London 1948: Az újrakezdés olimpiája

Amikor 1936. augusztus 16-án véget ért a berlini olimpia, a náci németeken kívül talán még senki sem sejtette, hogy a következő ötkarikás játékokra bizony nem 1940-ben, hanem jóval később kerül sor. A második világháború borzalmai miatt az olimpiai mozgalom tizenkettő éven keresztül tetszhalott állapotban volt. 1948-ban, a német bombázások nyomait még mindig magán viselő Londonban azonban immár másodjára indult újra az olimpiai játékok története, mely szerencsére mind a mai napig szüntelenül folytatódik. Az 1948-as játékok magyar szempontból rendkívül sikeresen alakultak, ami hazánk súlyos helyzetében kisebb csodával ért föl, de a külföldi indulók között is akadtak egészen kivételes teljesítményt nyújtott sportolók. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatában most ezt az olimpiát elevenítjük föl.

A modern éra XIV. olimpiájára 1948. július 29. és augusztus 14. között került sor Londonban. Ez volt az első olimpia az 1936-os berlini játékok után. 1940-ben Tokió lett volna a házigazda, azonban az 1937-ben kitört második japán-kínai háború miatt a japán főváros visszaadta a rendezés jogát. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) később Helsinkit választotta ki rendezőnek, azonban az 1939 végén – már a második világháború keretében – kirobbant szovjet-finn háború annak ellenére is ellehetetlenítette az olimpia megtartását, hogy jó negyedévvel a játékok kezdete előtt már befejeződtek a harcok. A NOB-nak így nem volt más választása, mint az olimpia törlése – erre 1916 után második alkalommal került sor. Sajnos azonban nem utoljára. Mivel a második világháború egészen 1945 őszéig elhúzódott, ezért az 1944-es londoni olimpiát sem lehetett megrendezni, így először és remélhetőleg utoljára ekkor volt példa arra, hogy egymás után két olimpiát töröljenek.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság az első világháború ideje alatt még úgy, ahogy tudott működni, azonban a második világégés ezt nem tette lehetővé. A szervezet hat év szünet után 1946 februárjában ült össze Lausanne-ban, ahol az olimpiai mozgalom újraindításának legelső lépése az új NOB-elnök megválasztása volt, ugyanis a belga Henri de Baillet-Latour, aki 1925-től kezdve töltötte be az elnöki tisztséget, 1942-ben elhunyt. Akkor már elődje, Pierre de Coubertin francia báró sem élt, aki még 1937-ben távozott az élők sorából. A NOB tagjai Sigfrid Edström személyében egy svéd sportolót és közhivatalnokot választottak meg elnöknek. Edström előtt hatalmas feladat állt: vezetésével kellett újrakezdenie a háború miatt félbeszakadt működését, sőt, mi több, fejlődését az ötkarikás mozgalomnak, amely a két háború között exponenciálisan megnőtt, hiszen egyre több és több ország indult az olimpiákon, s így természetesen a sportolók létszáma is növekedett.

A NOB dolga azonban egyáltalán nem volt könnyű, hiszen Európa kivéreztetett állapotban volt a rendkívül súlyos harcok, a brutális tömeggyilkosságok és a gazdasági összeomlás miatt. Mivel a háborús eseményeknek milliók estek áldozatul csak az öreg kontinensen, s az infrastruktúra sokfelé romokban hevert, ráadásul alig akadtak munkáskezek, ezért az országok többségében szigorú megszorításokat kellett bevezetni, amelyek éveken át érvényben voltak. Az Egyesült Királyság sem maradt ki a “jóból”, hiszen a németek 1940-től kezdve éveken át szinte megszakítás nélkül bombázták a szigetországot, amely szintén hatalmas pusztításokat volt kénytelen elszenvedni. London nagy része is romokban hevert a háború végén, s emiatt sokáig kérdéses volt, hogy egyáltalán bármelyik város és bármelyik ország tud-e belátható időn belül olimpiát rendezni. Annyi biztos volt, hogy Németország nem jöhetett szóba, hiszen az első világháborúhoz hasonlóan a második világégésért is hatalmas, sőt, a mostani esetben egyértelműen a legnagyobb felelősség terhelte az országot, amelynek sportolóit meg sem hívták a háború utáni első olimpiára.

A NOB a már említett lausanne-i kongresszuon úgy döntött, hogy 1948-ban szeretné megrendezni az új korszak első olimpiáját. A tagok egyhangúlag Londont választották rendezőnek, pedig Baltimore, Lausanne, Los Angeles, Minneapolis és Philadelphia is pályázott. A brit és a nemzetközi közvélemény ugyanakkor nem volt elragadtatva ettől a döntéstől, mert sokan úgy vélték, hogy nem lenne szerencsés egy, az újjáépítés kellős közepénél tartó országban és városban egy ilyen nagy eseményt megtartani. Érdemes tudni, hogy még 1946-ban is londoniak sokasága kényszerült átmeneti szállásokon élni, mivel az új lakóházak építése és a helyreállítható épületek fölújítása a pénzhiány miatt lassan haladt. A brit sajtó egy része egyenesen elfogadhatatlannak nevezte az olimpiarendezést, amelyet ellentétesnek tartott VI. György brit uralkodó és a kormány prioritásaival, vagyis az újjáépítéssel és a gazdaság újraindításával.

London végülis vállalta a rendezést, s 1947-ben fölállt a szervezőbizottság, amelynek elnöke a korábbi olimpiai bajnok, Burghley lord lett. Az elnök természetesen bizakodó volt a játékok sorsát illetően: “Hiábavaló volna azt sugallnunk, hogy a megtett út nagyon könnyű volt. Ellenkezőleg, a nehézségek nagyok voltak és lesznek is, mivel elkerülhetetlen, hogy a modern háborút követő körülmények között éljenek az emberek, de ezeket az akadályokat, amelyek keresztezik utunkat, ugyanannak az elszántságnak szellemével küzdjük le, amellyel az elmúlt néhány év megpróbáltatásait túléltük”.

A példátlan gazdasági helyzetben szó sem lehetett arról, hogy bármilyen létesítményt fölépítsenek az olimpiára – minden versenyre már meglévő helyszíneken került sor, többek között a Wembley-stadionban, amely a nyitó- és a záróünnepségnek, valamint az atlétikai versenyeknek, illetve a labdarúgó- és gyeplabdatorna döntőjének volt otthona. A Wembley Arénában került sor az úszóviadalokra és a boksztornákra, a vívóversenyekre pedig a mérnöki palotában. Az országúti kerékpáros versenyeket a Windsor-kastély parkjában rendezték, a kajak-kenus és evezős számokat a Temze folyón. A labdarúgó-mérkőzéseknek többek között az Arsenal egykori legendás stadionja, a Highbury, valamint a Tottenhamnek otthont adó White Hart Lane és a Crystal Palace mai stadionja, a Selhurst Park adott otthont. Az olimpiára nem húztak föl falut sem, a sportolókat iskolákban és katonai barakkokban szállásolták el. Bizonyos országok küldöttségei élelmiszert hoztak magukkal, hogy javítsák a helyi lakosság még mindig rossz élelmezési helyzetét.

Az 1948-as olimpián rekordszámú, összesen 59 nemzet indult, aminek az volt a fő oka, hogy a világháborút követően több ország – így számos brit gyarmat is – függetlenedett. 14 új nemzetet lehetett köszönteni a résztvevők között, amelyek a következők voltak: Guyana, Burma (a mai Mianmar), Ceylon (a mai Srí Lanka), Irán, Irak, Jamaika, Dél-Korea, Libanon, Pakisztán, Puerto Rico, Szingapúr, Szíria, Trinidad és Tobago, valamint Venezuela. Németországot tehát nem hívta meg a NOB, a nácikkal a világháborúban szövetkező Japán elutasította a részvételt, míg a Szovjetunió továbbra is elkülönítette magát az olimpiától, ezért sportolói szintén nem jelentek meg Londonban.

Összesen 4104 sportoló, köztük 390 nő indult 17 sportág 136 éremszerző eseményén. A crosse és a svéd torna, a ling demonstrációs jelleggel szerepelt a műsoron, amelynek először volt része a később magyar sikersportággá váló kajak-kenu. Természetesen nem hiányozhatott a programból az atlétika, az úszás, s olyan, az 1896-os olimpián is szerepelt sportágak, mint a birkózás vagy éppen a sportlövészet. A háború előtti olimpiákon magyar sikereket hozott sportágak közül a vívás, a vízilabda és a torna is ott volt Londonban.

Az olimpia legsikeresebb versenyzője egy holland atlétanő lett. Fanny Blankers-Koen négy aranyérmet nyert a brit fővárosban. A 30 éves, kétgyermekes családanya győzött 100 méteren, 200 méteren, 80 gáton és a 4×100-as váltóban is. Ezek mellé megnyerhette volna még a távolugrást és a magasugrást, azonban akkoriban a NOB nem engedélyezte a hölgyek számára, hogy háromnál több egyéni versenyszámban induljanak. Egy mindössze 17 éves amerikai srác, Bob Mathias úgy nyerte meg a férfi tízpróbát, hogy csupán előtte négy hónappal kezdett el ebben a számban versenyezni. Ő mindmáig a legfiatalabb olimpiai bajnok atléta. A cseh Emil Zátopek győzött 10 000 méteren, 5000-en pedig ezüstérmes lett. A francia Micheline Ostermeyer győzött a női súlylökésben és diszkoszvetésben is, míg magasugrásban harmadik lett. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy súlylökésben aratott győzelmének estéjén koncertet adott a Royal Albert Hall-ban, mivel sportolói pályafutása mellett zongorázott is. További érdekesség, hogy a játékok történetében először fordult elő, hogy egyetlen férfi atléta sem nyert két bajnoki címet. Drámai pillanatokban bővelkedett a nehéz terepen lebonyolított maratoni futás. A stadionba elsőként a belga Étienne Gailly érkezett, de annyira kimerülten, hogy végül ketten is megelőzték.

Úszásban ismét dominált az Egyesült Államok, amely az összes férfi számot megnyerte, s a nőknél is szerzett két aranyérmet. Először szerepelt a műsoron a kajak-kenu, azonban ekkor még nem a magyarokról szólt ez a sportág. A mieinknek egyetlen érmet sem sikerült szerezniük, nem úgy a svédeknek, akik négy aranyéremmel a legsikeresebbek voltak ebben a sportágban. Remekül szerepeltek a csehek is, akik három-három arany- és ezüstérmet szereztek, a további kettő aranyérmen pedig Dánia és az Egyesült Államok osztozkodott. Amíg a két háború között a Repülő Finnek révén elsősorban atlétikában aratott nagy sikereket a skandináv ország, addig 1948-ban már a tornászok szállították az aranyérmeket, hiszen Veikko Huhtanen és Paavo Aaltonen három-három első helyet ért el, vagyis ők szerezték Finnország olimpiai bajnoki címeinek háromnegyedét Londonban. Férfi lólengésben akkora volt a finn dominancia, hogy három finn holtversenyben, azonos pontszámmal végzett az élen, s mindhárman aranyérmet kaptak. A ma érvényes szabályozással ellentétben a második és harmadik helyezettet akkor is megállapították, ha többen végeztek az első helyen, így ezen az olimpián lólengésben öt érmet osztottak ki.

A díjlovaglás csapatversenyét eredetileg Svédország csapata nyerte, 1949-ben a Nemzetközi Lovasszövetség javaslatára azonban a győztes csapatot utólag törölték az indulók listájáról és megfosztották bajnoki címétől. A döntés hátterében az állt, hogy – 1952-ig – a szabályok szerint díjlovaglásban csak tiszti állományban lévők indulhattak, és a svéd csapat egyik tagjáról a Nemzetközi Lovasszövetség kiderítette, hogy nem tiszti állományú volt, hanem csak altiszti.

Az összesített éremtáblázaton – mondhatni – helyreállt a világ rendje: a háború előtt rengetegszer az élen végző Egyesült Államok ismét az első lett 38 arany-, 27 ezüst- és 19 bronzéremmel. A világháborúból kimaradó Svédország lett a második (16-11-17), a hosszú német megszállás után talpraálló Franciaország pedig a harmadik (10-6-13). A házigazda britek a nehéz körülmények között 3 arany-, 14 ezüst- és 6 bronzérmet értek el, amivel az éremtáblázat 12. helyén végeztek, de ez a teljesítmény a korabeli feltételek mellett nagyon jónak volt mondható. A tabellából egyébként kitűnik, hogy főleg azok az országok tudtak eredményesek lenni, amelyek semlegességük folytán ki tudtak maradni a világháborúból, vagy pedig gyorsan talpra tudtak állni a harcok befejezését követően. Ennek (is) tudható be, hogy az első tízben végeztek a finnek, a törökök és a svájciak.

Minden eddiginél fényesebb magyar szereplés – a Totónak köszönhetően

A második világháborúból sajnos hazánk sem maradt ki, amely 1944-45-ben az egyik, ha nem a legsúlyosabb európai harcok színterévé vált a németek, a nyugati szövetségesek és a szovjetek közötti összecsapások miatt, miközben a magyar honvédséget lényegében felőrölte a doni katasztrófa, valamint a német megszállás, egész pontosan az annak történő ellenszegülés elmaradása. A háborút követően Magyarországot is újjá kellett építeni, ami viszonylag gyors ütemben meg is kezdődött, csakhogy a politikai helyzet rendkívül instabil volt, mivel a kommunisták mindenféle módszerrel igyekeztek megragadni a hatalmat. Végül 1948-49-re sikerült elérniük, hogy övék legyen minden hatalom, így a demokráciának, a piacgazdaságnak és a jogállamiságnak vége lett. A gazdaság sem volt jó helyzetben, elég csak az 1946-os hiperinflációra gondolni, azonban 1948-ra annyit már javult hazánk pénzügyi pozíciója, hogy a kormány tudta anyagilag segíteni a magyar olimpikonok fölkészülését és utaztatását is.

A gazdasági stabilizáció keretében hozzáláttak a háborús események során megrongálódott vagy elpusztult sporttelepek helyreállításához és a tönkrement sportfelszerelések pótlásához. Ennek keretében építették meg Tatán 1948 tavaszán az Olimpiai Edzőtábort, amely mind a mai napig fontos színhelye olimpikonjaink felkészülésének. Azért Tatára esett a választás, mert az ottani viszonyok emlékeztettek a leginkább London klímájára. A kommunista kormányzat népi sportokat csinált a korábban a kiváltságos osztályok számára elérhető sportágakból, s rengeteg nemzetközi versenyre került sor Magyarországon. Egyre több pénz állt rendelkezésre a sportélet fejlesztéséhez, amiben kulcsszerepe volt a Totónak. A háború után létrehozott új szerencsejáték teljes tiszta bevételét (mintegy 13-14 millió forintot) a sport támogatására fordította a kormány. A Totó természetesen nem lehetett kizárólagos bevételforrás a magyar sport számára, hiszen a totózók játékkedvétől függően hol több, hol kevesebb bevételt generált, azonban így is óriási jelentősége volt a háború utáni talpraállás idején a hazai sportéletben, amit Hegyi Gyula sportállamtitkár következő szavai is mutatnak: “Aki csak egy 3 forintos szelvényt is vásárol, egy lépéssel előbbre viszi a magyar sport ügyét”.

A magyar sportolóknak ilyen nehézségek, ugyanakkor bíztató előrelépések közepette kellett felkészülniük a tizenkettő év utáni első olimpiára, amely azonban kárpótolta őket és a hazai közvéleményt is, ugyanis a magyar olimpikonok tíz arany-, öt ezüst- és tizenhárom bronzérmet szereztek, amivel Magyarország az éremtáblázat negyedik helyén végzett. A nyert érmek száma tizenkettővel volt több, mint az 1936-os olimpián, amelyen az éremtáblázat harmadik helyén végeztek a magyarok, vagyis az 1948-as volt akkoriban minden idők legsikeresebb olimpiai szereplése.

A nyitóünnepségen a magyar zászlót Németh Imre kalapácsvető vitte, aki aztán olimpiai bajnok lett. Gerevich Aladár (aki azon kevesek egyike volt, aki az 1936-os résztvevők közül ezen az olimpián is szerepelt) Londonban szerezte egyetlen egyéni olimpiai bajnoki címét a kardvívás megnyerésével, de vezetésével a csapat is győzött, amelynek évtizedek óta tartó uralmát nem tudta megtörni a hosszú kihagyás sem. A vívók közül aranyérmes lett még Elek Ilona tőrvívó. Ezen az olimpián kezdte meg nagy sikersorozatát a kiváló ökölvívó, Papp László, aki középsúlyban három ötkarikás elsősége közül az elsőt szerezte 1948-ban. Rajta kívül egy másik bokszoló, Csík Tibor is első lett harmatsúlyban. Mindenképpen kiemelendő a sportlövő Takács Károly, aki az 1938-as világbajnokságon még jobb kézzel lőtt, de miután az a háború során egy gránát felrobbanása következtében használhatatlanná vált, ezért meg kellett tanulnia bal kézzel célozni. Ez olyannyira jól sikerült neki, hogy gyorstüzelésű pisztolyban nem talált legyőzőre az olimpián. Ugyancsak aranyérmes lett Bóbis Gyula szabadfogású birkózó, Gyarmati Olga távolugró és Pataki Ferenc tornász. Egyéni számban Elek Ilona volt az egyedüli, aki meg tudta védeni tizenkét évvel korábbi bajnoki címét. Az 1936-os olimpia aranyérmesei közül Gerevich Aladár és Berczelly Tibor férfi kardvívásban lett első, de előbbi tizenkettő évvel korábban csak csapatban nyert, mint ahogy utóbbi is.

Ezüstérmet szerzett Mogyorósi-Klencs János tornász, Szilvásy Miklós kötöttfogású birkózó, a női összetett tornászcsapat, a férfi 4×200 méteres gyorsúszó váltó, valamint a kétszeres címvédő férfi vízilabda-válogatott, amelynek tagja volt többek között Gyarmati Dezső és id. Szívós István is. Az olaszok tudták legyőzni a mieinket. Bronzéremnek örülhetett Ferencz Károly kötöttfogású birkózó, Kádas Géza, Mitró György és Novák Éva úszó, Kovács Pál kardvívó, Maszlay Lajos tőrvívó, Mogyorósi-Klencs János és Pataki Ferenc tornász, a férfi összetett tornászcsapatTóth Ferenc birkózó, Várszegi József gerelyhajító és a férfi kormányos kettes evezősegység.

A rengeteg érem mellett még 10-10 negyedik és ötödik, valamint kettő hatodik helyezés is összejött a magyar olimpikonoknak, akik így 11 sportágban összesen 199 olimpiai pontot szereztek, ami 65-tel volt több az 1936-os eredménynél. Az is megemlítendő még, hogy az olimpia művészeti versenyén is született egy magyar érem, mégpedig egy bronz, amelyet Földes Éva sporttörténész és neveléstörténész, újságíró szerzett az irodalmi viadal epika számában. Ez volt egyébként az utolsó olimpia, amelyen művészeti versenyeket is rendeztek. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntése szerint ezután a játékokkal párhuzamosan rendezett kulturális kiállításokkal, művészeti bemutatókkal színesítik az olimpia programját.

Ez volt az 1948-as olimpia összefoglalója. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának következő részében az 1952-es helsinki játékok kerülnek fölelevenítésre, amely magyar szempontból még sikeresebb olimpia volt. Érdemes továbbra is követni az oldalt!

Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!

Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!

A kiemelt kép forrása: cultura.hu

Leave a Reply