Az 1988-as szöuli olimpiától ugyan nem maradt távol sem a keleti, sem a nyugati tömb, de ez az esemény is nemzetközileg elsősorban két, nem éppen pozitív esemény miatt maradt emlékezetes. Ben Johnson a dopping segítségével nyerte meg a férfi 100 méteres síkfutást világcsúccsal, ami miatt még a játékok ideje alatt kizárták. Észak-Korea bojkottálta az olimpiát, mert nem rendezhetett versenyeket. Magyar szempontból szerencsére bőven van mire emlékezni, hiszen ezen az olimpián nagy sikereket ért el Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás, s az éremtermés ismét igen jónak volt mondható. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának legújabb részében a történelem második ázsiai rendezésű nyári olimpiájára tekintünk vissza.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1981. szeptember 30-án, a németországi Baden-Baden-ben tartott 84. közgyűlésén határozott arról, hogy Dél-Korea fővárosa, Szöul rendezheti meg az 1988-as nyári olimpiát. Szöul a szavazáson a japán Nagoyát győzte le 52:27 arányban. A dél-koreai főváros lett a második ázsiai település, amely elnyerte a nyári ötkarikás játékok rendezési jogát, s az első Japánon kívüli ázsiai város, amely olimpiának adhatott otthont, hiszen 1964-ben Tokióban rendezték a nyári, 1972-ben pedig Szapporóban a téli játékokat.
Természetesen azon nyomban megindultak a munkálatok Szöulban, ahol egy jó nagy olimpiai parkot húztak fel, amelynek része volt az olimpiai stadion, az olimpiai uszoda, a teniszközpont, az öttusahelyszín és több multifunkcionális sportcsarnok is. Szöulban került még sor, de a parkon kívüli helyszíneken az evezős, kajak-kenus, lovas és lövészversenyekre, míg a labdarúgó-, a kézilabda- és a gyeplabda-mérkőzések többségét vidéki helyszíneken játszották. Az olimpia hivatalos logóját a samtaegukról, a koreai nép hagyományos népi motívumáról formázták, amely az olimpiához kapcsolódva a világ népeinek egységét szimbolizálta, egyben kifejezte a világbéke irányába történő fejlődés fontosságát is, hiszen ekkortájt már kezdett elmúlni a hidegháború – ugyebár ez volt az utolsó olimpia, amelyet a közép- és kelet-európai kommunista tömb fölbomlása előtt rendeztek. A játékok kabalafigurája Hodori, a szibériai tigris volt. Az ázsiai földrész tradicionális állata több koreai legendában is feltűnik, ezért esett rá a választás.
Bár maguk a szöuli előkészületek különösebb gond nélkül és bőven a megadott határidő előtt befejeződtek, a szervezés körül azért akadtak problémák, elsősorban Észak-Korea miatt. A félsziget északi felének sztálinista rezsimje ugyanis 1985-től kezdve azt szerette volna elérni, hogy déli ősellenségével közösen rendezhesse meg az olimpiát. Az északiak hivatalosan is kezdeményezték a NOB-nál, hogy ők is otthont adhassanak bizonyos versenyeknek, arról nem is beszélve, hogy a két Korea egy csapatban indult volna a játékokon, ahogy az a 2018-as pjongcsangi téli olimpián részben meg is valósult. Juan Antonio Samaranch NOB-elnök nem vetette el annak lehetőségét, hogy Északon is rendezzenek eseményeket az olimpia keretében, s a félsziget újraegyesítését a koreai háború óta óhajtó déliek is örültek volna, ha megvalósul az északiak kezdeményezése. Csakhogy Észak-Korea nem rendelkezett több sportág versenyeinek lebonyolításához alkalmas infrastruktúrával, s három évvel a játékok kezdete előtt már kevés lett volna az idő ezek megépítésére, ezért a NOB végül elutasította a Koreai NDK javaslatát. Az fölmerült a tárgyalások során, hogy Észak-Koreában rendezhetnének labdarúgó-mérkőzéseket, de ez a phenjani rezsimnek kevés volt, így nemhogy nem rendezett eseményeket, hanem bojkottálta a játékokat. Az északiakhoz csatlakozott néhány olyan szocialista ország, amely nem tartott fenn diplomáciai kapcsolatokat Dél-Koreával, úgy mint Albánia, Etiópia, Kuba és a Seychelles-szigetek. A szintén szocialista irányítás alatt álló, de a játékokon ennek ellenére is indulni szándékozó Nicaragua a hivatalos indoklás szerint sportszakmai és pénzügyi okok miatt visszalépett, míg Madagaszkár pénzügyi okokból nem tudott résztvenni az olimpián, pedig még a nyitóünnepség előtti napokban is úgy nézett ki, hogy ott lesz a játékokon.
Mivel az előző három olimpiához képest lényegesen kevesebb nemzet döntött a játékok bojkottja mellett, ezért rekordnak számító 159 ország vett részt az 1988-as olimpián. Közülük hét ország: Amerikai Szamoa, Aruba, a Cook-szigetek, Dél-Jemen, Guam, a Maldív-szigetek és Vanuatu először szerepelt. Dél-Afrika az apartheid miatt ettől az olimpiától is távolmaradni kényszerült.
A nyitóünnepségre 1988. szeptember 17-én került sor. Az olimpiai lánggal utoljára három dél-koreai atléta futhatott, s végül Szon Mi-dzsong gyújthatta meg a fáklyát a stadionban. A sportolói fogadalmat egy koreai kosárlabdázó és egy szintén hazai kézilabdázónő mondta el valamennyi versenytársa nevében.
Ezen az olimpián összesen 8391 sportoló, köztük 2194 nő állt rajthoz 23 sportág 237 versenyszámában. Az asztalitenisz először került be a programba, míg a tenisz hatvannégy év kihagyás után térhetett vissza az olimpiára. Összesen hat demonstratív, azaz bemutató jellegű sportág szerepelt a műsoron, mégpedig a tékvandó, a baseball, a tollaslabda, a teke, a kerekesszékes verseny és a női cselgáncs. A tékvandó, a koreai küzdősport a rendezőországban hatalmas népszerűségnek örvendett, a világ nagy része azonban az 1988-as olimpiáig még csak nem is hallott róla. Akkora sikere lett végül a tékvandónak, hogy azóta is része az ötkarikás műsornak, s idén Tokióban is rendeznek versenyeket.
Amikor Ben Johnson átverte a világot
1988. szeptember 24-én került sor az olimpiák talán legjobban várt versenyszámára, a férfi 100 méteres síkfutásra. Akkoriban az előfutamokat és a döntőt ugyanaznap rendezték. A kanadai Ben Johnson az előfutamok során a legjobb időt érte el, s a döntőben sem volt nála gyorsabb versenyző, ugyanis 9.79 másodperccel megnyerte az olimpiát. Johnson ezzel új világcsúcsot állított fel, ő lett az első, aki 9.8 másodpercen belül futotta le a 100-at. A kanadai a szám címvédőjét, az amerikai Carl Lewist előzte meg. Lewis a döntő után gratulált Johnsonnak a nagyszerű eredményhez, s elismerte, hogy a jamaikai származású kanadai sprinternél nem volt jobb a mezőnyben.
Hatalmas volt tehát az öröm a kanadaiaknál, de ez az állapot csupán jó kettő napig tartott. Szeptember 26-án ugyanis a NOB arról értesítette a kanadai olimpiai csapatot, hogy Ben Johnson döntő után levett vizeletmintájában egy anabolikus szteroid, a sztanozolol nyomára bukkantak, amely tiltott teljesítményfokozó szernek számított és számít egyébként mind a mai napig. Johnson kérte a B-próba elvégzését, de sokat árulkodó volt az a körülmény, hogy maga nem jelent meg ezen a próbán, hanem inkább fogta magát, s gyorsan elpályázott Szöulból egy New York-ba tartó repülőgéppel. Miután a B-próba megerősítette az A-próba eredményét, a NOB orvosi bizottsága helyi idő szerint másnap éjszaka, magyar idő szerint még aznap késő délután közölte a nyilvánossággal a döbbenetes hírt, miszerint a 100 métert világcsúccsal megnyerő sprinter doppingvétséget követett el.
A NOB szeptember 27-én diszkvalifikálta Ben Johnsont, akinek így vissza kellett adnia aranyérmét, amelyet a második helyen záró Carl Lewis kapott meg, aki ezáltal végül csak megvédte olimpiai bajnoki címét. Lewis az MTI korabeli híradása szerint úgy nyilatkozott a történtek után, hogy már csak a játékok érdekében is reméli, hogy nem igaz a hír, mármint Johnson lebukása. Rengetegen megszólaltak a témában, Szöulban gyakorlatilag szeptember 27-én mindenki a Johnson-ügyről beszélt. A megszólalók többsége megdöbbenésének adott kifejezést a történtek miatt, de akadtak olyanok is, akik kétségbe vonták azt, hogy Johnson visszaélést követett el, s azt feltételezték, hogy valaki manipulálta a kanadai vizeletmintáit, hogy gyanúba keverje. Maguk a kanadaiak is ezt a verziót igyekeztek alátámasztani a NOB előtt, s az ország közvéleménye is kezdetben inkább ezt az állítást tartotta igaznak. Maga Johnson is úgy nyilatkozott, hogy valóban az ő mintájában mutatták ki az egyébként az egészségre rendkívül veszélyes sztanozolol jelenlétét, azonban azt valaki utólag tette hozzá az anyaghoz.
A NOB nem találta bizonyítottnak, hogy szabotázs történt, a doppingolás tényét viszont annál inkább, ezért elvette Johnson aranyérmét, miközben a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) törölte a 9.79-es világrekordot, s két évre eltiltotta a versenyzéstől a sprintert. A hír megdöbbentette a világot, mivel addig még nem fordult elő, hogy egy ekkora ismertségnek és népszerűségnek örvendő atlétáról derült volna ki, hogy csalt. Addig főleg a középmezőnyhöz, vagy a mezőny végéhez tartozó atléták éltek tiltott szereken, legalábbis ők buktak le a kontrollokon, de az 1988-as olimpiától kezdve világossá vált egyrészt, hogy az élmenők is csalhatnak, másrészt, hogy ők sincsenek biztonságban a doppingellenőrzésekkel szemben.
Johnson évekig kitartott állítása mellett, miszerint ő nem doppingolt, de néhány évvel a történtek után beismerte, hogy valóban használt tiltott szert, ugyanakkor riválisait – élükön Carl Lewisszal – megvádolta azzal, hogy ők is hasonlóképpen tettek. Eltiltásának lejártát követően Johnson visszatért, de 1993-ban ismét megbukott a doppingvizsgálatokon, mivel akkor a tesztoszteronnal akadt fönn az ellenőrök rostáján. A második kihágás után örökre eltiltották, ennek ellenére folytatta az edzéseket, mivel éveken át abban bízott, hogy egyszer, egy szép napon valaki fölmenti majd a vádak alól, s tisztázni fogja nevét. Az edzések során szintén ellenőrizték, s egy 1999 novemberében leadott mintájában megint csak találtak tiltott szert, amely ezúttal a furoszemid nevű anyag volt, amelyet doppingszerek elfedésére használnak a vérben és a vizeletben.
Ben Johnsonnal kapcsolatban szöuli lebukásának idején már fölröppentek olyan pletykák, hogy évek óta doppingolt, mivel rendkívüli volt testalkata, s amikor negatív doppingtesztet produkált, azt rendre olyan versenyeken tette, ahol nem volt esélye a győzelemre. Grigorij Rodcsenkov, a 2010-es évek közepén az államilag szervezett orosz doppingrendszerről a fátylat lerántó, napjainkban az Egyesült Államokban élő sportorvos egy évvel ezelőtt megjelent önéletrajzi könyvében sok más mellett arról is írt, hogy Ben Johnson már az 1986-os Jóakarat Játékokon is doppingolt, ráadásul akkor is a sztanozolol jelenlétét mutatták ki mintájában. Rodcsenkov szerint Johnson azért folytathatta a versenyzést az 1986-os pozitív eset után is, mert a szovjet kormány nyomására eltussolták az ügyet.
“Az 1986-os Jóakarat Játékokon a doppingminták elemzése csupán egy formalitás volt. Laboratóriumunk 14 pozitív eredményt mutatott ki, de a Goszkomszport (a szovjet sportminisztérium – a szerk.) úgy döntött, hogy nem jelzi azokat az illetékes nemzetközi szervek felé. Ben Johnson legyőzte Carl Lewist, de megbukott a sztanozolollal. Én végeztem a mintájának az elemzését. Az eredményt sosem jelentettem” – ismerte be hosszú évek hallgatása után Rodcsenkov.
Tehát Carl Lewis lett a 100 méter olimpiai bajnoka, az ezüstérmet a brit Linford Christie, a bronzot pedig az amerikai Calvin Smith szerezte meg. Érdekesség, hogy a mezőny legjobb fehérbőrű atlétája a Johnson kizárásával a 8. helyre előrelépő Kovács Attila lett.
Korántsem Ben Johnson volt az egyetlen, aki lebukott ezen az olimpián, s emiatt érmét is elveszítette. Sajnos Szanyi Andor személyében egy magyar súlyemelő is hasonlóan járt, aki a 100 kg-os súlycsoportban ezüstérmet szerzett, de Johnsonhoz hasonlóan a sztanozololhoz nyúlt, amit kimutattak szöuli mintájában, ezért diszkvalifikálták. Két évre eltiltották, visszatérését követően még szerzett két Eb-érmet, de olimpián már nem tudott kimagasló teljesítményt nyújtani. Csengeri Kálmán személyében egy másik magyar súlyemelő is sztanozolol-használat miatt lett diszkvalifikálva az olimpiai versenyből. A súlyemelőknél másik két érmet is el kellett venni doppingolás miatt: a bolgár Mitko Grablev az 56 kg-ot nyerte meg, míg honfitársa, Angell Guencsev 67,5 kg-ban bizonyult a legjobbnak, azonban mindkettejüknél a furoszemid jelenlétét mutatták ki, ezért kizárás lett a sorsuk. Ezen az olimpián a sztanozolol és a furoszemid volt a két “slágerdoppingszer”, hiszen a tíz pozitív mintából négyben a furoszemid, háromban pedig a sztanozolol jelenlétét állapították meg a szakemberek. Ezen kívül egy spanyol súlyemelő pemolinnal, egy szintén spanyol öttusázó propanolollal, egy ausztrál öttusázó pedig koffeinnel (!) akadt fenn a rostán.
Folytatódott az amerikai-szovjet-keletnémet versenyfutás az érmekért
Atlétikában a Johnson-ügy ellenére azért sok szép és tiszta teljesítménynek lehettek szemtanúi azok, akik a helyszínen, vagy a tévében követték figyelemmel az olimpia eseményeit. Carl Lewis a 100 méter mellett a távolugrást is megnyerte, 200-on viszont “csak” a második lett, így nem volt sansza arra, hogy 1984 után ismét lemásolja Jesse Owens 1936-os mesternégyesét. Először szerepelt az ötkarikás műsoron a nők 10 000 méteres síkfutása, amelyet a szovjet Olga Bondarenko nyert meg 31:05.21-es idővel a brit McColgan és a szovjet Zupijeva előtt. Az amerikai Jackie Joyner-Kersee megnyerte a női távolugrást és a hétpróbát is, miközben a férfi 400 méteres síkfutásban és a férfi távolugrásban is három amerikai állhatott a dobogóra. A szovjetek hasonló sikert arattak férfi kalapácsvetésben és rúdugrásban is. Kenyai győzelem született a férfi 800, 1500 és 5000 méteres sík-, valamint a 3000 méteres akadályfutásban is.
Ben Johnson mellett azért akadt még egy sprinter, egész pontosan egy sprinternő, akinek rendkívüli teljesítménye komoly aggályokat ébresztett sokakban. Az amerikai Florence Griffith-Joyner világcsúccsal nyerte meg a 100 és a 200 métert is – 10.49-es és 21.34-es idejét mind a mai napig nem sikerült megdöntenie senkinek. Az amerikai ugyanakkor 1998-ban, napra pontosan három hónappal 39. születésnapja előtt váratlanul meghalt. Halálát a boncolás szerint epilepsziás roham keretében kialakult fulladás okozta. A tragédia után többen is arról kezdtek pletykálni, hogy Griffith-Joyner valószínűleg doppingszerek segítségével érte el fantasztikus eredményeit Szöulban, halála pedig a tiltott szerek szedésének valamely szövődménye miatt következhetett be. Több furcsa elem is található az ő karrierjében, hiszen az 1984-es Los Angeles-i olimpia után (amelyen 200-on ezüstérmes lett) visszavonult, s banki alkalmazottként dolgozott, azonban 1987-ben úgy döntött, hogy visszatér, s ennek érdekében elképesztő edzésmunkát végzett. Ennek eredményeként a világbajnokságon 200-on a második lett, azonban nem érte be ennyivel, győzni akart. Ennek érdekében tovább fokozta izomerősítő gyakorlatait és futóedzéseit is, s az 1988 nyarán megrendezett amerikai olimpiai válogatón 100-on és 200-on is bődületes világcsúccsal tudott győzedelmeskedni, ellenfeleit több, mint kettő méterrel előzte meg, s 100-on az addigi rekordot 27 századmásodperccel döntötte meg. Eredményei kapcsán akkoriban az a gyanú fogalmazódott meg, hogy a nem megfelelően működő szélmérő miatt lehetett ennyire gyors, ugyanis állítólag 5-5,5 m/s-os hátszélben, vagyis az IAAF által megengedett 2 m/s-os határértéket lényegesen meghaladó szélben érte el eredményeit. Akkor a doppingolás gyanúja még nem merült föl, erre elsősorban korai halála után került sor.
Fölröppentek olyan pletykák, melyek szerint a kilencvenes években kialakult súlyos egészségügyi problémái a doppingoláshoz köthetőek, s az is gyanús körülmény vele kapcsolatban, hogy 1989-ben, kétszeres olimpiai bajnokként, gyakorlatilag a csúcson hagyta abba végleg pályafutását. Ez azért érdekes, mert abban az évben vezették be a versenyen kívüli ellenőrzéseket, így a csalók számára jelentősen csökkent a lebukás előli megmenekülés lehetősége. Azon, az 1988-as olimpiai válogatón tett kijelentése is sokaknak szemet szúrt, amikor azt mondta, hogy az amerikai atlétáknak az a céljuk, hogy bebizonyítsák, sokkal jobbak a keletnémeteknél. Mint köztudott, az egykori NDK számos atlétájáról derült ki, vagy fogalmazódott meg az a gyanú, hogy doppingolt, de ahogy az ő esetükben, úgy Griffth-Joyner esetében sem született soha az életben egyetlen pozitív teszteredmény.
Ami a sportági éremtáblázatot illeti, az amerikaiak voltak a legsikeresebbek 13 aranyéremmel, miközben a szovjetek 10, a keletnémetek pedig 6 elsőséget értek el. Apró érdekesség, hogy ezen az olimpián és ebben a sportágban született az afrikai Dzsibuti mindmáig egyetlen olimpiai érme, amely egy bronz volt férfi maratonban.
Evezésben a négy évvel korábban a bojkott miatt távolmaradó NDK ismételten brillírozott, hiszen a 14 számból 8-at megnyert. Kajak-kenuban szintén a keletnémet küldöttség volt a legeredményesebb három arany-, négy ezüst- és kettő bronzéremmel, de a szovjetek is három elsőséget könyvelhettek el. 1972, az amerikaiak elleni nem mindennapi és kissé botrányos győzelem után második alkalommal nyerte meg az olimpiát a szovjet férfi kosárlabda-válogatott, amely a döntőben 76:63-ra győzte le Jugoszláviát, miután az elődöntőben 82:76-ra verte az Egyesült Államok csapatát, amely végül megszerezte a bronzérmet. A hölgyeknél az amerikaiak bizonyultak a legjobbaknak, mivel a döntőben 77:70-re legyőzték a jugoszlávokat. A harmadik helyet itt az Ausztráliát 68:53-ra legyőző Szovjetunió szerezte meg.
A labdarúgótornán utoljára volt érvényben az a szabály, hogy az európai és dél-amerikai válogatottakban kizárólag olyan játékosok szerepelhettek, akik nem vettek részt egyetlen világbajnokságon sem. A címvédő Franciaország nem tudta magát kvalifikálni. Mexikónak sikerült ez, azonban négy, 20 éven felüli játékost is szerepeltetett a selejtezőben, ezért diszkvalifikálták, s Guatemala indulhatott helyette. A torna legnagyobb meglepetését kétségtelenül a zambiai válogatott okozta, amely a csoportmeccsek során 4:0-ra legyőzte Olaszországot, melynek kapujában egy bizonyos Gianluca Pagliuca állt. A negyeddöntőben ugyan hasonló arányú vereséget szenvedett a nyugatnémetektől, de Zambia így is a bravúrosnak nevezhető ötödik helyen végzett. A taljánok végül a negyedik helyen zárták az olimpiát, mivel a bronzmérkőzésen 3:0-ra kikaptak a játékokon négy gólt szerző Jürgen Klinsmann fémjelezte NSZK-tól. A döntőt a Szovjetunió és Brazília játszotta. A torna gólkirályával, Romárióval, illetve Bebetóval fölálló selecao egymás után második olimpiai döntőjét vesztette el, ugyanis a szovjetek hosszabbítás után 2:1-re győztek, ezzel 1956 után második alkalommal nyerték meg a focitornát.
Kézilabdában a férfiaknál és a nőknél is remekeltek a házigazda dél-koreaiak, hiszen előbbi nemnél az ezüst-, utóbbinál viszont az aranyérmet szerezték meg. A férfiaknál a Szovjetunió diadalmaskodott, míg Jugoszlávia lett a harmadik, a nőknél pedig Norvégia lett az ezüstérmes és a Szovjetunió a bronzérmes. A magyar férfi válogatott a negyedik helyen végzett. Röplabdában a férfi tornát az Egyesült Államok nyerte a Szovjetunió és Argentína előtt, a hölgyeknél pedig a Szovjetunió győzedelmeskedett Peru és Kína előtt. A férfi vízilabdatornán Jugoszlávia megvédte címét, az Egyesült Államok lett a második, a Szovjetunió pedig a harmadik. Az olimpián nyolc év után szereplő magyar válogatott az ötödik helyen végzett, mivel az NSZK is megelőzte. Gyeplabdában a férfi tornát a britek nyerték a nyugatnémetek és a hollandok előtt (ez volt az első alkalom, hogy India nem lett dobogós az olimpián), a nőknél pedig Ausztrália lett a legjobb Dél-Koreát és Hollandiát megelőzve.
A kerékpárversenyek legnagyobb érdeklődéssel kísért szereplője egy keletnémet gyorskorcsolyázó, egy bizonyos Christa Luding-Rothenburger volt, aki a női pályakerékpárosok egyéni gyorsasági számában ezüstérmet szerzett. Ezzel történelmet írt, ugyanis a pár hónappal korábban rendezett calgary-i téli olimpián gyorskorcsolyában egy-egy aranyat és ezüstöt nyert, így ő lett a sporttörténelem első és mindmáig, sőt, valószínűleg mindörökké egyetlen olimpikonja, aki egy éven belül téli és nyári játékokon is dobogóra állhatott.
Először fordult elő a lovas versenyeken, hogy díjlovaglásban mindhárom dobogós lóval egy-egy hölgy versenyzett, hiszen az aranyérmet a nyugatnémet Nicole Uphoff, az ezüstöt a francia Margit Otto-Crépin, a bronzot pedig a svájci Christine Stückelberger szerezte meg. A díjlovagló csapatok küzdelmében győztes nyugatnémet együttesben a négy versenyzőből három nő volt, mint ahogy a harmadik helyen végző kanadaiaknál is.
Vívásban némi meglepetésre az NSZK versenyzői voltak a legsikeresebbek, közülük is elsősorban Anja Fichtel-Mauritz, aki megnyerte a női tőrvívást és tagja volt a győztes nyugatnémet csapatnak is. Az NSZK ezenkívül megnyerte Arnd Schmitt révén a férfi párbajtőrvívást is. Tornában a férfiaknál a szovjetek a nyolc számból hetet megnyertek. Vlagyimir Artyemov egymaga négy elsőséget ért el, hiszen megnyerte az egyéni összetettet, a felemás és a fix korlátot, valamint tagja volt a győztes összetett csapatnak is. Ezenkívül még egy ezüstérmet is szerzett talajon. Dmitrij Bilozercsov nyerte a lólengést (többek között Borkai Zsolttal hármas holtversenyben), a gyűrűt és ugyancsak tagja volt az összetett csapatnak, míg egyéni összetettben harmadik lett. A hölgyeknél a szovjet Jelena Szuszunova nyerte az egyéni összetettet, s tagja volt a győztes összetett csapatnak is, s szerzett még egy gerendaezüstöt és egy felemás korlát-bronzot is. A nőknél az öt számból hármat a románok nyertek, akik négy évvel korábban halmozták az érmeket a szovjetek és a keletnémetek távollétében. Daniela Silivas három arany-, kettő ezüst- és egy bronzérmet szerzett.
Az ökölvívótornára rányomta a bélyegét Kuba bojkottja, hiszen Los Angeles-ben a karibi szigetország bokszolói vitték a prímet a ringben. Ezúttal az amerikaiak voltak a legeredményesebbek, hiszen nyolc érmet szereztek, amiből három volt arany. A házigazda Dél-Korea két súlycsoportban ünnepelhetett győzelmet, azonban ebből az egyikben – mint utóbb kiderült – csalás vezetett a hazai sikerhez. A nagyváltósúly döntőjében Pak Szi Hun ellenfele az amerikai Roy Jones Jr. volt. Pak pontozással verte ellenfelét, így ő lett az olimpiai bajnok, azonban évekkel később kiderült, hogy megvesztegették a pontozóbírókat annak érdekében, hogy a hazai öklözőt hozzák ki győztesnek. Jones sosem kaphatta meg az aranyérmet, pedig neki járt volna ezek után.
Így hangzott az MTI korabeli tudósítása a történtekről, amiből kiderül, hogy már a döntő alatt is sokan furcsán néztek a pontozóbírókra:
“Különösen botrányos körülmények között jutott aranyéremhez a 71 kilós Park Szi Hun, akit 3:2-es pontozással láttak jobbnak a pontozók. Egészen pontosan a szovjet és a magyar biró – a szoritóban történteknek megfelelően – 60:56 arányban értékelte a három menetet az amerikai Roy Jones javára, mig a marokkói és az uruguayi pontozó 59:58-ra, az ugandai pedig 59:59-cel itélte a hazai versenyzőt nyertesnek. Hiába mondta e döntő után a zsüri nyugatnémet tagja, Heinz Birkle, hogy szerinte 4-6 ponttal győzött Jones, ha egyszer a többség másként látta, akiket az sem zavart, hogy a második menetben még számolni is kellett a dél-koreaira. Minthogy azonban nem volt K.O., olimpiát nyert. (…) Annyira szembeötlő volt a lepontozás, hogy még Anwar Chowdhry, a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség (AIBA) elnöke is sportszerűtlennek minősítette a döntést. Az AIBA lelkiismeretét csupán azzal próbálta megnyugtatni, hogy a torna legjobb ökölvívójának felajánlott hatalmas díszes serleget a 19 éves amerikainak ítélte.”
Birkózásban ismét a szovjetek gáláztak, ugyanis a húsz súlycsoportból nyolcat megnyertek (szabad- és kötöttfogásban egyaránt 4-4-et), s a súlyemelők között is a szovjet sportolók voltak a legsikeresebbek, hiszen a tíz kategóriából hatot megnyertek. A bolgárok annak dacára, hogy két győztesüket is utólag kizárták doppingvétség miatt, két aranyérmet azért magukénak tudhatnak, s ezen az olimpián lett először ötkarikás bajnok a bolgár származású, de török színekben versenyző Naim Süleymanoglu.
Dzsúdóban Dél-Korea tudott egyedül egynél több aranyérmet szerezni, míg a másik öt elsőségen a japánok, a brazilok, az osztrákok, a lengyelek és a franciák osztoztak. A nők versenyei ezen az olimpián még csak demonstrációs jelleggel szerepeltek a műsorban, az ott született eredményeket éppen ezért nem számították be az éremtáblázatba, de a történelmi hűség kedvéért leírom, hogy ott két brit, valamint egy-egy japán, belga, holland, ausztrál és kínai siker született.
Kristin Otto hat aranyérme
Az 1988-as szöuli olimpia legsikeresebb sportolóját az uszodában lehetett megtalálni, ugyanis a 22 éves keletnémet Kristin Otto hat aranyérmet szerzett, vagyis csupán eggyel maradt el Mark Spitztől, aki az 1972-es müncheni játékokon hét elsőségnek örülhetett, de a nők között ő mindmáig a legsikeresebb az egy olimpián szerzett úszóérmek tekintetében. A 185 cm magas Otto az NDK bojkottja miatt nem lehetett jelen az 1984-es játékokon, azonban négy évvel később Szöulba fantasztikus nemzetközi eredménysorral a háta mögött érkezhetett, s nem is okozott csalódást szurkolóinak, nomeg a keletnémet állam- és pártvezetésnek. Győzelemsorozatában az az igazán különleges, hogy gyors-, hát- és pillangóúszásban is nyerni tudott. Övé lett az 50 és 100 gyors, a 100 hát (itt Egerszegi Krisztinát utasította maga mögé), a 100 pillangó aranyérme, s tagja volt az egyaránt győztes 4×100-as gyors- és 4×100-as vegyesváltónak is. Szöuli diadalmenete miatt napjainkban is minden idők egyik legjobb úszónőjének tartják.
Kristin Otto szereplése azt is eredményezte, hogy Kelet-Németország megnyerte a sportági éremtáblázatot, ugyanis a 33 versenyszám harmadában a kommunista Németország úszói voltak a legjobbak, miközben az NSZK-nak csupán egy-egy darab jutott mindhárom medáliából. Az amerikaiak nyolc aranyat nyertek, amiből hármat Janet Evans tudhat magáénak, mivel a női 400 és 800 gyorsot, illetve a 400 vegyest is behúzta. Kettő aranyérmet ért el Matt Biondi férfi 50 és 100 gyorson, s tagja volt mindhárom győztes amerikai váltónak is, vagyis összesen öt arannyal utazhatott haza Szöulból. Érdekesség, hogy ezen az olimpián és ebben a sportágban született – általános meglepetésre – a közép-amerikai Suriname mindmáig egyetlen olimpiai aranyérme, amelyet a férfi 100 méteres pillangóúszásban Anthony Nesty szerzett meg – Matt Biondit megelőzve, akinek ez volt az egyetlen veresége Szöulban. Nesty négy évvel később ugyanebben a számban bronzérmes lett, s mindmáig ő az egyetlen suriname-i, aki olimpiai érmesnek vallhatja magát, s ő lett az első színesbőrű úszó, aki olimpiát tudott nyerni. Sikere annak ellenére is óriási dolog volt, hogy az Egyesült Államokban készült, ugyanis hazájában akkoriban csak egy 50 méteres versenyuszoda és tíz, 10 vagy 25 méteres rövidpályás uszoda volt. Hazatérését követően állami kitüntetésben részesült, s a suriname-i 25 florinos bankjegyre az ő arcképe került, s pénzérmét, valamint emlékbélyeget is kiállítottak tiszteletére, uszodát neveztek el róla, s a helyi légitársaság egyik gépét róla nevezte el.
A műugróknál az amerikai Greg Louganis úgy tudta megnyerni a 3 és a 10 méteres számot, hogy az egyik edzésen beütötte a fejét az ugródeszkába, s fölszakadt a bőre.
Visszatért a tenisz
A tenisz először a legelső, 1896-os olimpia műsorán szerepelt, s egészen 1924-ig rendszeresen ott is volt. Akkor viszont a NOB nem volt hajlandó engedni a nemzetközi sportági szakszövetségnek (ITF), amely szerette volna elérni, hogy az olimpiai mozgalom tegyen kivételt a sportággal olyan értelemben, hogy az amatőrök mellett a profik is játszhassanak, hiszen akkoriban már sok játékos meg tudott élni a teniszből, vagyis profinak minősült. A NOB azonban nem volt hajlandó engedni azon elvéből, hogy a vívás kivételével egyetlen sportágban sem indulhatnak profik az olimpián, ezért a tenisz jó hosszú időre, egész pontosan 64 évre lekerült a játékok műsoráról, s csak az 1988-as szöuli megmérettetésen térhetett vissza, ahol kemény pályán zajlottak a küzdelmek.
Négy számban: férfi és női egyesben és párosban rendeztek tornát. A legnagyobb érdeklődés a női egyest övezte, ugyanis mindenki kíváncsi volt arra, hogy az év összes Grand Slam-tornáját megnyerő nyugatnémet Steffi Graf meg tudja-e csinálni az ún. Golden Slam-et, vagyis az olimpiai bajnoki címet is begyűjti-e. Graf első kiemeltként szerepelt az olimpián, ahol első mérkőzésén (a második fordulóban) 7-5, 6-1-re verte a szovjet Leile Meskit. A harmadik körben a mezőnybe szerencsés vesztesként bekerült francia Catherine Suire legyőzése nem okozott gondot neki (6-3, 6-0), a negyeddöntőben viszont a 11. helyen kiemelt szovjet Larissza Szavcsenko ellen döntőszettben tudott diadalmaskodni. Az elődöntőben a 8. helyen rangsorolt amerikai Zina Garrisont 6-2, 6-0-ra verte, a döntőben pedig a 3. kiemelt argentin Gabriela Sabatini legyőzése sem igényelt hatalmas erőfeszítést részéről, ugyanis 6-3, 6-3-ra nyert, ezzel ő lett több, mint hat évtized után a női tenisz első olimpiai bajnoka, egyben az első játékos, aki meg tudta csinálni a Golden Slam-et. Steffi Graf párosban Claudia Kohde-Kilsch oldalán bronzérmet szerzett.
A férfi tornára kisebb figyelem hárult, egyrészt a Steffi Graf körüli felhajtás miatt, másrészt amiatt, mert a világranglista első tíz helyezettje közül csupán hárman tették tiszteletüket Szöulban. A világelső Mats Wilander, a 2. helyen állt Ivan Lendl, a 4. helyen rangsorolt André Agassi (Steffi Graf mai férje), az 5. helyen állt Boris Becker és a 8. pozíciót elfoglaló Yannick Noah is távolmaradt az olimpiától. Ennek oka elsősorban a naptárban előállt ütközés volt, ugyanis a játékokkal egy időben rendezték a Los Angeles-i (André Agassi), a genfi (itt a világranglista-6. Kent Carlsson és a 13. Guillermo Pérez Roldán indult) és a a 16. helyen állt Thomas Munster részvételével zajló bari tornát. Az olimpia iránti nagy érdeklődést mutatta ugyanakkor, hogy az előselejtezőben 60 ország nem kevesebb, mint 155 teniszezője mérette meg magát, s olyan, a sportágban gyengének számító országokból is indultak játékosok, mint pl. Ghána, Kuvait, Jordánia, Guatemala, Zambia, vagy éppen San Marino.
A világ tíz legjobb játékosa közül csak hárman vettek részt az olimpián, s végül ők hárman végeztek a dobogón a megosztott bronzérem egyik “felét” megkapó amerikai Brad Gilberttel együtt. A világranglistán 10. cseh Miloslav Mecír az olimpiai torna 3. kiemeltje volt. Az első fordulóban a nyugatnémet Eric Jelent négy játszmában tudta legyőzni, majd a második körben a brit Jeremy Bates ellen is négy szettben diadalmaskodott. A nyolcaddöntőben a francia Guy Forget-t három játszmában verte, majd a negyeddöntőben a holland Michiel Schaperst szetthátrányból fordítva, négy játszmában ejtette ki. Az elődöntőben az 1. kiemelt, a világranglistán 3. svéd Stefan Edberg volt az ellenfele, akivel szemben 6-3-ra elvesztette az első szettet. A másodikban 6-0-val egyenlített, majd a harmadikat 6-1-re elbukta. Az utolsó két játszmát 6-4-re és 6-2-re nyerte, ezzel bejutott a döntőbe, ahol a világranglista 9. helyezettje, az olimpia 2. kiemeltje, az amerikai Tim Mayotte volt a rivális. Mecír az első szettet 6-3 arányban elveszítette, azonban a következő három játszmát 6-2, 6-4, 6-2-re nyerte, így ő lett az olimpiai bajnok. Ez volt Miloslav Mecír karrierjének legnagyobb győzelme, ugyanis három Grand Slam-döntőjének mindegyikét elveszítette. A bronzérmen Stefan Edberg és Brad Gilbert osztozott. Mecír Grafhoz hasonlóan párosban a harmadik lett Milan Srejber oldalán. Ugyanitt a Markovits László, Köves Gábor kettős – az olimpiai tenisztorna egyetlen magyar indulója – az André Agassi-féle párostól elszenvedett vereség után a 9. helyen végzett. Ezen az olimpián debütált az asztalitenisz, amelyben Kína és Dél-Korea testvériesen megosztozott a négy aranyérmen.
1976 óta első alkalommal vett részt a három legnagyobb korabeli sportnemzet az olimpián. Közülük a Szovjetunió nyerte meg a szöuli játékok összesített éremtáblázatát 55 arany-, 31 ezüst- és 46 bronzéremmel. Második lett a Német Demokratikus Köztársaság, melynek sportolói 37 arany-, 35 ezüst- és 30 bronzéremmel térhettek haza Dél-Koreából, míg a harmadik helyezett Egyesült Államok 36 arannyal, 31 ezüsttel és 27 bronzzal gazdagította addig sem kicsi ötkarikás éremgyűjteményét. A házigazda Dél-Korea 33 érmet (12 arany, 10 ezüst, 11 bronz) szerzett, amivel a negyedik helyre futott be. A hazai sportolók elsősorban íjászatban és birkózásban remekeltek, de érmet szerzett mindkét kézilabdacsapatuk, s több asztaliteniszezőjük is. Az első tízben végzett még Magyarországon kívül az NSZK, Bulgária, Románia, Franciaország és Olaszország. Összesen 31 nemzet szerzett aranyérmet, míg 52 országnak jutott legalább egy érem.
Húsz év után a legjobb magyar szereplés
A magyar olimpiai csapat számára nagy csapást jelentett, hogy az államhatalom döntése értelmében hazánk mindössze kettő hónappal a játékok rajtja előtt visszalépett az 1984-es Los Angeles-i olimpiától, pedig ott is sok szép eredményt érhettek volna el olimpikonjaink. De ami késik, nem múlik – gondolhatták ezt magukban azok a magyar sportolók, akiknek Szöulba már sikerült eljutniuk. Összesen 188-an voltak, köztük 36 nő, akik 20 sportágban küzdöttek az érmekért, pontokért. A nyitóünnepségen a magyar zászlót Vaskuti István olimpiai bajnok kenus vitte, aki az 1980-as moszkvai játékokon diadalmaskodott. A nyolc évvel korábbi bajnokok közül ő volt az egyetlen, aki Szöulban is indult, de nem tudott duplázni.
A magyar sportolók összesen 11 aranyérmet szereztek – az 1968-as mexikóvárosi játékok óta nem fordult elő, hogy tíznél több elsőséget érjenek el sportolóink. A remek aranytermés ellenére Moszkvához képest az érmek és a pontok száma is csökkent, hiszen 1980-ban 32 érem és 234 pont jött össze. Ehhez képest Szöulban a 11 arany mellett 6-6 ezüst- és bronzérem jutott a mieinknek, s összesen 188 olimpiai pontot szereztek. Ez a kisebb visszaesés elsősorban annak tudható be, hogy 1980-ban az Egyesült Államok és még néhány másik ország bojkottálta az olimpiát, így több sportágban is könnyebb volt jó eredményt elérni. Ettől függetlenül a magyar olimpikonok nem hoztak szégyent nemzetünkre, hiszen a 23 éremmel a táblázat 6. helyén sikerült végeznie Magyarországnak.
Hárman holtversenyben bizonyultak az 1988-as olimpia legsikeresebb magyar indulóinak, hiszen Darnyi Tamás úszó (200 és 400 vegyes), Gyulay Zsolt kajakozó (K-1 500 és K4 1000), a Hungaroring jelenlegi elnöke és Martinek János öttusázó (egyéni és csapat) egyaránt két-két aranyérmet nyert. Rajtuk kívül szintén aranyérmes lett Sike András 57 kg-os kötöttfogású birkózó, a férfi lólengést hármas holtversenyben megnyerő későbbi MOB-elnök és győri polgármester Borkai Zsolt, a férfi 200 méteres mellúszásban első magyarként diadalmaskodó Szabó József, a női 200 háton első olimpiai bajnoki címét szerző Egerszegi Krisztina, a Gyulay Zsolt, Csipes Ferenc, Hódosi Sándor, Ábrahám Attila összetételű férfi kajaknégyes, a Martinek János, Fábián László, Mizsér Attila összeállítású férfi öttusacsapat, valamint a Nébald György, Szabó Bence, Bujdosó Imre, Gedővári Imre, Csongrádi László összeállításban szereplő férfi kardvívócsapat.
Ezüstérmes lett 100 háton Egerszegi Krisztina, 100 mellen Güttler Károly, Komáromi Tibor kötöttfogású birkózó (82 kg), a Géczi Erika, Mészáros Erika, Rakusz Éva, Kőbán Rita összetételben szereplő női kajaknégyes 500 méteren, Messzi István és Jacsó József súlyemelők.
Bronzérmet szerzett Isaszegi Róbert papírsúlyú ökölvívó, az Ábrahám Attila, Csipes Ferenc férfi kajakpáros 500 méteren, Kovács Zoltán és Záhonyi Attila sportlövők, a Jánosi Zsuzsa, Stefanek Gertrúd, Szőcs Zsuzsanna, Tuschák Katalin, Kovács Edit összeállítású női tőrvívócsapat, valamint az Érsek Zsolt, Szelei István, Busa István, Gátai Róbert és Szekeres Pál alkotta férfi tőrvívócsapat. Szekeres Pál három évvel a szöuli győzelem után súlyos autóbalesete miatt kerekesszékbe kényszerült, de hatalmas élniakarását mutatja, hogy összesen öt paralimpián vett részt, s háromszoros paralimpiai bajnok lett. Mindmáig ő az egyetlen sportoló a világon, aki olimpián és paralimpián is érmet szerzett.
A magyar sportolóknak összesen 14 darab 4. helyezés jött össze. Ezt a helyet érte el Klampár Tibor kétszeres világbajnok asztaliteniszező a sportág első ötkarikás részvétele alkalmával. Eredménye óriási meglepetést keltett, hiszen az akkor 35 éves, rutinos versenyzőtől nem sokan vártak ennyire jó szereplést. Negyedik helyen végzett a férfi kézilabda-válogatott, amelynek többek között Kovács Péter és Marosi László is tagja volt, s érme mellett negyedik helyezést is elért többek között Kőbán Rita, Szabó József és Jánosi Zsuzsa. Ötödik lett a csapatban érmet szerzett Érsek Zsolt és Nébald György egyéniben, s a többek között Gyöngyösi András, Kósz Zoltán és Vincze Balázs fémjelezte férfi vízilabda-válogatott is. Hatodik lett a később téli olimpián is szereplő Pulai Imre kenus. Ötödik helyezésből egyébként tizenhárom, hatodik helyezésből pedig tizenkettő született.
Deák Gábor, a Magyar Olimpiai Bizottság akkori elnöke a játékok zárónapján adott nyilatkozatában kijelentette, az 1952 óta nem látott sikeres magyar szereplés annak függvényében különösen értékes, hogy mivel az akkoriban már javában omladozó kommunista rendszer által előidézett súlyos gazdasági problémák miatt szűkösek voltak az anyagi lehetőségek, ezért elsősorban a kiváló sportműhelyek, klubok megőrzésére, támogatására kellett koncentrálni. Deák azt tartotta a legfontosabb célnak, hogy az 1992-es barcelonai olimpiáig tartó négyéves ciklusban is sikerüljön megóvni ezeket a műhelyeket, klubokat a megszűnéstől, s elősegíteni, hogy újabb és újabb fiatal tehetségek mutathassák meg magukat a hazai és a nemzetközi közönségnek.
Hogy ez aztán mennyire sikerült, a Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának következő részéből kiderül.
Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!
Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!
A kiemelt kép forrása: jochapress.hu