Mexikóváros 1968: Olimpia egy viharos évben

Az 1968-as mexikóvárosi olimpia több szempontból is sajátos körülmények között zajlott: Mexikóban igen törékeny volt a biztonsági helyzet, az amerikaiak a faji szegregáció ellen tüntettek, a cseheknek pedig a szovjet megtorlás kellős közepén kellett versenyezniük. Egy körülmény viszont szinte mindenkinek szokatlan volt: a magaslat. A kisebb oxigéntartalmú levegő rengeteg sportoló számára volt pokolian megterhelő, de szerencsére nem a magyaroknak. Sportolóink ismét világklasszis teljesítménnyel rukkoltak elő, így sikerült megszerezni az éremtáblázat negyedik helyét. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának legújabb részében ezzel a különös olimpiával foglalkozom.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1963. október 18-án, a németországi Baden-Badenben tartott 60. közgyűlésén döntött arról, hogy Mexikóvárosnak ítéli oda az 1968-as nyári ötkarikás játékok rendezési jogát. A mexikói főváros rögtön az első fordulóban megnyerte a szavazást, ugyanis 30 voksot kapott, miközben a második helyen végző Detroit 14-et, a harmadik Lyon 12-t, Buenos Aires pedig mindössze kettőt. Ez volt az első alkalom, hogy nem az Egyesült Államok kapta meg az olimpiarendezés jogát az amerikai földrészen, de ami ennél is érdekesebb volt, hogy első alkalommal került sor a világ legnagyobb sporteseményére egy fejlődő országban. Mexikó volt az 1970-es labdarúgó-világbajnokság házigazdája is, vagyis az ország sportdiplomáciája igen erős volt a hatvanas években, hiszen nem sok példa van arra mind a mai napig, hogy egy nemzet kettő éven belül otthona lehessen a világ két legnézettebb sporteseményének.

Mexikó gazdaságilag ugyan tökéletesen alkalmas volt az olimpia fogadására, azonban az ország politikai és közbiztonsági helyzete nem volt éppen rózsás. Az 1929 óta hatalmon lévő szocialista kormány ugyan 1945-től kezdve erős és tartós gazdasági fellendülést tudott elérni, de sok mexikói életszínvonala nem lett érezhetően jobb ettől, ráadásul az emberi jogok tekintetében sem állt a legjobban az ország. Ez oda vezetett, hogy a diákok 1968 nyarán tüntetésekbe kezdtek, amelyek sok esetben véres összecsapásokba torkolltak a rendőrökkel, katonákkal. A demonstrációk gyakori színhelye volt a Mexikóváros Tlatelolco negyedében található Három Kultúra tere. Itt gyűlt össze a lázadó ifjúság néhányezer tagja 1968. október 2-án, vagyis mindössze tíz nappal az olimpia nyitóünnepsége előtt is, hogy folytassa tiltakozását a kormány intézkedései ellen.

Gustavo Díaz Ordaz mexikói elnök (1964-1970) szerette volna elkerülni, hogy az olimpia egyrészt veszélyben forogjon a tüntetések miatt, másrészt pedig a játékoknak köszönhetően az országra irányuló globális érdeklődést a tüntetők követeléseik terjesztésére használják fel. Ordaz ezért úgy döntött, ha kell, erőszakkal vet véget a tiltakozó akcióknak. 1968. október 2-án délután a rendőrség nagy erőkkel vonult ki a Három Kultúra terére, hogy föloszlassa a diákságot. Ettől a ponttól fogva pedig ellentmondásos a történet, ugyanis mindmáig nem világos, hogy melyik oldal kezdeményezte az újabb véres összetűzést, amelynek sajnos rengeteg halottja lett. A tüntetők természetesen a rendőröket, utóbbiak pedig előbbieket okolták azért, hogy használniuk kellett fegyverüket ellenük. Olyan hipotézis is napvilágot látott, hogy az ugyancsak a demonstrálók elkergetésére kivezényelt katonák kezdtek lőni a rendőrökre, hogy ők végezhessék el a piszkos munkát, mire a rendőrök azt hitték, hogy a katonák a diákok oldalára álltak, így mindenkit lőni kezdtek. A mexikói kormány hivatalosan négy ember halálát ismerte el, valamint húsz sérültről adott tájékoztatást. A tüntetők azonban azt állították, hogy a halottak száma csak a demonstrálók soraiban 200 és 300 közé volt tehető, de mintegy 50 rendőr is életét veszthette a véres eseményben, amely tlatelolcói mészárlás néven vonult be a történelembe. Rajtuk kívül legalább ezer embert letartóztattak, akik közül százakat súlyos büntetésekkel sújtottak. Octavio Paz mexikói író, az 1990-es irodalmi Nobel-díj nyertese a Guardian című brit lapban közölt oknyomozásában 325-re becsülte az elhunytak számát, de leszögezte, hogy valószínűleg sosem fog kiderülni a halottak pontos száma, mivel a katonák nem engedték meg senkinek, hogy a Három Kultúra terén hagyott holttestekről fényképet készítsen, miközben a kórházakban sok civilt katonaként jegyzőkönyveztek, sok sérült pedig valamilyen úton-módon hazakerült, s nem tudni, köztük akadtak-e olyanok, akik később esetleg belehaltak sebesüléseikbe.

Azt, hogy a mexikói kormány adott-e parancsot a rendfenntartó erőknek a brutális fellépésre, mindmáig homály fedi, pedig a 2000-es években az akkori vezetés föloldotta a történésekkel kapcsolatban készült rendőrségi, belügyminisztériumi és titkosszolgálati iratok titkosítását, s ezen irományok alapján az 1968-as események idején hivatalban volt belügyminiszter ellen büntetőeljárást indítottak, igaz, 2009-ben bizonyítottság hiányában fölmentették a népirtás, az emberölés és az erőszakos elhurcolás vádja alól. Létezik egy, a mexikói történészek és újságírók körében is népszerű feltevés, miszerint a véres eseményekben az amerikai hírszerzés, a CIA játszott főszerepet, amely igyekezett megrendíteni a Kubával barátságos viszonyt ápoló szocialista kormány helyzetét. A hipotézis szerint az amerikaiak bátorították föl a mexikói katonákat arra, hogy tüzeljenek a rendőrökre, s az így kialakuló zűrzavarban minél többen leljék halálukat, amivel nehéz helyzetbe lehet sodorni a mexikói vezetést.

Akármi is az igazság, az biztos, hogy az olimpiára fokozott biztonsági készültség mellett került sor, s végül a mexikóiak részéről nem történt semmilyen tiltakozó akció a játékokon. A NOB a mészárlást követő napokban bejelentette, hogy az olimpiára az előre eltervezett módon fog sor kerülni, egyben “szellemi szünetet” kért a szembenálló felektől, hogy az olimpiai játékokra a biztonság, a béke és a kölcsönös megértés jegyében kerülhessen sor. Avery Brundage, a már addig is sok politikai cirkuszba önhibáján kívül belekeveredett NOB-elnök ugyanakkor leszögezte, hogy amennyiben tüntetések lesznek a versenyeken, akkor félbeszakítják az olimpiát. A sportolók körében általános volt a játékok megrendezése melletti kiállás, a tüntetőknek pedig nem az olimpiával volt bajuk, így nem jelentettek veszélyt az eseményre. A sajtó szintén azt hangoztatta, hogy nem szabad szabotálni a játékokat a véres események miatt. A mexikóiak ugyan nem tüntettek az olimpiai helyszíneken kormányuk ellen, azonban tiltakozásra így is sor került, de nem a mexikóiak részéről és egészen más okból kifolyólag.

Azt is fontos tudni ezzel az olimpiával kapcsolatban, hogy egy olyan évben került rá sor, amely esztendő minden idők egyik legviharosabb éveként vonult be a történelembe. 1968-ban javában tombolt a hidegháború, de ha ez még nem lett volna elég, a világ több pontján történtek nagy horderejű események. Az Egyesült Államokban április 4-én meggyilkolták Martin Luther King híres polgárjogi aktivistát, aki az afroamerikaiak jogaiért harcolt kőkeményen. Június 6-án egy másik közszereplőt is megöltek. Bob Kennedy, az 1963-ban meggyilkolt elnök, John öccse egy Los Angeles-i előválasztási rendezvényen mondta el győzelmi beszédét, amikor valaki a tömegből többször rálőtt. Kennedy halálát amerikaiak milliói láthatták, ugyanis akkoriban a televízióállomások már élőben sugározták a politikai eseményeket. 1968 májusában Franciaországban sosem látott méretű diáktüntetések törtek ki, amelyek a kapitalizmus, az amerikai imperializmus és elsősorban a hatalom ellen irányultak. A diáksághoz csatlakoztak a munkások és az értelmiségiek. Több általános sztrájkra is sor került, miközben a kommunista hátterű tüntetők számos közintézményt, pl. a párizsi Sorbonne-egyetemet is megszállták. Februárban vette kezdetét a prágai tavasz, amely augusztus 20-ára odáig fajult, hogy a szovjetek a Varsói Szerződés csapatait, köztük a magyar “honvédeket” hívták segítségül a kibontakozó liberalizálódási folyamat leverésére. Ezen kívül súlyos feszültségek forrása volt még a vietnámi háború és a nigériai konfliktus, azon belül is a biafrai népirtás.

Olimpia a magasban

A sportolókat a politikai problémáknál valószínűleg sokkal jobban foglalkoztatta egy másik kihívás: a ritka levegő. Mexikóváros 2240 méterrel található a tengerszint fölött, vagyis magaslaton fekszik, ahol kevesebb oxigén van a légkörben. Többen föl is emelték szavukat az ellen, hogy itt kerül sor az olimpiára. A magaslaton érvényesülő – mintegy 25%-os – légnyomáscsökkenés visszahat a sportteljesítményre: miközben a fizikai erőfeszítés hatására föllépő gyengébb légellenállás fokozta a teljesítményt, addig az oxigénellátás visszaesése csökkentette is azt. Ez a két, egymással szembenálló hatás az anaerob (intenzív és rövid) erőfeszítéseknek kedvezett az aerob, vagyis a kevésbé intenzív, de hosszabb távú teljesítményt lehetővé tévő erőfeszítésekkel szemben. A mexikóvárosi játékokon több világrekord is megdőlt, elsősorban az atlétika rövidtávú futószámaiban. A férfi 100, 200 és 400 méteres síkfutásban is új világcsúcs született. Távolugrásban Bob Beamon 8,90 méteres eredménye azt jelentette, hogy 55 centiméterrel javította meg a szám addigi valaha volt legjobbját, s ez szintén a különleges atmoszférikus viszonyoknak volt köszönhető. A sok világrekordban ugyanakkor szerepet játszott a rekortán borítású pálya is, amely ezen az olimpián debütált. Érdekesség, hogy több világcsúcsot 2 m/s-os szélsebesség mellett regisztráltak, vagyis épphogy a megengedett határon belül.

A NOB első alkalommal hozta meg azt a döntést, hogy az olimpia minden sportágában végezni fognak doppingellenőrzéseket. Négy évvel korábban a kerékpárosoknál már voltak mintavételek, amelyek közül mind negatív eredményt hozott. Ezúttal naponta öt versenyszámban összesen ötven ellenőrzést hajtottak végre az ellenőrök, akik az egyéni versenyek első hat helyezettjétől szinte minden esetben vettek vizeletmintát. Összesen 667 sportolónak kellett átesnie a kontrollon, s közülük sajnos az egyiknek, Hans-Gunnar Liljenwall svéd öttusázónak pozitív lett a tesztje, mivel vérében alkohol nyomára bukkantak. Az olimpiák történetének első doppingolására a csapatverseny kellős közepén, két szám után derült fény, ezért a svéd együttest – amelynek Liljenwall tagja volt – diszkvalifikálták. A svédek az első szám, a lovaglás után még az élen álltak, úgyhogy különösen fájhatott a csapat tiszta tagjainak ez a szituáció.

Ezen az olimpián vezették be a nőiességi vizsgálatot, amelyet azzal indokolt a NOB, hogy az 1964-es játékokon fölmerült annak gyanúja, hogy bizonyos szovjet és kelet-közép-európai női atléták valójában férfiak. Különösen állt ez az állítás a szovjet Press-nővérekre (vagy fivérekre?), akik Tokió után már nem is indultak nemzetközi versenyeken a súlyos vádak miatt. Jean-Pierre de Mondenard francia sportorvos szerint az 1964-es ötkarikás játékokon aranyérmet szerzett női atléták 26,7%-a túlságosan magas tesztoszteronszintje miatt nem volt autentikus nőnek tekinthető. A nőiességi vizsgálat egészen a 2000-es sydney-i játékokig volt része az olimpiának.

Az előzőhöz hasonlóan ez az olimpia is októberben, egész pontosan október 12. és 26. között zajlott. A nyitóünnepséget az Egyetemi Olimpiai Stadionban rendezték meg 80 000 néző, köztük Ordaz mexikói elnök jelenlétében, aki hivatalosan megnyitotta a játékokat. Először volt példa arra, hogy egy nő gyújtsa meg az olimpiai lángot: Norma Enriqueta Basilio de Sotelo, a 400 méteres síkfutás mexikói bajnoka volt a szerencsés, aki ebben a megtiszteltetésben részesülhetett, de vele kapcsolatban nem árt megjegyezni, hogy a hatalmon lévő szocialista párt parlamenti képviselője is volt…

Az olimpia ismertebb helyszínei között meg kell említeni az Aztéca-stadiont, amelyben százezren foglalhattak helyet a labdarúgó-mérkőzéseken.

Az 1968-as olimpián 112 ország 6059 sportolója, köztük 844 nő vehetett részt 18 sportág 24 szakágának 172 éremszerző versenyén. Tizenkettő, többségében közép-amerikai állam először vett részt az ötkarikás játékokon: Barbados, Belize, Guinea, Honduras, Amerikai Virgin-szigetek, Kuvait, Nicaragua, Paraguay, Közép-Afrikai Köztársaság, Salvador, Sierra Leone és Suriname. Németország ezen az olimpián indult első alkalommal két külön csapattal, mivel az NSZK és az NDK, de főleg az utóbbi nem volt hajlandó ismét közös csapatban egyesülni. Dél-Afrika az előző kettő olimpiától távolmaradt az apartheid-rendszer kegyetlenségei miatt, azonban 1968-ban visszavonta a különböző bőrszínű sportolókból álló csapat fölállításának tilalmát elrendelő törvényt, így elvben megnyílt az út azelőtt, hogy 1956 után ismét ott lehessen a játékokon, azonban a NOB – szembesülve számos afrikai ország bojkottfenyegetésével – végül visszavonta a dél-afrikaiak meghívását. Már-már szokásosnak volt mondható, hogy Kína és Észak-Korea sincs ott az olimpián, visszatérhetett viszont Indonézia, amelyet négy évvel korábban – az olimpia történetében első országként – kizárt a NOB.

A sportági kínálatban annyi változás történt 1964-hez képest, hogy két demonstrációs sportág szerepelt a műsoron a baszk pelota és a tenisz személyében, ugyanakkor a négy évvel korábban debütáló cselgáncs (dzsúdó) lekerült a játékok programjáról.

A Magyar Rádió négyfős stábot küldött ki a helyszínre: Szepesi György és Novotny Zoltán riporterek, Roska Miklós szerkesztő és a technikai háttérért felelős Horváth Gyula mérnök.

A Magyar Televízió az előző játékok stúdióból történő kommentálása után ismét a helyszínről közvetített. A kommentátorok Vitray Tamás, Radnai János és Szőnyi János voltak. Ezúttal már felvételek készítésére is volt módjuk, így archív anyagok is fönnmaradtak.

Tüntetéssorozat a dobogón

Ami az atlétikai versenyeket illeti, az amerikai Al Oerter zsinórban negyedszer nyerte meg a diszkoszvetést. Ő volt a második atléta, aki ezt a teljesítményt elérte. Tommie Smith lett az első ember, aki a 200 métert 20 másodpercen belül futotta le, ugyanis 19.83-as idővel nyerte meg a számot. Bob Beamon – ahogy már föntebb is említettem – 8,9 méteres eredménnyel győzött távolugrásban, ami új világcsúcsot jelentett, miután 55 cm-rel ugrotta túl az addigi rekordot. Ez a csúcs huszonkettő éven át megdönthetetlennek bizonyult. Az amerikai Jim Hines és Lee Evans szintén világcsúccsal nyerték a 100, illetve a 400 méteres síkfutást (9.95 és 43.86), s ezeket az időket sem másnap döntötték meg. Első alkalommal volt példa arra, ami napjainkban már megszokottá vált: kizárólag színesbőrű sprinterek jutottak be a 100 méter döntőjébe. Dick Fosbury nyerte a férfi magasugrás aranyérmét sajátos technikájának köszönhetően, amely Fosbury flop néven ismert, s mára a legelterjedtebb ugrásformává vált. Az ugyancsak amerikai Wyomia Tyus egymásután másodszor nyerte meg a hölgyek 100 méteres síkfutását, míg férfi 10 000 méteren Naftali Temu Kenya történetének első olimpiai bajnoki címét szerezte. A tanzániai John Stephen Akhwari azzal tett szert nemzetközi ismertségre, hogy ha utolsóként is, de teljesítette a maratont. Tette azért számított különlegesnek, mert futás közben elmozdult a térdkalácsa, ám ez a súlyos sérülés sem hátráltatta abban, hogy ha sánta lábakkal is, s a többiekkel szemben egy órás hátrányban, de beérjen a célba. Akhwari a verseny után így nyilatkozott: “Hazám nem azért küldött el tízezer kilométeres távolságba, hogy versenyezzek, hanem azért, hogy célba érjek”.

Az Egyesült Államok ezúttal is brutális fölénnyel nyerte meg a sportági éremtáblázatot, hiszen a 36 aranyéremből 15-öt szerzett meg. A második helyre Kenya futott be három arannyal, s ugyanennyit szerzett a Szovjetunió is. Összesen 48 új világcsúcs született, 26-ot pedig beállítottak.

Az atlétikai versenyekkel kapcsolatban nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy miközben a mexikói diákság nem használta föl tiltakozásra az olimpiát, az afroamerikai atléták már annál inkább. Közülük mindenki, de a fehérbőrű amerikai sportolók nagy része is a játékok teljes ideje alatt olyan melegítőt viselt, amelynek egyik gombján az Olimpiai projekt az emberi jogokért felirat volt olvasható. John Carlos, a 200 méteres síkfutás bronzérmese jelentette be még az olimpia előtt, hogy a színesbőrű amerikai sportolók sem bojkottálni, sem szabotálni nem fogják a játékokat, de kifejezést fognak adni annak, hogy nem tűrik a hazájukban a feketéket érő rasszizmust és szegregációt. 1968. október 16-án, a férfi 200 méteres síkfutás eredményhirdetésén a tiltakozásnak egy másik, sokkal látványosabb, egyben ellentmondásosabb formáját választotta Carlos és az olimpiai bajnok Tommie Smith. Mindketten fekete kesztyűt húztak egyik kezükre, s azt ökölbe szorítva a magasba emelték a dobogón az amerikai himnusz lejátszásának idejére, miközben fejüket lehajtották. Ez a demonstrálás kapott új erőre a 2010-es évek második felében, amikor ismét erősödésnek indult a rasszizmus az Egyesült Államokban. Egy másik, kevésbé ismert gesztus volt az, hogy egyes sportolók levették márkás cipőjüket, mielőtt fölléptek volna a dobogóra, mert ezzel akarták kifejezni, hogy átlagemberként nem is engedhetnék meg maguknak, hogy ilyen cipőt viseljenek.

Tommie Smith (középen) és John Carlos karjukat magasba emelve és kezüket ökölbe szorítva, lehajtott fejjel hallgatták végig az amerikai himnuszt a 200 méter eredményhirdetésén. (Forrás: Wikimedia Commons)

Az amerikai NOB-elnök, Avery Brundage botrányosnak minősítette az afroamerikai atléták ezen cselekedeteit, ezért fölszólította az amerikai csapatot, hogy Carlost és Smith-t is zárja ki soraiból. Doug Roby, az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának elnöke elsőre még elutasította a NOB követelését, ám amikor Brundage már a teljes amerikai csapat kizárásával fenyegetőzött, kénytelen volt a két sprintert hazaküldeni. Carlos és Smith később örökre el lettek tiltva az olimpiától. Peter Norman, a 200 méter ezüstérmese szolidaritásból szintén fölíratta egyik kabátgombjára az Olimpiai projekt az emberi jogokért szöveget – ezért az lett a jutalma, hogy az Ausztrál Olimpiai Bizottság nem engedélyezte számára az 1972-es játékokon való indulást.

John Carlos az ellentmondásos történések után újságíróknak kijelentette, biztos abban, hogy az amerikai fehérek őt is amerikainak fogják tekinteni, de ha esetleg mégsem, akkor úgy fognak bánni vele, mint egy négerrel. Néhány nappal később Lee Evans, Larry James és Ronald Freeman, a férfi 400 méter dobogóját kisajátító amerikai trió tagjai a Fekete Párducok, az egyik legfőbb afroamerikai felszabadítási mozgalom címerét tűzték ruhájukra a dobogón állva. Őket nem zárták ki.

Kosárlabdában az Egyesült Államok sorozatban sokadjára nyerte meg az olimpiát, miután a döntőben simán verte Jugoszláviát. A bronzérem a Szovjetunióé lett. Ökölvívásban Muhammad Ali és Joe Frazier után ezúttal George Foreman tudott úgy olimpiai bajnok lenni (szupernehézsúlyban), hogy nem sokkal később profinak állt. Kerékpározásban az előző néhány olimpián eredménytelen Franciaország ezúttal a hét aranyéremből négyet megszerzett, amiben Pierre Trentin és Daniel Morelon játszott főszerepet.

A magaslati levegő sok sportágban okozott gondokat, s ez különösen igaz volt a lovas számokra, hiszen a lovakat is megterhelte az oxigénszegény légkör. Olyannyira odafigyeltek arra, hogy a lovak a lehető legkevesebb időt töltsék ilyen körülmények között, hogy csak a versenyeket megelőző napon szállították őket Mexikóvárosba, majd a viadalok másnapján már vitték is el őket. Ezzel szemben az 1955-ös Pánamerikai Játékokon szerepelt lovakat már hetekkel ezelőtt a helyszínre szállították, hogy akklimatizálódni tudjanak. Végül az derült ki, hogy a lovak az első héten ugyan alkalmazkodtak a magaslati levegőhöz, de a 10. és a 20. nap között erős erő- és formavesztés következett be náluk. A szakemberek három-négy hetes alkalmazkodási időszakot javasoltak a lovak számára. A Szovjetunió, Argentína és Írország lovai már szeptember közepén megérkeztek Mexikóvárosba, míg legkésőbb, szeptember 28-án a francia és német jószágok futottak be az olimpia városába, vagyis pontosan húsz nappal a versenyek október 18-i kezdete előtt. Végül a nyolc számban nyolc különböző nemzet (Nagy-Britannia, NSZK, Franciaország, Egyesült Államok, Szovjetunió, Kanada, Ausztrália és Svájc) lovasai és lovai tudtak győzni.

Nagy trónfosztás történt vívásban. 1908 óta (az 1920-as, magyarok nélkül rendezett játékokat leszámítva) minden olimpián magyar győzelem született a férfi kardvívás egyéni számában, 1968-ban azonban a lengyel Jerzy Pawlowski szerezte meg az aranyérmet, míg a címvédő Pézsa Tibor a harmadik helyet tudta elérni. Nagy olimpiájuk volt a szovjet vívóknak: kardcsapatuk aranyérmes lett, amelynek tagja volt az a Viktor Szigyak, aki 1980-ig minden olimpián nyert aranyérmet. Emellett a két női számban, azaz a tőrvívás egyéni- és csapatversenyében is szovjet győzelem született, így a ruszkik nyerték a sportági éremtáblázatot.

A tornászoknál a cseh Vera Caslavska négy arany- és két ezüstérmet szerzett, ami annak tudatában, hogy hazáját nem sokkal korábban lerohanták a szovjetek, ráadásul három hétig bujkálni kényszerült előlük az olimpia előtt kettő hónappal, óriási teljesítmény volt, amivel ráadásul ő lett az olimpia legeredményesebb sportolója. Ugyanakkor ő is tiltakozott. Gerendán a második helyet szerezte meg a szovjet Natalja Kucsinszkaja mögött. A dobogón, a szovjet himnusz elhangzása alatt Caslavska lehajtotta és elfordította fejét, hogy így tüntessen hazája szovjetek általi lerohanása ellen. Ugyanígy tett a talaj eredményhirdetésénél is, ahol ráadásul a szovjet Larisza Petrikkel holtversenyben lett aranyérmes. Caslavska nyíltan kiállt a szabadságért küzdő honfitársai mellett, s aláírta Ludvik Vaculik Kettőezer szó című kiáltványát. Az új prágai rendszer erre válaszul hosszú évekre eltiltotta a kiváló tornásznőt a versenyzéstől és a nemzetközi utazásoktól is, s egészen a kommunista rezsim bukásáig kiközösítettnek számított. Juan Antonio Samaranch NOB-elnök tudta csak elérni, hogy eltöröljék a Caslavska elleni szankciókat. Ennek ellenére már csak edzőként tért vissza a sportágba. Az 1990-es években a Cseh Olimpiai Bizottság elnöke volt, azonban 1993-ban egy szörnyű családi tragédiával kellett szembenéznie, amikor fia megölte férjét.

A férfiaknál két japán: Nakajama Akinori és Kato Szavao vitte a prímet, hiszen előbbi négy, utóbbi három elsőséget szerzett.

Súlyemelésben ismét a szovjetek voltak a legjobbak, akik három aranyérmet hoztak el a lehetséges hétből. Gyeplabdában másodszor diadalmaskodott Pakisztán, amely Ausztráliát győzte le a döntőben, miközben a sokszoros győztes India ezúttal be kellett érje a bronzéremmel. Birkózásban a japánok négy aranyérmet szereztek, a szovjetek pedig hármat.

Az úszóknál az amerikai Debbie Meyer lett az első nő, aki három egyéni érmet tudott nyerni az olimpián, miután 200, 400 és 800 méteres gyorsúszásban is győzött. Férfi 100 és 200 gyorson is az ausztrál Mike Wenden lett az olimpiai bajnok. Ettől függetlenül az amerikaiak döbbenetes fölénnyel nyerték meg a sportág éremtáblázatát, hiszen a 87 éremből 52-öt szereztek meg (21 arany, 15 ezüst, 16 bronz).

Röplabdában a férfiaknál és a nőknél is szovjet aranyérem és japán ezüstérem született, míg előbbieknél a csehek, utóbbiaknál a lengyelek lettek a bronzérmesek. Az olimpián bemutató jelleggel szereplő baszk pelotában a sportág nagyhatalmai: Spanyolország, Mexikó és Franciaország osztozkodtak az öt aranyérmen. A másik demonstrációs sportágban, a teniszben kizárólag amatőrök indulhattak, így a kor legjobbjai nem lehettek jelen az olimpián.

A nemzetek éremtáblázatán ismét az Egyesült Államok végzett az élen, mivel sportolói 45 arany-, 28 ezüst- és 34 bronzérmet szereztek. Ismét a Szovjetunió lett a második (29-32-30), Japán pedig a harmadik (11-7-7). A házigazda Mexikó mindhárom éremből hármat-hármat szerzett, ami a 15. helyre volt elegendő. Összesen 44 ország szerzett érmet, közülük 30-nak legalább egy olimpiai bajnoka is volt Mexikóvárosban. Apró érdekesség, hogy az olimpia aranyérmeit 30 Benedek-rendi szerzetes készítette. A kolostor – amely egyben műhely is – több évszázada központja a mexikói aranyműves szakmának.

Erős magyar szereplés

Magyarországot ezen az olimpián 15 sportágban 167 fő, köztük 32 nő képviselte. A nyitóünnepségen a magyar zászlót immár harmadik alkalommal Kulcsár Gergely gerelyhajító vihette. Szerencsére ismét rendkívül sikeres volt olimpikonjaink szereplése, hiszen a magyarok tíz-tíz arany- és ezüst-, valamint tizenkettő bronzérmet szereztek Mexikóban, ezzel hazánk az éremtáblázat negyedik helyén végzett, s a tisztán európai országok közül ismét a legjobb lett.

Aranyérmet szerzett Zsivótzky Gyula kalapácsvető, Németh Angéla gerelyhajító, Varga János és Kozma István kötöttfogású birkózók, Hesz Mihály kajakos, Tatai Tibor kenus, a Balczó András, Móna István, Török Ferenc összeállítású férfi öttusacsapatKulcsár Győző párbajtőrvívó, a B. Nagy Pál, Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző, Nemere Zoltán, Schmitt Pál összetételű férfi párbajtőrcsapat, valamint a többek között Dunai Antal, Fazekas László, Nagy László és Sárközi István fémjelezte labdarúgó-válogatott, amely megvédte címét, miután Salvadort, Ghánát, Izraelt, Guatemalát és Japánt, majd a döntőben Bulgáriát győzte le. A fináléban éles, kemény, sokszor durvaságig fajuló szabálysértések történtek. A játékvezető igyekezett figyelmeztetni azokat a játékosokat, akik összekeverték a más sportágaknál alkalmazható megmozdulásokat a labdarúgásban használhatókkal. Figyelmeztetés után – még nem voltak a fegyelmezést segítő sárga lapok – kénytelen volt az ismétlődő durvaság miatt a kiállításhoz folyamodni. A bolgár csapat a győzelmi kényszer miatt nem tért át a sportszerű játékra, folytatta a durvaságokat, ezért újabb kiállítás következett, és ide kapcsolódik egy súlyosan sportszerűtlen magatartásból eredő – a játékvezetőhöz vágott labda okán történt – újabb bolgár kiállítás. A magyar csapat sem úszta meg, egy törlesztésnél a mieinknél is történt egy kiállítás. A játékvezető következetesen alkalmazta a szabályokat, de a játékosok a cél elérése érdekében meg nem engedett eszközöket igyekeztek alkalmazni. A magyar válogatott végül 4:1-re nyerte a mérkőzést, ezzel harmadik olimpiai bajnoki címét szerezte.

Ezüstérmes lett 50 kilométeres gyaloglásban Kiss Antal, a Csermely József, Melis Antal, Melis Zoltán, Sárközi György összetételű férfi kormányos nélküli evezősnégyes, a Giczy Csaba, Tímár István és a Pfeffer Anna, Rozsnyói Katalin kajakpárosok, a Petrikovics Gyula, Wichmann Tamás kenukettes, Balczó András öttusázó, Hammerl László sportlövő, Földi Imre súlyemelő, Kamuti Jenő tőrvívó és a Bódis Ildikó, Dömölky Lídia, Gulácsy Márta, Marosi Paula, Rejtő Ildikó összeállítású női tőrcsapat.

Bronzérmet szerzett Lovász Lázár és Kontsek Jolán kalapácsvetők, Kulcsár Gergely gerelyhajító, Kovács Annamária ötpróbázó, Bajkó Károly kötött- és Csatári József szabadfogású birkózó, a Giczy Csaba, Csizmadia István, Szöllősi Imre, Tímár István férfi kajaknégyes, Bakos Károly súlyemelő, Pézsa Tibor kardvívó, a Bakonyi Péter, Kalmár János, Kovács Tamás, Meszéna Miklós, Pézsa Tibor összetételű kardcsapatRejtő Ildikó tőrvívó és a férfi vízilabda-válogatott.

A magyar csapat tizenhárom sportágban összesen 196 olimpiai pontot szerzett. Ebből a legtöbb, 43 atlétikában született, 38 vívásban, 33 kajak-kenuban, 25 birkózásban, 14 súlyemelésben, 12 öttusában jött össze. Sportolóink négy 4., hét 5. és két 6. helyet értek el.

Ez az olimpia tehát nem éppen a legnyugodtabb körülmények közepette zajlott, de legalább a magyarok remekül teljesítettek. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának következő részében az 1972-es müncheni játékok kerülnek majd terítékre.

Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!

Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!

A kiemelt kép forrása: ma7.sk

Leave a Reply