-, 38 ezüst- és 29 bronzéremmel. Az egykori Szovjetunió sportolói tornában, atlétikában és birkózásban bizonyultak különösen erőseknek, de összesen tizenegy sportágban szereztek aranyérmet abból a tizenkilencből, amelyben sikerült érmet elérniük. A második helyre az Egyesült Államok futott be 37-37 arany- és bronz, illetve 34 ezüstéremmel. Az USA olimpikonjai elsősorban atlétikában és úszásban remekeltek. A harmadik helyet az újraegyesült Németország szerezte meg (33-21-28), amely nagyon erősnek találtatott evezésben és kajak-kenuban is. Kína lett a 4., Kuba pedig – elsősorban ökölvívóinak köszönhetően – az 5. helyre futott be. A házigazda Spanyolország 13 arany-, 7 ezüst- és 2 bronzéremmel a 6. helyen végzett, a kiváló szereplésből a vitorlázók vették ki leginkább részüket, akik négy aranyat gyűjtöttek. Dél-Korea lett a 7., Magyarországon kívül pedig még Franciaország és Ausztrália fért be az első tízbe. Összesen 64 ország szerzett érmet, közülük 37 legalább egy aranyat is.
Egerszegi Krisztina dominált
A magyar olimpikonok komoly éremesélyekkel vághattak neki a rendszerváltás utáni első nyári olimpiának és szerencsére sportolóink nem okoztak csalódást teljesítményükkel. Hazánkat 217 sportoló, közte 58 nő képviselte 22 sportágban – csak baseballban, kosárlabdában, röplabdában és gyeplabdában nem voltak magyar indulók. Olimpikonjaink végül összesen harminc érmet: 11 aranyat, 12 ezüstöt és 7 bronzot szereztek, amely az éremtáblázat 8. helyére volt elég. Aranyérmek tekintetében sikerült lemásolni a szöuli teljesítményt, viszont ezüstből és bronzból is többet sikerült szerezni, a több medália dacára mégis két hellyel hátrébb végzett a magyar csapat az 1988-as 6. helyhez képest, ami a mezőny erősödéséből fakadt. A magyar sportolók összesen 211 olimpiai pontot szereztek, ami szintén megegyezett a négy évvel korábbi eredménnyel. Az is hasonlóság, hogy Barcelonában is az úszók szerezték a legtöbb pontot, szám szerint 59-et, ami lényegesen jobb volt a szöuli 43-nál.
Csak úszásban összesen öt magyar aranyérem született, amelyen viszont két versenyző osztozott. Egerszegi Krisztina megvédte címét 200 méteres hátúszásban, de emellé megnyerte még a 100 hátat és a 400 vegyest is. Darnyi Tamás 200 és 400 vegyesen is megvédte szöuli elsőségét. Férfi kardvívásban Szabó Bence révén ismét magyar siker született. A tornászoknál Ónodi Henrietta nyerte meg az ugrás aranyérmét, ezzel ő lett 1956, az akkor négy első helyet begyűjtő Keleti Ágnes után az első magyar női tornász, aki olimpiai bajnokká tudott válni és sajnos mindmáig az utolsó is. Olimpiai bajnok lett még a Czigány Kinga, Dónusz Éva, Kőbán Rita, Mészáros Erika összeállítású női kajaknégyes 500 méteren, valamint Repka Attila kötöttfogású birkózó 68 kg-ban.
Ugyancsak kötöttfogású birkózásban, a 82 kg-os súlycsoportban Farkas Péter lett az olimpiai bajnok. Az újpesti birkózó Barcelonában győzelme mellett azzal került be a hírekbe, hogy megrágta aranyérmét a dobogón – ezt a különös szokását később sok más sportoló is átvette világszerte. Farkas egészen 2000-ig versenyzett, de barcelonai sikerét követően az 1996-os budapesti Európa-bajnokságon szerzett ezüstérmet leszámítva nemzetközi szinten már nem tudott kimagasló eredményeket elérni. Visszavonulását követően eltűnt a nyilvánosság elől. 2001-ben egy szabálytalan parkolás miatt összetűzésbe keveredett az autóját elszállító hatósági közeggel, ami miatt két év felfüggesztett börtönt kapott. 2004-ben ismét kattant kezén a bilincs, ezúttal azonban jóval durvább dolgot követett el: édesanyja házában az addigi legnagyobb magyarországi marihuánaültetvényre bukkantak, s a kábítószer előállítására alkalmas laboratóriumot is találtak. Kábítószerrel visszaélés miatt került a vádlottak padjára, azonban a bíróság 2006-ban nem jogerősen fölmentette. Másodfokon 2008 novemberében 5 és fél év letöltendő fegyházbüntetést kapott, azonban az ítélethirdetést követően a bíróság mosdójának ablakán keresztül megszökött. Egy évvel később Andorrában fogták el, s nem sokkal ezután a szökés miatt büntetését hét évre súlyosították. Az 1992-ben kapott állami kitüntetését 2010-ben megvonta tőle az akkori köztársasági elnök. Farkas 2012-ben perújítási indítványt nyújtott be a bírósághoz, de elutasították keresetét. 2014 augusztusában jó magaviselete miatt idő előtt szabadult. Az azóta eltelt időben bizonyos időközönként lehetett róla olvasni elsősorban a bulvársajtóban. Amíg fia Újpesten tehetséges birkózópalántának számít, addig ő maga pékként keresi a kenyérre valót. Pár nappal eme cikk megjelenése előtt úgy nyilatkozott, bízik abban, hogy Tokióban lesz olimpiai bajnok magyar birkózó. Ebben a sportágban 2004 óta nem született magyar aranyérem, úgyhogy bízzunk benne, hogy igaza lesz.
A magyar csapat 11. aranyérmét Kovács Antal cselgáncsozó szerezte, aki a sportág első és mindmáig egyetlen magyar olimpiai bajnoka. A napjainkban a Paksi Atomerőmű kommunikációs igazgatójaként dolgozó Kovács félnehézsúlyban nem talált legyőzőre.
Cselgáncsban Kovács elsősége mellett született két magyar ezüstérem is. Csák József harmatsúlyban, Hajtós Bertalan könnyűsúlyban bukta el a döntőt. Gyulay Zsolt kajakozó 1988-ban K-1 500 méteren és K-4 1000 méteren is győzött, azonban Barcelonában mindkét számban megfosztották trónjától és be kellett érje két ezüstéremmel. A négyesnek rajta kívül még Ábrahám Attila, Csipes Ferenc és Fidel László volt tagja. A négyesben győztes Kőbán Rita egyéniben ezüstérmet szerzett. Szintén második lett az öttusázók egyéni versenyében Mizsér Attila, talajon Ónodi Henrietta, férfi 100 és 200 méteres mellúszásban Rózsa Norbert, női 100 háton Egerszegi Krisztina mögött Szabó Tünde, a mai sportállamtitkár, a Hegedűs Ferenc, Kolczonay Ernő, Kovács Iván, Kulcsár Krisztián (a mai MOB-elnök), Totola Gábor összeállítású férfi párbajtőrcsapat és az Abay Péter, Bujdosó Imre, Köves Csaba, Nébald György, Szabó Bence összetételű férfi kardcsapat.
Bronzérmes lett Csősz Imre nehézsúlyú cselgáncsozó, Zala György kenus C-1 1000 méteren, a Dónusz Éva, Kőbán Rita kajakpáros 500 méteren, Kovács István, Mizsei György és Béres Zoltán ökölvívók, valamint Czene Attila a 200 méteres vegyesúszásban.
Ami a pontszerzőket illeti, negyedik helyen végzett többek között Gécsek Tibor kalapácsvető, Fórián Éva sportlövő és a férfi tőrvívócsapat. Ötödik lett többek között Pulai Imre kenus, a Kolonics György, Pálizs Attila kenukettes, a Fábián László, Kálnoki Kis Attila, Mizsér Attila összeállítású öttusacsapat és Güttler Károly mellúszó. Hatodik lett Csollány Szilveszter tornász, a női tornászcsapat és a többek között Benedek Tibort, Gyöngyösi Andrást, Petőváry Zsoltot, Varga Zsoltot és Vincze Balázst soraiban tudó férfi vízilabda-válogatott is, amely történetének legrosszabb olimpiai eredményét produkálta. Kiss Ottó, a sportági szakszövetség főtitkára az olimpia után adott nyilatkozatában a játékosok mentalitását tette felelőssé a gyenge eredményért, ugyanis szerinte a pólósokat akkoriban 20 éves kor fölött már csak a külföldi szerződés érdekelte, hogy a magyarországinál több pénzt tudjanak keresni. A főtitkár szerint pedig éppen az itthon játszók emelkedtek ki a csapatból Barcelonában. Kiss hozzátette, hogy büszkének kell lenni a magyar póló évtizedes tradícióira, azonban a felkészülés során nem erre kell összpontosítani, hanem arra, hogy a világ megtanult vízilabdázni, s valahogyan tartani kell vele a lépést.
Gallov Rezső államtitkár, az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) elnöke a játékok zárónapján az MTI-nek adott nyilatkozatában kijelentette, hogy a nehéz körülmények ellenére remekül szerepeltek a magyar sportolók, akik a többi, rendszerváltáson átesett közép- és kelet-európai ország közül toronymagasan a legjobban szerepeltek, hiszen sikerült megőrizni azokat a sportértékeket, ami a lengyeleknél, a cseheknél, a románoknál és a bolgároknál nem működött. Ehhez nagyon kellett az, hogy az OTSH és az első olimpiáját önállóan előkészítő és lebonyolító MOB között ne legyen viszálykodás, s ehelyett az együttműködés domináljon, mert csak így lehet jó eredményeket produkálni. Ahhoz, hogy aranyérmek tekintetében Helsinki után a második legsikeresebb magyar szereplés jöjjön össze, kellett az állam által biztosított 290 millió forintos támogatás is, amelynek köszönhetően a felkészülés körülményei kifogástalanok voltak.
Ez volt az 1992-es olimpia összefoglalója. Az olimpiatörténeti cikksorozat következő részében az 1996-os atlantai eseményekre fogunk visszaemlékezni. Tartsatok velünk!
Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!
Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!
A kiemelt kép forrása: thesportdigest.com