Aranydátumként vonul be 2018. február 22-e a magyar sport történelmébe: először született magyar aranyérem a téli olimpia történetében, miután az 5000 méteres férfi rövidpályás gyorskorcsolya-váltó első lett a pjongcsangi ötkarikás játékokon. Nagyon érett már egy szép siker a sportág számára, ami most el is érkezett. Az, hogy milyen út vezetett el ide, s az a hatalmas fejlődés, amin a rövidpályás gyorskorcsolya átesett, milyen hatást gyakorolhat a többi sportágra hazánkban, kiderül ebből a bejegyzésből.
Egyre többet hallani itthon mostanában a rövid pályás gyorskorcsolyáról, hiszen gyakorlatilag már nem zajlik le úgy világverseny, hogy főleg a Liu testvéreknek, Shaolin Sándornak és Shaoangnak köszönhetően ne álljon a dobogón, akár a legtetején is magyar sportoló. Most először megtörtént ez a téli olimpián is, ugyanis a férfiváltó aranyérmes lett. Az, hogy ők és az egész válogatott ilyen magasságokba jutott, nem egy hirtelen fellángolásnak vagy a csillagok kedvező együttállásának a műve, hanem nagyon komoly, tudatos sportágmenedzselés eredménye, ami bármilyen hihetetlennek tűnik is, de már három évtizeddel ezelőtt megkezdődött.
A Magyar Országos Korcsolyázó-szövetség gyorsasági sportigazgatója, Darázs István gyakorlatilag ott volt a kezdetektől a szakágban, amikor a rövidpályás versengés még a nagypályás gyorskorcsolyából és görkorcsolyából átnyergelt fiatalokkal bontogatta a szárnyait hazánkban, ezért nála alkalmasabb személyt nem is találhatott volna a Nemzeti Sport arra, hogy elmesélje: hogyan is váltunk világnagyhatalommá.
Akkoriban főleg Észak-Amerikában és Európában létezett ez a sportág (bármilyen meglepő is, a manapság uralkodónak számító Kínának csak évekkel később, Kanada „tanította” meg a fortélyait). Itthon a Showhajtás- és a Pajtás-kupákkal kezdődött minden, Budapest mellett olyan városokban, mint Szombathely, Pécs, Tatabánya, Jászberény, Szeged, Miskolc, Debrecen és Kazincbarcika. Eleinte szabványkorcsolyája (hajlított és ívezett pengével) még senkinek nem volt, így hoki- vagy műkorcsolyákon csúsztak.
„Volt alapanyagunk: nemcsak a görkorcsolyából, hanem a jégkorongból is jöttek a gyerekek. Akkoriban még nem voltak fedett csarnokok. A hokis nyáron kiegészítő sportágként elkezdett velünk görkorizni, aztán elfelejtett visszamenni” – emlékezett vissza Darázs a kezdetekre az egy évvel ezelőtt megjelent cikkben.
Bonyolultabb feladatnak tűnt a szakemberek felvértezése a megfelelő tudással, hiszen akkoriban még nem létezett az internet, hogy a világhálón bújják a trénerek a szakmai anyagokat, így a tapasztalatokat egymással megosztva próbáltak fejlődni, illetve a külföldi versenyeken kollégáiktól ellesni néhány dolgot.
Közben a Showhajtás-kupák első versenyzőiből felnőttek lettek, akik már világversenyeken is elindultak, de az 1. fordulónál tovább soha nem sikerült jutniuk, részben a felszerelés hiányossága miatt. Tipikus sztori azokból az évekből: az 1987-es hollandiai Open Dutch-bajnokságra Simó Ferenc és Botos Eszter egyetlen pár korcsolyával utazott el, azt cserélgették egymás közt…
„Felismertük, hogy valami pluszra lesz szükség. Egyrészt rájöttünk arra, hogy a versenyzőket csapatban kell képezni, hiszen hiába egyéni sport ez, ha egymás elleni küzdelem zajlik. Erre együtt készülhetnek fel a legjobban.”
Másrészt fogtak húsz tehetséget, személyautókba „rakták” őket, a két utánfutóra pedig a 20 centiméter vastag palánkvédő matracokat tették (manapság már összesen 90 cm vastag szivacs védi a versenyzőket), és elindultak Erdélybe. Mindezt nyáron, Csíkszeredában ugyanis már volt fedett jégpálya.
„Ezzel kezdődött el az erdélyiekkel az a speciális program, ami a kilencvenes évek végére odáig jutott, hogy a csehek és a szlovákok is csatlakoztak, emellett a nemzetközi szövetség is belépett támogatóként. Ennek köszönhetően hívhattuk hazánkba a Kanadában élő korábbi nagypályás versenyzőt, Englert Jánost, aki hazahozta a tengerentúlon megszerzett tudását. Az ISU (a nemzetközi szövetség – a szerk.) fizette a repülőjegyét, a bérét, talán még a jégidőhöz is hozzájárult.”
A fedett létesítményhelyzet továbbra is komoly gondot okozott. A Budapest Sportcsarnok zsúfolt volt, ráadásul miután leégett, csak a dunaújvárosi és a székesfehérvári jégpálya maradt, melyeket azonban a jégkorong használt.
„Késő este, illetve hajnalban tudtunk edzeni. Vagyis a gyerekek éjszaka befejezték a gyakorlást, lefürödtek, vacsoráztak és ötkor már megint a pályán voltak. Nagyon kemény munka volt, de csináltuk, mert szerette mindenki, az edzők és a gyerekek is.”
A válogatottnál dolgozó szakemberek (Belovai József, Telegdi Attila, Darázs István és később Bánhidi Ákos) tették mindezt ingyen (csak a klubjuktól kaptak fizetést), a versenyeken való részvételért pedig a szülőknek is alaposan a pénztárcájukba kellett nyúlniuk, így ők szintén nagyon fontos láncszemei voltak annak, hogy hétről hétre, hónapról hónapra fejlődött a sportág.
Nagyon fontos mérföldkő volt, hogy 2003-ban sikerült Kanada legsikeresebb edzőjét hazánkba hívni. Yves Nadeau bár evezős sportolói múlttal rendelkezett, több mint 200 érmet nyert tanítványaival az ISU világversenyein. Ez a program három évvel később hozta meg az első komolyabb eredményét, amikor a torinói téli olimpián a magyar rövidpályás gyorskorcsolya némileg váratlanul berobbant a világ tágabb élvonalába azokkal a versenyzőkkel, akikkel gyermekként annak idején megkezdték az erdélyi túrákat.
„Látszott, hogy letehetjük a névjegyünket, de arra mi sem számítottunk, hogy Knoch Viktor ötödik, Huszár Erika pedig negyedik lesz az 1500 méteres döntőben. Fülig ért a szánk.”
Nem csoda, hiszen magyar sportoló akkor már több mint negyed évszázada nem szerzett pontot téli ötkarikás játékon. Onnantól kezdve pedig már nem volt megállás.
„A fiúk hamar elhitték, hogy már komoly szinten vannak, a lányok nem annyira, ezért 2006 után elkezdték videón visszanézni a váltófutásaikat. Már nemcsak edzésre jártak, hanem elemezték közösen a saját mozgásukat, megbeszélték, kinek mit kellett volna másképp csinálnia.”
Meg is lett az eredménye: 2009-ben Európa-bajnoki címet nyert a női váltó (Darázs Rózsa, Heidum Bernadett, Huszár Erika, Keszler Andrea)! A vancouveri játékokon is összejött a dupla pontszerzés (a női váltónak és ismét Huszár Erikának sikerült), hogy aztán egy évvel később Knoch Viktor 500 méteren megfussa a rövidpályás gyorskorcsolya első magyar világcsúcsát.
„Igaz, hogy csak két óráig élt, mert aztán a fináléban meg is döntötték, de hát olyan ez, mint A tanú című filmben: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.”
Jól látszik tehát, hogy a magyar rövidpályás szakág sikeressége nem kizárólag a Liu testvérek 2010-es megjelenéséhez köthető. Velük viszont valóban világuralomra törhet a sportágban. Ehhez az is kellett, hogy a testvérpár egy évet eltöltsön Kínában, amely akkoriban már nemcsak utolérte, de le is hagyta tanárát, Kanadát.
Miközben a sportág vezetősége itthon arra törekszik, hogy először jól korcsolyázni tanítsák meg a gyerekeket és csak később specializálódjanak, addig Kínában ennek éppen az ellenkezőjét követik: már a legkisebbeket is kimondottan rövidpályás gyorskorcsolyázásra oktatják. Darázs István szerint viszont néhány éves gyerekekről még nem lehet eldönteni, hogy később melyik szakágban állják meg a helyüket, és a kínaiakhoz mérve minimális tömegbázissal rendelkező ország nem engedheti meg magának, hogy emiatt elveszítsen akár csak egy tehetséget is.
„Amikor Liuék visszatértek, rögtön látszott: olyan dolgokat tanultak, amiket mi soha nem tudtunk megmutatni a gyerekeknek. Hiszen mi sem tudtuk hol megtanulni. Ez megmutatta, hogy a kanadai tudást már maximálisan leszívtuk, Ázsia felé vettük hát az irányt. Bár én eleinte koreai edzőt szerettem volna idecsábítani, végül meggyőztek a kínairól, így került hozzánk Csang Csing. Nem bántam meg!”
A szakember 2013-ban érkezett és gyorsan bizonyította: tökéletes választás volt. Nemcsak a versenyzők technikáján, rossz beidegződésén javított (ami nem volt egyszerű feladat, hiszen már tinédzserkorú sportolókról beszéltünk), ám az élelmesebb szakemberek el is leshették, leshetik tőle a technikai titkokat.
Aztán új problémával kellett megküzdenie a stábnak, mivel a sikercsapat első fecskéi, vagyis legrutinosabb tagjai kirepültek a sportágból. Ami napjainkban zajlik (például Liu Shaolinék olimpiai aranyérme), ékes bizonyítéka annak, hogy elég jól sikerült a fiatalítás…
„Szerintem ebben a szezonban kétszer annyi érmet szereztünk a világkupákon, mint előtte összesen. Most következik a Himalája csúcsa, ami természetesen az olimpiai jó szereplés. Legyen az akár érem, akár a döntőbe jutás. Elindultunk az utolsó pihenőtáborból. De még nem értünk fel, úgyhogy nagyon kell vigyáznunk: nem szabad visszaesnünk, hogy megtámadhassuk a csúcsot.” – mondta Darázs István 2017-ben.
Hogy mit tettek ezért? Amikor Darázs Istvánék elkezdték a munkát, ketten dolgoztak a válogatott mellett: az edző és a csapatvezető. Most két funkcionális edző, egy sprintedző, két technikus, két gyúró, videós, orvos, traumatológus. Emellett az olimpiai csapatot leválasztották a válogatottról, hogy tényleg semmivel ne kelljen foglalkozniuk a legjobbaknak, csak a felkészüléssel a kvalifikációs versenyekre, majd (remélhetőleg) az ötkarikás játékokra.
„Természetesen az utánpótlásra is figyelnünk kell. Kínában több tízezren versenyeznek, nálunk alig háromszázan. Ez egyrészt azt jelenti, hogy hatékony munkát végzünk, hiszen mégis le tudjuk őket győzni. Másrészt nem dőlhetünk hátra.”
És ezzel nagyon fontos, tanulságos részhez érkeztünk. Természetes, hogy ha jönnek a sikerek, az ember megnyugszik, megpihen, mert úgy érzi, tökéletes minden. Egy sportág esetében ilyenkor fordulhat könnyen elő az, hogy stagnálás, majd visszaesés tapasztalható, hiszen a világ, a trendek folyamatosan fejlődnek és változnak, melyekre reagálni kell. És ezt pontosan tudja Darázs István is. Ahelyett, hogy hátradőlve nézné, ahogy majd’ harmincévnyi munka után felérnek a csúcsra, már a jövőn dolgozik.
„Szakemberképzési reformra van szükségünk. Bizonyos élettani alapismereteket fel kell frissítenünk. Honnan érkezhetne ez máshonnan, mint Kanadából, de egy magyar ember, dr. Balyi István tollából. Szakmai anyagának lényege, hogy nem kifejezetten kor, hanem az egyéni fejlődési szint alapján határozzuk meg a képzést. Erre kell ráépíteni a tudásunkat, és ez alapján indulhat meg az edzőképzésünk szeptemberben a Testnevelési Egyetemen.”
Ezen kívül a sportág egy akadémiáról álmodozik, amely nemcsak a rövidpálya, hanem a „hagyományos” gyorskorcsolya és a pontozásos ágazat szakágainak is a központja lehetne egy fedél alatt.
„Ez először országos lenne, aztán szép lassan nemzetközi. Mert miért ne hozhatnánk ide például Erdélyből is a tehetséges gyerekeket? Ők lehetnének az első határon túli fecskék. Ezen kívül a korcsolyás sportágak képviselőivel – beleértve a jégkorongot is – közös tervet kell kidolgoznunk arra, hogyan erősítsük egymást. Hogy a gyerekeket először is korcsolyázni tanítsuk meg jól, és aztán irányítsuk oda, ahol képességeiknek megfelelően kiteljesedhetnek. Ne tartsuk önzésből a saját sportágunkban.”
Mindannak, ami a föntiekben elhangzott, ma, magyar idő szerint kora délután beérett minden gyümölcse. Nem csak azért nagy szó, hogy a férfi váltó a csúcsra ért, mert ez magyaroknak korábban téli olimpián még nem sikerült, hanem azért is, mert a csapat csak a legutolsó pillanatban szerzett kvótát Pjongcsangra, miután a riválisok nem tudtak elé kerülni a ranglistán.
A rövidpályás gyorskorcsolya hazai evolúciójának története pedig más sportágak számára is remek példa lehet, főleg azon sportok számára, amelyek soha nem tartoztak magyar szempontból a legsikeresebbek közé, vagy régen voltak szebb napjaik, éveik, de hosszú esztendők óta csak sínylődnek. A riói nyári olimpián szembetűnő volt, hogy kevés sportágban tudtunk érmeket szerezni, hiszen úszásban, vívásban, kajak-kenuban és atlétikában állhattak sportolóink a dobogó különböző fokaira. Összehasonlításképp: a 2012-es londoni játékokon ezen sportágakon fölül tornában, birkózásban, cselgáncsban és öttusában is szereztünk medáliákat. Rió után az egyik fő kritika az volt a magyar csapat szereplésével kapcsolatban, hogy több sportágban is irreálisak voltak az elvárások és a tettek helyébe az álmodozás lépett a szakmai vezetők részéről.
Most, rövidpályás gyorskorcsolyában minden, a szakághoz akár csak fikarcnyit is értő személy arról beszélt Pjongcsang előtt, hogy a több pontszerző hely mellett (amik szintén összejöttek) egy érem is összejöhet, hiszen vannak a magyar csapatnak olyan tagjai, akik erre képesek lehetnek. Megmondom őszintén, nagyon bíztam abban, hogy meglesz ez az egy érem, s nem érdekelt, hogy milyen lesz a színe, csak legyen meg. 1980-ban sikerült ugyanis utoljára érmet szerezniük magyar sportolóknak téli olimpián a mai nap előtt, s – ha ennyi személyes belefér – akkor én még nem is éltem!
Na de vissza kanyarodva gondolatmenetem elejéhez, több sportág is példát kellene, hogy vegyen a rövidpályás gyorskorisoknál alig húsz év alatt lezajlott robbanásszerű fejlődésről, hiszen ma kiderült, hogy Magyarországon igenis föl lehet építeni egy olyan sportot, ami eddig legfeljebb amatőr szinten, vagy még annyira sem létezett hazánkban. Ez az állítás vonatkozik azokra a sportágakra is, amelyekben évek, évtizedek óta nem, vagy csak elvétve élhettünk meg igazán nagy magyar sikereket.
Egy átgondolt fejlesztési stratégiával, egy megfelelő kapcsolatrendszer kiépítésével, a szükséges infrastruktúra megvalósításával, valamint kellő elszántsággal, odaadással és hittel nagyon is föl lehet zárkózni a világ élvonalához, s le is lehet körözni azt, mint ahogy erre Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Burján Csaba és Knoch Viktor, a győztes váltó tagjai ma mutattak egy mintapéldát. Bízom benne, hogy nem csak én gondolom úgy, hogy az, amit a rövidpályás gyorskorcsolyában az utóbbi években elértek a magyarok, az bizony megvalósítható más sportágakban is, s remélem, hogy éveken, legfeljebb egy-két évtizeden belül máshonnan is világ- és Európa-bajnoki, valamint olimpiai bajnoki címek, érmek sokaságáról fogunk hallani, s nemcsak az úszóink, vívóink és kajakosaink fogják vinni a prímet az olimpiákon.
Eme cikk végén a Sportudvar teljes olvasóközönsége és jómagam nevében szeretnék tiszta szívből gratulálni az 5000 méteres magyar férfi rövidpályás gyorskorcsolya-váltó tagjainak a megszerzett olimpiai bajnoki címhez!
A kiemelt kép forrása: AFP