Párizs lett a világ első városa, amely két olimpiának lehetett helyszíne, hiszen az 1900-as után az 1924-es játékokat is a francia főváros rendezhette meg. Nem volt véletlen ez a helyszínválasztás, hiszen ez volt Pierre de Coubertin utolsó olimpiája NOB-elnökként, s szerette volna, ha a huszonnégy évvel korábbi, igen kaotikusra sikeredett esemény után Franciaország megmutatná, igenis képes normálisan megszervezni egy ekkora rendezvényt. Ezen az olimpián visszatérhettek a mezőnybe a magyar sportolók, s a játékok egyik nagy sztárja egy magyar lett – csak éppen amerikai színekben. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának legújabb részében tehát az 1924-es események kerülnek górcső alá.
Miután 1920-ban Antwerpenben viszonylag sikeresen újraindult az olimpia a világháború által előidézett leállást követően, 1924-ben Párizs kapta meg a lehetőséget a rendezésre – ezzel a francia főváros lett az első, amely két olimpiának adhatott otthont. Ennek a helyszínválasztásnak nagyon fontos oka volt egyfelől a modern olimpia szülőatyjának, Pierre de Coubertin báró NOB-elnöknek visszavonulása, másfelől annak bebizonyítása, hogy Franciaország igenis tud ötkarikás játékokat rendezni. A NOB-tagság többsége azonban ellenezte a párizsi rendezést – minden bizonnyal fölcsillant lelki szemeik előtt az 1900-as világkiállítás programjába belezsúfolt, hivatalosan nem is olimpiának nevezett, a NOB által mégis akként elismert esemény, amelynél kaotikusabb, zűrösebb olimpiára nem sokszor volt példa.
A NOB-tagok inkább Amszterdamot vagy Los Angelest preferálták, ám Coubertin bárónak több egyeztetést követően sikerült keresztülvinnie akaratát a testületen, így Párizs lett a házigazda a két említett várossal, valamint Barcelonával, Prágával, Rómával és Lyonnal szemben. Érdekesség, hogy a következő kettő olimpiának a holland főváros és az amerikai nagyváros volt a házigazdája. A NOB 1921. június 2-án Lausanne-ban tartott 19. közgyűlésén egy, a sportot mind a mai napig alapjaiban meghatározó döntést hozott: létrehozták a téli olimpiát, amelyet először 1924-ben rendeztek meg – az első házigazda a franciaországi Chamonix volt. Ebből fakadólag a jégkorong és a műkorcsolya, amelyek 1920-ban részei voltak az antwerpeni játékok programjának, ettől az évtől kezdve a téli olimpia műsorán találhatók meg.
Pierre de Coubertin tehát visszavonulni szándékozott az 1924-es játékok után. Amolyan utolsó kívánsága volt a NOB-tól, hogy Párizs legyen a házigazda, hogy sikerüljön feledtetni az 1900-as történéseket, amelyek bizony Coubertin számára is igen kellemetlenek voltak, főleg annak tükrében, hogy nagyon nehezen ment csak bele abba a kompromisszumba, amely azt eredményezte, hogy a világkiállításnak alárendelve került sor a második modern olimpiára. Ugyan az 1924-es olimpia iránt nem igazán érdeklődött a helyi közönség, s bizonyos pénzügyi nehézségek is adódtak, de a sportolók létszámát és teljesítményét tekintve is az addigi legjobb olimpiának bizonyult, ráadásul nemzetközi szinten növelte a játékok iránti érdeklődést.
Pierre de Coubertin az olimpia után kijelentette, hogy elvégezte munkáját, ezért távozik. Azt hiszem, igaza volt. Irányításával – ha néha igen nehezen is – sikerült megvalósítani a modern idők olimpiáját, amely az 1900-as évek végétől dinamikus fejlődésnek indult, amit még a világháború sem tudott megtörni, legfeljebb késleltetni. Talán maga Coubertin báró sem gondolta távozásakor, hogy egy olyan folyamatot indított el 1894-ben, amely napjainkig tartani fog, s mára egy őrülten nagy biznisszé válik úgy, hogy közben tiszteletben tartja az olimpia legfőbb hagyományait. A francia helyét egyébként Henri de Baillet-Latour belga arisztokrata sportvezető vette át a NOB élén, aki 1942-ben bekövetkezett haláláig irányította a nemzetközi ötkarikás mozgalmat. Coubertin tanácsadóként továbbra is ott maradt a NOB mellett, utolsó éveiben azonban több emlékiratot és könyvet írt. 1937-ben halt meg.
A Francia Olimpiai Bizottság 1922-ben kezdte meg az olimpia előkészületeit. A szervezőbizottságnak sportvezetők és parlamenti képviselők voltak a tagjai. A francia sport több korábbi nagysága is bekerült a testületbe, köztük Jules Rimet, a FIFA akkori elnöke (1921-1954), a labdarúgó-világbajnokság későbbi szülőatyja. A szervezés során nagy gondot fordítottak az infrastruktúra meglétére, a pénzügyekre, a versenynaptárra, valamint a sportolók és a nézők fogadására. A francia állam húszmillió frankot biztosított a játékok számára, Párizs városa pedig tízmillió frank értékben adott át területeket az esemény érdekében.
Ez volt az első olimpia, amelyre olimpiai falut húztak fel a sportolók minél kényelmesebb és rendezettebb elszállásolása érdekében. A NOB 1923-as római kongresszusán határozott a falu megépítéséről, melyet végül a Párizs külvárosához tartozó Colombes-ban valósítottak meg. Akkoriban fából készült barakkokból állt az olimpiai falu, amelyben minden résztvevő elfért volna, csakhogy az amerikaiak inkább egy kastélyt béreltek ki küldöttségük számára. Pedig a falu számos szolgáltatást kínált a sportolók és edzők számára: volt itt pénzváltó, fodrászat, postahivatal, mosoda, újságárus és értékmegőrző is. A falu lakói naponta háromszor kaptak enni. A britek csak azzal a feltétellel voltak hajlandók beköltözni, hogy saját szakácsuk főzhet számukra.
Bár eredetileg Párizson belül szerették volna kijelölni az olimpiai stadion szerepét betöltő létesítményt (erre legnagyobb esélye a Parc des Princes-nek, a Paris Saint-Germain focicsapat jelenlegi otthonának volt), azonban a párizsi önkormányzat nem volt hajlandó vállalni a felújítás költségeit. 1922-ben egy darabig az is fölmerült, hogy a francia főváros lemond a játékokról, s a már 1920-ra is pályázó Lyon lesz a házigazda. Végül sikerült meggyőzni a párizsiakat arról, hogy fontos nekik az olimpia, ráadásul a külvárosban sikerült helyet találni az olimpiai stadionnak, amely a faluhoz hasonlóan Colombes-ban épült meg. A 25 000 álló- és 20 000 ülőhellyel rendelkező létesítmény a Racing Club de France, mindmáig híres és eredményes francia rögbicsapat finanszírozásával valósult meg, ennek azonban ára volt: az olimpia szervezőinek a jegybevételek felét a klub számlájára kellett utalniuk.
A nyitóünnepségre 1924. július 5-én került sor az olimpiai stadionban negyvenezer néző előtt, akik 44 ország delegációjának felvonulását láthatták, hiszen ennyi nemzet fiai és lányai (utóbbiak között először a történelem folyamán három magyar) vettek részt a nyolcadik olimpián – szám szerint 3089 sportoló, köztük 135 hölgy. Az 1920-as olimpiára világháborús szerepük miatt hivatalosan nem meghívott, lényegében kizárt országok közül mindegyik visszatérhetett, leszámítva Németországot, amely iránt Franciaországban még hat évvel a világháború lezárása után is olyan nagyok voltak az ellenséges érzések, hogy a szervezők egyszerűen nem tudták (vagy nem akarták) garantálni a németek biztonságát. Ezúttal is akadtak újoncnemzetek: Ecuador, Haiti, az 1922-ben függetlenedett Írország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, a Fülöp-szigetek és Uruguay először szerepelt a játékokon – a lengyel-lett kettős már a chamonix-i téli olimpián is résztvett, tehát nekik összességében véve ez a második ötkarikás indulásuk volt. A legnagyobb, 318 fős küldöttséggel természetesen a franciák rendelkeztek, őket az amerikaiak és a britek követték ebben a sorban 299 és 267 olimpikonnal.
Ezen az olimpián összesen 17 sportág 126 versenyszámában avattak bajnokot. Utoljára szerepelt 2016-os visszatérése előtt a műsoron a rögbi, s a tenisznek is egészen 1988-ig ez volt az utolsó olimpiai szereplése, mivel a húszas években már javarészt profik űzték a sportágat, márpedig a NOB ragaszkodott azon elvéhez, hogy erősen korlátozza a profi sportolók ötkarikás részvételét. Több demonstrációs sportág is szerepelt a párizsi menün, így pl. a baszk pelota, a kanadai kenu, a savate (francia boksz) és a canne de combat nevű francia fegyveres küzdősport, melyben a küzdő felek botokkal próbálnak egymásnak találatokat bevinni.
Kik voltak az olimpia hősei?
Ahogy 1912-ben és 1920-ban, úgy 1924-ben is a Repülő Finnek voltak a játékok nagy sztárjai, hiszen folytatódott a finn közép- és hosszútávfutók hegemóniája, amely a két világháború közti korszak egészét magában foglalta. Finnország ezen az olimpián csak atlétikában nyolc aranyérmet és összesen tizenkettő érmet nyert. Azután, hogy Antwerpenben három aranyérmet nyert, Paavo Nurmi Párizsban öt alkalommal állhatott a dobogó tetejére. Július 10-én példátlan fölénnyel nyerte meg az 1500 méteres síkfutást, majd kettő órával később 5000 méteren sem talált legyőzőre. Kettő nappal később a párizsi kánikulában megnyerte az egyéni mezeifutó-versenyt, amelyen 1:24 másodperces különbséggel verte a második helyezettet. Az egyaránt győztes finn 3000-es váltónak és mezeifutó-csapatnak is tagja volt. Paavo Nurmi akár egy hatodik aranyérmet is hazavihetett volna Párizsból, amennyiben nem lép vissza a 10 000 métertől, amelynek pedig címvédője volt.
A másik Repülő Finn, Ville Ritola azzal a céllal érkezett a francia fővárosba, hogy megszerezze első olimpiai bajnoki címét. Ez végül 10 000 méteren – Nurmi távollétében – sikerült is neki, méghozzá világcsúccsal, amelynek keretében a másodikat több, mint fél körrel előzte meg. Ritola megnyerte a 3000 méteres akadályfutást is, ahol 75 méterrel előbb ért célba, mint a második helyezett. 5000 méteren és egyéni mezei futásban Nurmi mögött nem volt esélye, viszont csapatban még két aranyérmet zsebelt be.
Nem csak Nurmit és Ritolát lehet megemlíteni a kiváló finn atléták közül, hiszen a maratont Albin Stenroos személyében szintén a skandináv ország egyik sportolója nyerte meg, mégpedig közel hat perc (!) előnnyel. Elias Katz tagja volt az olimpiai bajnok 3000-es váltónak, 3000 méteres akadályfutásban pedig ezüstérmes lett Ritola mögött. A finnek a futószámokon kívül Jonni Myyrä révén a gerelyhajítást, Eero Lehtonen révén pedig az ötpróbát is megnyerték – utóbbi számban Somfay Elemérnek köszönhetően magyar ezüstérem született.
Az 1924-es olimpia legnagyobb alakjai közül mindenképpen meg kell emlékeznünk Weissmüller Jánosról, honosított nevén Johnny Weissmullerről. A Temesvár mellett született, azonban családjával már egyéves korában Amerikába kivándorolt magyar-amerikai úszó mindössze 19 esztendősen ezen az olimpián hívta föl magára a figyelmet elképesztő teljesítményével. Weissmüller három arany- és egy bronzéremmel zárta a játékokat. Először a 400 méteres gyorsúszást húzta be, amelynek döntőjében közel egy másodpercet adott a másodikként célbaérő svéd Arne Borgnak. Néhány nappal később megnyerte kedvenc számát, a 100 gyorsot is, ahol 59 másodpercen belüli idővel győzött honfitársa, a táv 1912-es olimpiai bajnoka, Duke Kahanamoku előtt. Johnny Weissmüller tagja volt az aranyérmes 4×200-as amerikai váltónak is, amely közel kilenc másodperces előnnyel csapott a célba, s szerepelt a vízilabda-válogatottban is, amellyel bronzérmet szerzett. Weissmüller az 1928-as olimpián további kettő bajnoki címet szerzett, karrierje során pedig összesen 52 hazai versenyen nem talált legyőzőre, s 67 világcsúcsot állított fel. Veretlenül vonult vissza, majd pedig 1929-től kezdve a filmiparban dolgozott. Kétségtelenül legismertebb alakítását a Tarzanban nyújtotta, amelyben övé volt a főszerep.
A franciák elsősorban kiváló vívójuk, Roger Drucet nem mindennapi teljesítményének örülhettek, aki a sportág mindhárom szakágában, vagyis kardban, párbajtőrben és tőrben is érmet tudott szerezni. Egyéni tőrvívásban aranyérmes lett, s csapatban is a legjobbnak bizonyult. Győzött a kardcsapattal is, egyéni kardvívásban pedig ezüstérmet szerzett, mivel kikapott a döntőben Pósta Sándortól. Egyéni párbajtőrözésben ugyancsak a dobogó második fokára állhatott fel, vagyis összesen öt medáliát szerzett. Apró érdekesség a sportággal kapcsolatban, hogy ezen az olimpián rendeztek először női versenyt is, mégpedig tőrvívásban.
Rögbiben az Egyesült Államok futballistákból kiállított csapata nyerte az olimpiát, miután a döntőben 17:3-ra kiütötte a franciákat. Ma egy ilyen eredmény bődületes meglepetés lenne, hiszen a gallok a sportág nagyhatalmai közé tartoznak, s ugyan a jenkik is általában ott szoktak lenni a világbajnokságokon, de nagy eredményt nem tudnak fölmutatni. Teniszben az amerikai Vincent Richards a férfiak egyéni- és párostornáját is megnyerte, vegyes párosban pedig ezüstérmes lett. A franciák a vívás mellett még kerékpározásban brillíroztak a hazai közönség előtt, ugyanis a hat versenyszámból négyet megnyertek, összesen pedig hat érmet szereztek. Mindkét országúti számban: egyéniben és csapatban is francia győzelem született, míg a pályakerékpáros számok közül az egyéni gyorsasági versenyt és a tandemviadalt is a házigazdák húzták be, akik emellett még két bronzéremmel gazdagodtak. Atlétikában sporttörténelmi győzelmet aratott az amerikai William DeHart Hubbard, aki első színesbőrű sportolóként tudott egyéni olimpiai bajnoki címet szerezni azáltal, hogy a legjobbnak bizonyult távolugrásban. Honfitársa, Clarence Houser győzött diszkoszvetésben és súlylökésben is. A labdarúgótornát az olimpián először szereplő Uruguay válogatottja nyerte, melynek középpályása, José Andrade a korabeli beszámolók alapján elkápráztatta a párizsi közönséget zseniális cseleivel, kiváló ritmusváltásaival és eleganciájával. Nem meglepő módon ő lett a torna legjobb játékosa. Az uruk egyébként a döntőben Svájc legjobbjait fektették két vállra 3:0-ás győzelmüknek köszönhetően.
Az olimpia éremtáblázatát immár szokás szerint az Egyesült Államok nyerte meg, amelynek sportolói 45 arannyal, valamint 27-27 ezüst- és bronzéremmel örvendeztették meg az amerikaiakat. Finnország végzett a második helyen, természetesen elsősorban atlétái ipari méreteket öltött éremtermelésének köszönhetően – 14 arany-, 13 ezüst- és 10 bronzérmet szereztek a skandináv ország olimpikonjai, akik birkózásban négy arany-, hét ezüst- és öt bronzérmet értek el, tehát ez a sportág is tevékenyen kivette részét az éremtermésből. A házigazda Franciaország lett a harmadik (13-15-10), az első tízben pedig Nagy-Britannia, Olaszország, Svájc, Norvégia, Svédország, Hollandia és Belgium volt a további sorrend. Összesen 27 ország szerzett érmet, köztük az első olimpiáján résztvevő Haiti (sportlövészetben egy bronz), Lengyelország (egy ezüst kerékpárban és egy bronz lovaglásban) és Uruguay, amely a már említett győztes focicsapata révén gyűjtötte be első és akkor egyetlen érmét.
Hogy szerepeltek a magyarok?
Magyarországnak – mivel az ún. központi hatalmak közé tartozott és végül elvesztette az első világháborút – ki kellett hagynia az 1920-as olimpiát, azonban 1924-re már megkegyelmeztek sportolóinknak a hazánk iránt korábban ellenséges érzéseket tápláló NOB-tagok (akik Pierre de Coubertin akaratával szembemenve zárták ki a háború veszteseit), ezért ismét voltak magyar indulók. Összesen 89 olimpikon képviselte nemzeti színeinket, ami lényegesen kisebb csapatot jelentett, mint 1912-ben. Ennek oka az volt, hogy a kormány csak a kért támogatás negyedét adta meg a MOB-nak. A 89-es létszám is kisebb bravúrnak számított a mostoha körülmények között, hiszen a labdarúgó-válogatott felkészülését és kiutazását az MLSZ-nek saját zsebéből kellett állnia.
Ezen az olimpián szerepeltek először nők a magyar csapatban, szám szerint hárman: Tary Gizella tőrvívásban egy hatodik helyet szerzett, Molnár Ella 200 méteres mellúszásban helyezetlenül zárt, Péter-Váradi Ilona teniszező pedig egyesben a 2. fordulóban, vegyes párosban pedig a legjobb tizenhat között esett ki. A magyar zászlóvivő Toldi Sándor diszkoszvető volt.
A magyar sportolók 2 arany-, illetve 4-4 ezüst- és bronzéremmel térhettek haza Párizsból – ezzel a teljesítménnyel Magyarország az éremtáblázat 13. helyén végzett. Kardvívásban a 12 éves kihagyás ellenére folytatódott a magyar uralom, ugyanis egyéniben Pósta Sándor tudott győzni a francia Drucet ellen. Győzelme egy kereken negyven éven át tartó magyar hegemónia kezdete volt, ugyanis 1964-ig minden olimpián valamelyik hazánkfia nyerte meg ezt a számot. Ugyancsak kardvívásban Garay János harmadik lett. A másik magyar aranyérmet Halasy Gyula sportlövő szerezte, aki az agyaggalamblövészetet nyerte meg. Ezüstérmes lett vívásban a Pósta Sándor, Garay János, Berty László, Rády József, Schenker Zoltán, Széchy László, Tersztyánszky Ödön, Uhlyárik Jenő összeállítású kardcsapat, könnyűsúlyú birkózásban Keresztes Lajos, ötpróbában Somfay Elemér, a művészeti olimpia építészeti számában pedig hazánk legelső olimpiai bajnoka, a sportpályafutásának befejezését követően építészként dolgozó Hajós Alfréd és Lauber Dezső párosa – az ő eredményük azonban győzelemnek számított, mivel az első díjat ebben a versenyszámban nem osztották ki. Bronzérmes lett Badó Rajmund nehézsúlyú birkózó, Bartha Károly hátúszó 100 méteren, valamint vívásban a férfi tőrcsapat Berty László, Lichteneckert István, Pósta Sándor, Schenker Zoltán és Tersztyánszky Ödön összeállításban. Az olimpia legeredményesebb magyarja Pósta Sándor lett, aki mindhárom éremből szerzett egyet-egyet. További négy vívónak sikerült kettő érmet nyernie – egyaránt egy ezüstöt és egy bronzot.
A magyar sportolók ezen az olimpián összesen 69 pontot szereztek, ami hárommal több volt, mint 1912-ben. Ez a kismértékű javulás azonban óriási eredménynek számított, hiszen a még akkor is a trianoni csapás által előidézett lelki és gazdasági válság miatt sínylődő Magyarországon lényegesen rosszabbak voltak a felkészülés feltételei, meg en bloc a körülmények, mint előtte.
Az eddigi legnagyobb médiaérdeklődés és egy Oscar-díjas film
Zárásként érdemes megemlíteni ezzel az olimpiával kapcsolatban, hogy rekordszámú: több, mint hétszáz újságíró dolgozott a játékokon. Első alkalommal került sor élő rádiós közvetítésre a vezeték nélküli adás lehetőségének köszönhetően, s ezen az olimpián volt először példa a madártávlatból történő tudósításra, ugyanis egy francia újságíró egy hőlégballon segítségével jó magasról követte figyelemmel a versenyeket, s azután leírta így szerzett élményeit és tapasztalatait az újságjában.
1981-ben jelent meg Hugh Hudson rendezésében a Tűzszekerek című brit filmdráma, ami két, az 1924-es olimpián részt vett brit rövidtávfutó: Eric Liddell és Harold Abrahams küzdelmét filmesíti meg. Eric – az elszánt skót misszionárius – Isten dicsőségéért fut, Harold – egy gazdag zsidó család fia – pedig azért, hogy győzelmeivel bebizonyítsa jogos helyét a cambridge-i társadalomban. Egy 100 méteres válogatóversenyen Eric legyőzi Haroldot, aki profi edzőt fogad, hogy felkészítse őt. Eric, amikor megtudja, hogy az olimpián a 100 méteres síkfutás előfutama vasárnapra esik, vallási okokból megtagadja, hogy részt vegyen rajta, bár az olimpiai bizottság nagy nyomást gyakorol rá. Végül kompromisszum születik, amikor Eric lehetőséget kap, hogy a 400 méteres távon induljon. Harold és Eric is győz a versenyszámában – 100, illetve 400 méteren –, majd tovább folyik életük. Eric Liddell mint misszionárius tevékenykedik, s a második világháborúban hal meg. Harold Abrahams sportember és jogász, 1978-ig él.
A filmet hét Oscar-díjra jelölték, amiből négyet megnyert, beleértve a legjobb film díját is. Szerepel az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyvben.
Ez volt az 1924-es párizsi olimpia összefoglalója. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozata folytatódik – legközelebb az 1928-as amszterdami játékok kerülnek sorra. Tartsatok velünk!
Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!
A kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons