Itt vagy
Főoldal > Visszapillantó > Antwerpen 1920: Az első olimpia magyarok nélkül

Antwerpen 1920: Az első olimpia magyarok nélkül

Hatalmas sikert aratott az 1912-es stockholmi olimpia, amely addig minden idők talán legjobban megszervezett ötkarikás játéka volt. Akkor nem sokan sejthették, hogy 1914-ben egy olyan folyamat veszi kezdetét, ami miatt nyolc évet kell várni a következő olimpiára. Márpedig az első világháború kitörése és pusztítása megpecsételte az 1916-os, Berlinbe tervezett játékok sorsát. Másfél évvel a tűzszünet megkötése után, 1920 tavaszán vette kezdetét az új korszak első olimpiája, amelynek helyszíne – mivel a háborúban a központi hatalmak közé tartozott Németországot Magyarországgal együtt nem hívták meg – Berlin és Budapest helyett a belgiumi Antwerpen lett. Az, hogy egy csomó ország távolmaradni kényszerült a versenyektől, lehetőséget adott a gyengébb nemzetek számára, hogy nagyot alakítsanak. Maga az olimpia sportszakmai értelemben viszonylag sikeresen lezajlott, de a világháború utáni megtorlás által ráragasztott bélyeget sosem tudta levakarni magáról, amihez hozzájárult még a korabeli közvéleménynek a szervezésről alkotott igencsak negatív ítélete is.

Annak rendje és módja szerint 1916-ban kellett volna sort keríteni a VI. nyári olimpiára. A játékok helyszínéül 1912 májusában Berlint jelölte ki a NOB, amely Budapest, Amszterdam, Alexandria, Brüsszel és Cleveland pályázatával szemben hozta ki győztesnek a német főváros kandidálását. Amikor 1914 nyarán, Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös szarajevói meggyilkolása után a Monarchia és Szerbia közötti konfliktusból kirobbant az első világháború, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a kor uralkodó gondolatát követve folytatta az előkészületeket, ugyanis a NOB is úgy számolt, hogy gyorsan véget érnek a harcok. Ez sajnos nem így lett, s mivel Németország és Európa legtöbb országa is tevékeny részese volt a világháborúnak, ezért az 1916-os olimpiát törölni kellett. Berlinnek pontosan húsz évet kellett várnia a rendezésre.

1912-ben a svájci Bázelben került sor a NOB 13. közgyűlésére, amelyen Édouard de Laveleye, a Belga Olimpiai Bizottság elnöke bejelentette, hogy hazája pályázni kíván az 1920-as ötkarikás játékokra. 1912 májusában Stockholmban, az azévi olimpia helyszínén is összeült a NOB, ahol Budapest, Amszterdam és Brüsszel pályázatát vették nyilvántartásba. Charles Cnoops, a Belga Vívószövetség alelnöke azonban azt szerette volna, ha Brüsszel helyett Antwerpenben kerül sor a belga olimpiára. Ennek érdekében 1913. augusztus 9-én szervezett egy találkozót az antwerpeni királyi yachtklubba, amelyen fölállítottak egy pályázati bizottságot. Ennek a Belga Olimpiai Bizottság elnöke és a NOB belga tagja is részese volt. Szeptemberben a belgák hivatalosan jelezték a NOB felé, hogy Antwerpenben rendeznék a játékokat. Még abban a hónapban látogatást tett a kikötővárosban Pierre de Coubertin, a NOB elnöke, akinek bemutatták az olimpia tervezett helyszíneit. A francia sportvezető pozitív véleménnyel volt az antwerpeni infrastruktúráról, s azt javasolta, hogy a központi stadionnak kinézett létesítményen hajtsanak végre kisebb fejlesztéseket, s akkor részéről semmi akadálya annak, hogy a belga pályázatot támogassa. Ezután már a belga állam is kiállt a rendezés mellett, Antwerpen városáról és az azt körülvevő tartományról nem is beszélve.

A 109 oldalas pályázati dokumentáció a város művészeti örökségére hivatkozva szerette volna elhozni Antwerpenbe az olimpiát. 1914. június 15. és 23. között került sor Párizsban a NOB 16. közgyűlésére, amelyen megünnepelték az olimpia föltámasztásának huszadik évfordulóját, hiszen 1894-ben ugyanitt határozták el Coubertinék, hogy reinkarnálják az ókori játékokat. Ezen a közgyűlésen ugyan az 1920-as helyszínről döntő szavazást 1916-ra tűzték ki, de sor került egy véleménynyilvánító voksolásra, s ezt bizony Budapest nyerte meg. A NOB alapítótagja volt Kemény Ferenc pedagógus és humanista, aki baráti viszonyt ápolt Pierre de Coubertinnel, s részese volt a modern olimpia megvalósításának. Az 1894-es olimpiai kongresszuson egyhangúlag választották a NOB tagjai közé. 1895 és 1907 között ő volt a Magyar Olimpiai Bizottság első főtitkára, azonban abban az évben mind a MOB-ban, mind a NOB-ban betöltött tisztségéről lemondani kényszerült, mert az akkori magyar politikai vezetés “nem megfelelő társadalmi szerepe” miatt fokozatosan igyekezett háttérbe szorítani. Bár ezután nem vett részt az olimpiai mozgalomban, de minden bizonnyal a háttérben lehetett ráhatása az eseményekre. A NOB-tagság megosztott volt Budapest és Antwerpen között, miközben Amszterdam és Róma pályázata csekély támogatottságot élvezett.

Tehát akár hazánkban is lehetett volna a száz évvel ezelőtti olimpia, azonban alig egy héttel a párizsi NOB-közgyűlés befejezése után kitört az első világháború. Kezdetben még számolt a NOB az 1916-os berlini játékok megtarthatóságával, azonban a harcok elhúzódása miatt végül törölni kényszerült az eseményt. Érdekesség, hogy az olimpiák számozásában semmi változást nem okozott a törölt seregszemle, ugyanis Pierre de Coubertin egy, a NOB-tagoknak kiküldött körlevélben leszögezte, hogy a játékokat nem lehet elhalasztani, vagyis az 1920-as olimpia hivatalosan a hetedik lesz a sorban. Coubertin 1914 októberében a francia kormány megbízásából országjárásra indult, amelynek keretében több ízben is megfordult Lyonban. A város polgármestere kijelentette előtte, hogy szívesen fogadnák az olimpiát 1920-ban. Coubertin 1915-ben megerősítette, hogy Lyon pályázik a játékokra, azonban továbbra is az antwerpeni rendezést favorizálta, ezért azt javasolta, hogy Lyon 1924-ben rendezzen. Szeptemberben a két város között megegyezés született, így Lyon elállt pályázati szándékától, decemberben azonban Havanna személyében egy újabb jelentkező bukkant föl a semmiből. Mario García Menocal kubai elnök nagy támogatója volt annak az elképzelésnek, hogy a karibi szigetország fővárosában kerüljön sor az 1920-as olimpiára, ezért a kubaiak levelet írtak Pierre de Coubertinnek. Később USA-beli városok: Atlanta, Cleveland és az 1904-es játékokra pályázó Philadelphia is érdeklődést tanúsított az esemény iránt.

A háború alaposan átszabta a mezőnyt

Miután 1918. november 11-én sor került a fegyverletételre, Pierre de Coubertin szorgalmazta, hogy minél előbb újra kell indítani az olimpiai mozgalmat, s vissza kell térni a játékok négyéves üteméhez, vagyis 1920-ban kell a következő megmérettetést lebonyolítani. Amszterdam visszalépett Antwerpen javára, hogy ezzel adjon kifejezést a kis belga nemzetnek a világháború alatt tanúsított hősiessége iránti csodálatának. Sajnos Budapest ekkor már nem jöhetett szóba, hiszen az ún. központi hatalmakat, köztük a világháborút tulajdonképpen kirobbantó Monarchiát a négy éven át tartó konfliktus felelőseinek kiáltották ki.

Coubertin osztozott abban a nézetben, hogy Belgium pusztán a világháborúban átélt szenvedései és bravúros küzdelme miatt megérdemli, hogy az új éra első olimpiájának házigazdája legyen. Éppen ezért levelet intézett a belga királyhoz és a kormányhoz, amelyben támogatásukat kérte ahhoz, hogy az 1920-as vagy 1924-es játékokra Antwerpenben kerülhessen sor. A belgák kezdetben szkeptikusak voltak a háború okozta pusztítások és a gazdasági nehézségek miatt, de a még 1913-ban fölállított pályázati bizottság 1 millió belga frankos garanciát tett le az asztalra, így a Belga Olimpiai Bizottság 1919. március 29-én bejelentette, hogy Antwerpen kész megrendezni az olimpiát. Paul Diestchy francia sporttörténész szerint az alábbi okok késztették arra Antwerpent és Belgiumot, hogy vállalja a rendezést: “Belgium mártírországként akarta föltüntetni magát, amelynek megsértették semlegességét. A másik ok, hogy Antwerpen hősiesen ellenállt a betörő német katonáknak 1914 augusztus végétől október elejéig. A harmadik ok, hogy a város a megszállás ideje alatt is rengeteget tett azért, hogy végül Belgium legyőzze Németországot”.

A NOB háború utáni első közgyűlésére nyolc ország részvételével Lausanne-ban, a szervezet új, s mindmáig használt székhelyén került sor, miután 1915-ben a bizottság a semleges Svájcba helyezte át működését Párizsból. A három francia NOB-tag a játékok 1921-re halasztását javasolta, ezért nem jelent meg a tanácskozáson. A résztvevők végül egyhangúlag döntöttek arról, hogy 1920-ban Antwerpen lesz az olimpia rendezővárosa. Gyorsan fölállt a szervezőbizottság, amelynek fővédnöke I. Albert belga király, tiszteletbeli elnöke pedig Leopold herceg lett. A bizottságnak óriási feladatot jelentett, hogy alig másfél év alatt kellett megszervezni az olimpiát. A Belga Labdarúgó-szövetség két, a testületbe delegált képviselője aggályainak adott hangot az idő rövidsége miatt, mert úgy látták, hogy képtelenség közvetlenül egy háború után ilyen kevés idő alatt összehozni a játékok megrendezését. Végül helyére került minden, így elhárultak az akadályok a szervezés elől.

A korábbi olimpiákon nagy gondot jelentett, hogy úgy állították össze a versenyprogramot, hogy az minél több hazai sportoló indulását tegye lehetővé. Az így rendre kialakult aránytalanságot egyre többen kritizálták, hiszen az olimpiát maga Coubertin báró is egy multinacionális eseménynek szánta. A NOB végül úgy döntött, hogy bizonyos sportágak szerepeltetését kötelezővé teszi, ugyanakkor opcionális sportágakat is megjelöl, amelyek a nemzetközi egyeztetések eredményétől függően ugyancsak bekerülhettek az olimpia műsorába.

A kötelező sportágak a következők voltak:

  • Atlétikai versenyszámok (futás, mezei futás, gyaloglás, ugrás, dobás, kötélhúzás, ötpróba, tízpróba)
  • Kerékpározás
  • Gimnasztikai versenyszámok (torna, súlyemelés)
  • Védelmi versenyszámok (ökölvívás, vívás, birkózás, sportlövészet)
  • Lovaglás
  • Vizes sportok (evezés, úszás, vitorlázás)
  • Öttusa
  • “Játékok” (labdarúgás, tenisz)

Az opcionális sportágak közé sorolták a rögbit, a gyeplabdát, az íjászatot, a lovaspólót, a golfot, a jégkorongot, a műkorcsolyát és a síelést.

A szervezőbizottság a síelés kivételével minden sportágat fölvett a műsorba, azonban a golftornára végül nem került sor. Így összesen 22 sportág 29 szakágában 156 versenyszámot rendeztek meg. Ez jelentős növekedést jelentett az 1912-es olimpiához képest, amikor 14 sportágban 102 számra került sor. Ahogy a fönti fölsorolásból is kitűnik, két téli sport is helyet kapott az 1920-as olimpia programján: a műkorcsolya már az 1908-as londoni játékokon debütált, a jégkorongnak viszont ez volt az első megjelenése. A két sportág 1924-től kezdve a téli olimpiák műsorának szerves része. Érdekesség, hogy ezt követően legközelebb 1972-ben volt olimpiai sportág az íjászat, a kötélhúzás pedig utoljára szerepelt a játékok műsorán.

Demonstratív jelleggel szerepelt a programban a korfball – a némiképp a kosárlabdára hasonlító sportág az 1928-as amszterdami olimpián is hasonló szerepkörben volt a műsor része. 1912 után második alkalommal került sor a művészeti olimpiára.

A sportversenyek közül először a téli sportágak eseményeit bonyolították le április 23. és 29. között, ezt követően a vitorlázásra, a lovaspólóra és a sportlövészetre került sor júliusban, majd augusztus elején rendezték az íjász- és kerékpárversenyeket. A viadalok többségét az augusztus 14-én tartott nyitóünnepség és az augusztus 30-án lezajlott éremátadó ceremónia között tartották meg. Az utolsó labdarúgó-mérkőzésekre, a gyeplabdatornára, valamint a lovas- és rögbiküzdelmekre szeptember elején került sor, az olimpia pedig szeptember 12-én a lóversenyek lezárásával fejeződött be.

A NOB adatai szerint 2626 sportoló, köztük 65 nő vett részt ezen az olimpián, amellyel újabb csúcs született ezen a téren. A hölgyek teniszben, úszásban, műugrásban és műkorcsolyában szerepelhettek, mert ezeket a sportágakat tartották a női dicsőségről kialakult hagyományos képpel összeegyeztethetőeknek. Ezen kívül vitorlázásban is volt egy brit női induló. Bill Mallon amerikai sporttörténész viszont azt állítja, hogy 2664-en, köztük 77 nő állt rajthoz Antwerpenben.

Az ún. központi hatalmak utódállamai, vagyis Magyarország, Ausztria, Németország, Bulgária és az Ottomán Birodalom sportolóinak részvétele sokáig függőben lógott, mivel elterjedt volt az a vélekedés, hogy ezek az országok felelősek a világháború kitöréséért, ezért büntetésből nem kellene meghívni őket a játékokra. Pierre de Coubertin ellenezte, hogy politikai alapokon nyugvó döntés szülessen ezeknek az országoknak a részvételével kapcsolatban.

Ezzel kapcsolatos dillemmájáról emlékirataiban így írt: “Alig telt el néhány hónap, amióta az utolsó német katona elhagyta Belgium területét, s az utolsó ágyú is elhallgatott a frontokon. A józan ész azt jelezte, hogy a német csapatok nem jelenthetik ki azt gondolkodás nélkül, hogy 1924 előtt visszatérnek az olimpiai stadionba. Másrészt ünnepélyesen hirdetni bármilyen fajta osztracizmust, pláne az Európát vérrel eláztató heves konfliktus lezárása után közvetlenül, komoly csapást jelentett volna az addig a politikai kérdéseknek oly ellenálló olimpiai alkotmányra nézve, s ez veszélyes precedenst teremthetett volna”.

Az 1919-es közgyűlésen hozott egyik döntés szerint csak a NOB-taggal rendelkező országok indíthattak volna versenyzőket a következő olimpián, ugyanakkor a szervezőknek lehetőségük volt meghívni olyan nem-európai nemzeteket, amelyek nem képviseltették magukat a NOB-ban. Magyarország és a szövetségesek képviselőinek tagságát felfüggesztették, s ezeket az országokat nem hívták meg az olimpiára, anélkül, hogy kizárták volna őket. Ezzel tehát véglegesen eldőlt, hogy a történelemben először (és sajnos nem utoljára) nem vehetnek részt magyar sportolók az olimpián, de a németeknek és az osztrákoknak is ez volt az első távolmaradásuk.

A Belga Olimpiai Bizottság összesen 31 országot hívott meg, de az egyaránt a világháború után függetlenné vált Lengyelország és Románia – bár tervezte – végül nem vett részt a játékokon. Így tehát 29 delegáció tette tiszteletét Antwerpenben, ami eggyel több volt, mint 1912-ben. Ezúttal is több új ország jelent meg az ötkarikás seregszemlén, hiszen Brazília, Észtország, Csehország, Monaco és Jugoszlávia (akkori nevén Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) első alkalommal vett részt az olimpián, s az első négy meg is szerezte első érmét. Új-Zéland korábban Ausztráliával közösen indult, ez volt az első eset, hogy önálló csapattal vett részt a játékokon, míg Spanyolország húsz év után szerepelt ismét olimpián.

Száz évvel ezelőtt még nem volt szokás olimpiai falut építeni a játékok helyszínére, emiatt az egyre több sportoló, edző és egyéb hivatalos személy elszállásolása egyre nagyobb kihívást jelentett a mindenkori házigazda számára. A belgák úgy igyekeztek megoldani ezt a feladatot, hogy a nemzeti olimpiai bizottságok tagjait szállodákban, vagy a szervezőbizottság nem kevés vagyonos, arisztokrata származású tagjának birtokain helyezték el. Eközben a sportolók többségét Antwerpen iskoláiban szállásolták el, de pl. a sportlövők egy közeli laktanyában pihenhették ki az utazás, majd pedig a versenyek fáradalmait. Akadtak olyanok is, akiknek brüsszeli szállodákban jutott lakhely.

A résztvevők megosztottak voltak a körülményeket illetően. Philip John Baker brit atléta pl. kijelentette, hogy a lakhatási körülmények és az étkeztetés nagyon jó volt, a belga személyzet pedig kedves és segítőkész. Az amerikaiak többsége ugyanakkor kritizálta a környezetet, panaszkodott az intimitás hiányára (sok sportolót kis szobákba zsúfoltak be), arra, hogy nem volt meleg víz, túl kemények voltak az ágyak, az iskolákban fölszolgált reggeli pedig kevés volt. Három atlétának (két súlylökőnek és egy kalapácsvetőnek) megengedték, hogy szállodában aludjon – hozzájuk engedély nélkül csatlakozott Dan Ahearn, a hármasugrás specialistája. Amikor ez kitudódott, Ahearnt kizárták az amerikai csapatból, azonban több, mint kettőszáz sportoló írt alá egy petíciót, amelyben a botrányos döntés visszavonását követelték, ezért végül eltörölték azt.

Ez volt az első olimpia, amelyen szerepelt az ötkarikás zászló. A mára a játékok szimbólumává vált alakzatot Pierre de Coubertin találta ki 1913-ban, s az öt földrészt kívánta így ábrázolni. A zászlót először 1914. április 5-én Alexandriában, a pánegyiptomi játékokon húzták fel, majd a júniusi közgyűlésen a NOB magáévá tette. Ezen az olimpián került sor először eskütételre, amelyet Victor Boin belga vívó és vízilabdázó, vadászpilóta mondott el: “Esküszünk arra, hogy hűséges versenyzőként veszünk részt az olimpiai játékokon, szigorúan betartjuk a szabályokat és lovagi szellemmel fogunk küzdeni országaink becsületéért és a Sport dicsőségéért”.

Kik voltak az olimpia hősei?

A magyarok távolléte miatt az eredményeknek ezúttal kevesebb helyet szentelek.

Az antwerpeni olimpia legsikeresebb sportolóinak többsége a sportlövészetből került ki, így a játékok legeredményesebb versenyzője, az amerikai Willis Lee is, aki hét érmet (5 arany, 1-1 ezüst és bronz) szerzett. Öt aranyéremmel térhetett haza Belgiumból Nedo Nadi olasz vívó, aki magyar ellenfelek jelenlétében aligha érhette volna el ezt a napjainkban is ritkának számító teljesítményt. Testvére, Aldo Nadi is eredményesen szerepelt, ugyanis 3 arany- és 1 ezüstérmet gyűjtött össze. Az 1920-as játékok legsikeresebb sportolói között mindenképpen meg kell említenünk Paavo Nurmit, a Repülő Finnt, a két világháború közötti atlétika egyik, ha nem a legnagyobb alakját, aki kilenc olimpiai elsőségéből az első hármat Antwerpenben szerezte, mert tízezer méteren, valamint egyéni és csapat mezei futásban is nyert, ötezer méteren pedig a második helyen végzett. A legsikeresebb női olimpikon száz évvel ezelőtt Ethelda Bleibtrey amerikai úszó volt, aki három aranyérmével a játékok holtversenyben tizedik legsikeresebb indulója volt. Szót kell még ejteni Oscar Swahnról, a már akkor is többszörös olimpiai bajnok svéd sportlövőről, aki Antwerpenben 72 évesen és 281 naposan újabb két érmet nyert, ezzel mind a mai napig a legidősebb olimpiai érmesnek és indulónak számít.

Az éremtáblázatot hatalmas fölénnyel az Egyesült Államok nyerte, amely 41 arany-, 27 ezüst-, és 27 bronzérmet szerzett. Svédország lett a második (19-20-25), Nagy-Britannia a harmadik (15-15-13), Finnország a negyedik (15-10-9), a házigazda Belgium pedig az ötödik (14-11-11). A belgáknak ez mindmáig a legjobb eredményük. A 29-ből 22 ország szerzett érmet, s 15 nemzetnek született olimpiai bajnoki címe, így pl. az először szereplő Brazíliának és Észtországnak.

Zajos utóélet

Az olimpia nem szerepelt a belga sajtó központi témái között. Például a Le Soir című napilap csak a 8. oldalán adta hírül a belga labdarúgó-válogatott olimpiai győzelmét. A szervezők a játékokról készített hivatalos jelentésükben azzal vádolták a belga sajtót, hogy a politikai és a sportszerkesztőségek közötti rivalizálás vezetett oda, hogy az olimpia nem kapta meg azt a helyet az újságokban, amelyet megérdemelt volna, miközben a külföldi lapok többségében fontosnak tartották, hogy beszámoljanak az antwerpeni történésekről. A szervezők különösen élesen támadták a brüsszeli sajtót, amely a főváros riválisaként tekintett Antwerpenre, ezért igyekezett elhallgatni az olimpiáról érkező híreket. Egy 1983-ban megjelent elemzés szerint a francia nyelvű újságok, magazinok jóval nagyobb terjedelemben foglalkoztak az olimpiával, mint a holland nyelvű sajtótermékek, a brüsszeli lapok pedig különösen kevés helyet szenteltek felületeiken a játékoknak. Az elemzésben négy külföldi újság is szerepelt, amelyek közül egy rotterdami lap lényegesen több hír és cikk keretében foglalkozott az olimpiával, mint a vizsgált brit, francia és német kiadványok.

Az olimpiával kapcsolatos reakciók igen vegyesek voltak, azonban a tények alapján sajnos inkább negatív véleményt lehet megfogalmazni az 1920-as ötkarikás játékokról. Természetesen nekünk, magyaroknak mindörökké úgy fog megmaradni ez az olimpia, mint az első, amelyen nem vehettek részt sportolóink, mégpedig a világháború utáni őrület miatt. Azonban a belgák sem teljesen büszkék erre az olimpiára, hiszen néhány sportágat kivéve nem igazán vonzotta a nézőket az esemény. A játékok utáni napokban, hetekben számos kritika érte emiatt a szervezőket a helyi sajtóban. Egy belga sportújságíró már a nyitóünnepség másnapján arról írt, hogy a szervezőknek nem sikerült megérteniük, hogy a sport nagyobb népszerűségnek és szeretetnek örvend a szegényebb néprétegekben, mint a magas társadalmi szférákban. Egy másik belga újságíró megállapítása szerint az olimpia a résztvevő sportolók számát tekintve sikeresnek, a közönség számát nézve viszont sikertelennek minősíthető. Egy korabeli olvasott francia sportújság szerzői még messzebbre mentek, amikor szeptemberben azt írták, hogy az olimpia az első naptól az utolsóig egy nagy kudarc volt, s általános véleménnyé vált, hogy a játékok totális sikertelenségre vannak ítélve, mert a szervezők az eliteknek akarták megrendezni az eseményt, miközben a pornépről megfeledkeztek.

A szervezőbizottság jelentéstevője az olimpia után levelet írt a Belga Olimpiai Bizottságnak, amelyben szükségesnek tartotta leszögezni, hogy a játékok minden szempontból sikeresek voltak. Ő sem tudott azonban kitérni a gyenge nézőszámokra és a belga sajtó kritikáira vonatkozó számonkérések elől, így azt is hozzátette, hogy szerinte a belga társadalom nem kellően jártas a sportban, emiatt sokan nem értették meg az olimpia jelentőségét, s emiatt nem vették észre annak “fényes sikerét”.

Roland Renson belga történész az eszközök hiányával magyarázza a munkásosztály gyér érdeklődését: “A XX. század elején a sportot a ‘boldog kevesek’ számára tartották fenn. A sportoláshoz idő, pénz és energia kellett. A nép, mivel egyiknek sem volt igazán birtokában, ezért csak a labdarúgásban, a kerékpározásban és az ökölvívásban lelt szórakozási lehetőségre”.

Pierre de Coubertin ezzel szemben elismerőleg nyilatkozott a rendezésről egy belga sportlapban: “Az antwerpeni olimpiai játékok sikere minden várakozást felülmúlt. Augusztus 14-étől szeptember 12-éig a kedvezőtlen politikai, gazdasági és atmoszférikus körülmények ellenére a belgák magukévá tették a VII. olimpiát, amelynek eseményei tökéletességgel és méltósággal zajlottak, a szervezők hatalmas és kitartó erőfeszítéseivel arányosan”.

Roland Renson az 1920-as olimpiáról 1995-ben megjelent könyvében több szemszögből is ítéletet mondott a játékok fölött. Szerinte vitathatatlanul nagy siker volt önmagában az, hogy kevesebb, mint kettő évvel a fegyverszünet megkötése után sikerült megszervezni az olimpiát úgy, hogy azon öt földrész sportolói vettek részt, jóllehet, Antwerpennek nem volt meg minden szükséges anyagi eszköze a sikeres rendezéshez. Élesen kritizálta ugyanakkor a játékok elitista karakterét: “A hetedik olimpiának sem sikerült megvalósítania a nyitást a munkásosztály és különösen a nők felé, már ami a részvételüket illeti. Az antwerpeni játékok a boldog békeidőket idézték, pedig azt a korszakot a Nagy Háború vérbefojtotta”.

Renson ugyanakkor hozzátette, hogy ez az olimpia volt a sportfolklórtól történő elbúcsúzás folyamatának kezdőpontja, egyben az olimpiai program modernizálásának, az innovatív megoldások megvalósításának kezdete is. Olyan, általa anakronikusnak minősített sportágak kerültek ki eme olimpiát követően az ötkarikás műsorból, mint a kötélhúzás, valamint az íjászat és a lovaglás bizonyos elavult elemei, miközben itt jelent meg az olimpiai zászló, s itt került sor először eskütételre – ez a kettő újítás máig tartó hagyománnyá vált. Az is igen fontos volt, hogy a világháború borzalmai után az 1920-as olimpia az újrakezdést jelentette az ötkarikás mozgalom számára.

Bill Mallon és Tony Bijkerk holland kutató 2003-ban jelentetett meg közös könyvet erről az olimpiáról, s hatalmas fegyverténynek minősítették, hogy Belgium úgy tudta megrendezni a játékokat, hogy előzetesen semmi észszerű esélye nem mutatkozott erre. Szerintük egyetlen olimpiára sem került sor olyan “szigorú körülmények” között, mint a száz évvel ezelőttire, ugyanakkor az antwerpeni esemény segítette a világ háború utáni újraindulását, s lehetővé tette, hogy a sport ismét fejlődésnek induljon, ezáltal az emberek a szórakozásnak egy hasznos formájához férhettek hozzá az átélt borzalmak után, miközben megvalósult Pierre de Coubertin álma is, miszerint az olimpiai mozgalomnak minél hamarabb újra kell kezdenie működését.

Az olimpiai mozgalom pedig újrakezdte működését, még ha nem is a legméltóbb körülmények között. Az 1920-as olimpiával azonban a sportban is egy új korszak kezdődött, amelynek kifejlődésével az olimpiatörténeti cikksorozat következő részeiben ismerkedhetünk meg.

Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!

A kiemelt kép forrása: origo.hu

Fel
%d bloggers like this: