Befejeződött a férfi kézilabda-világbajnokság, amelyen a magyar válogatott a 8. helyen végzett. Amennyiben csak azt vesszük figyelembe, hogy a cél a legjobb nyolc közé kerülés volt, akkor ez teljesült, ám így sem lehetünk elégedettek a látottak miatt, hiszen az erős ellenfelek többsége játszi könnyedséggel verte meg a mieinket Egyiptomot leszámítva. Bár van esély az olimpiai szereplésre, de a játékon sokat kellene javítani, hogy ez sikerüljön is.
Mivel páratlan évet írunk, ezért szokás szerint a férfi kézilabda-világbajnokság volt az esztendő első magyar szempontból igen fontos sporteseménye. A tornát Lengyelország és Svédország rendezte közösen. Abba most nem mennék bele, mennyire volt értelme 32 csapatot indulni engedni a tornán, sokkal inkább maradnék a magyar válogatott szereplésénél, hiszen amúgy is ezt követtem csak figyelemmel és nyilván Titeket is ez érdekel elsősorban.
A mieink az első csoportkör során Izlanddal, Portugáliával és Koreával kerültek össze. Rögtön kezdésként a legkönnyebb ellenfél, Korea került a magyarok útjába és a győzelem nem is forgott veszélyben, vagyis megvolt az önbizalom szempontjából nem mellékes győzelem a nyitómérkőzésen. Izland ellen természetesen már jóval nehezebb volt győzni, de a csapat sokgólos hátrányból is képes volt fordítani az utolsó percekben, amihez kellett az is, hogy Mikler Roland sorra védje ki az izlandiak próbálkozásait a végjáték során. Ezzel a sikerrel teljesen biztossá vált a továbbjutás, már csak az volt a kérdés, hogy kettő vagy négy pontot visz-e magával a csapat a középdöntős csoportba – a négy ponthoz Portugáliát kellett volna legyőzni, ám a nagyon elrontott első félidő sokba került, sikerült ugyan a második félidőt döntetlenre hozni, ám 27:20-as vereség lett a vége.
A magyar válogatott ugyan négy pontot szerzett három mérkőzésen, de a körbeverés és a leggyengébb gólkülönbség következtében csak a 3. helyen végzett, s kettő pontot vitt magával a középdöntőbe. Innentől kezdve már nem volt saját kezében a csapat sorsa a negyeddöntőbe jutást illetőleg, kellett mindenképpen a portugál-izlandi duó botlása is.
A középdöntő 1. fordulójában rögtön a házigazda svédekkel játszottak a magyarok Göteborgban. Az 1. félidőben még egészen jól tartotta magát a legénység, ám a fordulás után a végig vezető svédek elléptek és 38:27-es vereség lett a vége. Az volt a mieink szerencséje, hogy korábban Brazília egy időn túli hétméteressel mentett pontot Portugália ellen, vagyis a velünk egy csoportból továbbjutó luzitánok nem tudtak ellépni a magyar együttestől, így a továbbjutás kilátásai rögtön jobbak lettek, hiszen Izlandot ugyebár megverte a csapat, s a végelszámolásnál pontazonosság esetén az egymás elleni eredmény rangsorol először.
Ettől függetlenül nagyon fontos mérkőzés várt a magyar csapatra Brazília ellen, hiszen a dél-amerikaiak most már férfi vonalon is egyre erősebbek, úgyhogy nem lehetett félvállról venni az összecsapást, pláne, hogy a brazilok is küzdöttek még a továbbjutásért. Rendkívül kiélezett volt az első félidő, fej fej mellett haladtak a csapatok, s komolyabb előnyre egyik fél sem tudott szert tenni. 14:14-gyel fordultak a második félidőre, amikor viszont szerencsére a magyar válogatott bírta jobban a strapát és végül 28:25-ös győzelmet aratott. Ez a mérkőzés ismét a nagy küzdeni tudás diadalát hozta, így joggal lehetett azt gondolni, hogy ezt a csapatot nehéz lesz úgy igazán megverni még akkor is, ha a svédek ellen azért nem kis különbségű vereség lett a vége.
Az utolsó forduló előtt a magyar együttes a 2. helyen állt, de még mindig nem volt teljesen saját kezében a sorsa, mivel a továbbjutáshoz nem csak a Zöld-foki szigetek legyőzése szükségeltetett, hanem Svédország Portugália fölött aratandó győzelme is, máskülönben ugyanis a portugálok végeztek volna a 2. helyen a jobb egymás elleni eredménynek köszönhetően. A mieink simán, 42:30-ra legyőzték a gyenge nyugat-afrikai együttest, így már csak a svédekben kellett bízni, hogy biztos csoportelsőségük tudatában sem fognak nagyon kiengedni hazai közönség előtt és legyőzik a portugálokat. Az 1. félidőben inkább a luzitánoknál volt az előny, ám a fordulás után már a svédek voltak jobbak, s végül 32:30-ra győztek, így a magyar válogatott a 2. helyen bejutott a negyeddöntőbe, de ami ennél is fontosabb volt, kivívta az olimpiai selejtezőn való részvétel jogát.
Mivel a kitűzött cél teljesült, így akár azt is mondhattuk volna, hogy hátra lehet dőlni, s most már tök mindegy, mit hoz a torna végkifejlete számunkra. Sajnos ezt Chema Rodriguez szövetségi kapitány is így gondolhatta, mert finoman szólva sem sikerült motiválni a fiúkat a kétszeres címvédő Dánia elleni mérkőzésre. Rossz volt nézni, mennyire simán mennek át a skandinávok rajtunk. Ugyan a vereség várható volt, de azért 40:23-as zakóra kevesen számítottak. Ez volt toronymagasan a legsimább negyeddöntő, hiszen a másik három párharcban hét, négy és egy gól döntött a felek között. Az nyilvánvaló volt, hogy a nyolc csapatból a magyar a leggyengébb, de a 17 gólos vereség ettől függetlenül irreális volt.
Ezzel még nem ért véget a világbajnokság, hiszen az 5-8. helyért is kellett játszani. Először az a Norvégia került a magyarok útjába, amely a negyeddöntőben 35:34-es vereséget szenvedett Spanyolországtól, vagyis igen kemény mérkőzésen maradt alul. Talán csak ebben lehetett bízni a dánok elleni nagy bukás után, hogy nagyon fáradtak lesznek a norvégok, s ezt kihasználva legalább egy szoros mérkőzést tudunk velük játszani. A győzelemre nem sokan gondoltak, hiszen ekkor már mindenki látta, hogy ez a csapat meg van elégedve azzal, hogy elérte az olimpiai selejtezőt, s tök mindegy – elsősorban a szakmai stáb számára -, hogy ezután mi következik. A norvégok elleni meccs hasonlított a svédek elleni találkozóra: az első harminc percben még egészen szoros volt a találkozó, s a szünetben 16:13-ra vezettek a norvégok. A fordulás után azonban megint kinyílt az olló, s 33:25-ös vereség lett a vége.
Ezzel eldőlt, hogy a 7. helyért játszhat a csapat. Ott az ellenfél a világbajnokság legjobb Európán kívüli csapata, Egyiptom volt, amely az odáig vezető úton legyőzte Horvátországot és csupán öt góllal kapott ki Dániától, de azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt a legnehezebb útja a legjobb nyolcig. Bizonyára ennek tudható be az, hogy a németektől csak hosszabbítás után kaptak ki 35:34-re. Ebből is látszott, hogy az afrikaiak jobb erőnléti állapotban voltak, így nem a legjobb előjelekkel vágtunk neki ennek az utolsó mérkőzésnek. A meccs nagy részében Egyiptom vezetett, a félidőben konkrétan 17:11-re, azonban a fordulás után az ellenfélen is kijött a fáradtság, így a szép búcsúban reménykedő mieink ki tudtak egyenlíteni a 60 perc végére, s a 27:27 azt jelentette, hogy itt is jöhet a hosszabbítás. Ott fej fej mellett haladtak a csapatok, s a meccsen először a magyar válogatott is vezetett, ám a végét az egyiptomiak bírták jobban és 36:35-re győztek – ez volt az első veresége a magyar csapatnak Egyiptommal, s minden bizonnyal en bloc afrikai riválissal szemben.
Magyarország tehát a világbajnokság 8. helyén végzett, ami így nem hangzik rosszul, de a látottak alapján már van okunk a fanyalgásra, s itt nem arra gondolok, hogy lehetett volna ennél jobb eredményt is elérni. Sokkal inkább arra gondolok, hogy több mérkőzésen is szakadéknyi különbség volt a magyar csapat és ellenfele között, főleg Dánia és Svédország ellen. Persze mindkét válogatott erősebb a mieinknél, de akkora különbség nincsen a játékoskeret minősége alapján, hogy 17 és 9 góllal kikapjunk. A dánok elleni mérkőzés egyik legtöbbet mutogatott jelenete volt, amikor Chema Rodriguez az egyik időkérés során önmagából kikelve üvöltözött a játékosokkal, ami a súlyos helyzetet látva valahol érthető volt, de szerintem az, hogy egy-két kivétellel az összes kemény mérkőzést simán bukta el a magyar válogatott, javarészt az általa vezetett szakmai stáb hibája.
Egész egyszerűen nem volt megfelelő a csapat mentális felkészítése, de fizikai téren is lehettek problémák, hiszen a torna előtt viszonylag kevés időt töltött együtt a keret. Mindez azt eredményezte, hogy bár az olimpiai selejtezőt sikerült elérni, ezzel a torna előtti célkitűzés megvalósult, azonban miután ez biztossá vált, a csapat egész egyszerűen leeresztett, mint egy lufi. A fiúk ahelyett, hogy amolyan jutalomjátékként fogták volna föl a dánok, majd a norvégok elleni mérkőzéseket, egyszerűen megelégedtek azzal, hogy megmaradt az esély az olimpiai kvóta megszerzésére, s onnantól fogva minden mindegy volt. Ebben szerintem komoly felelőssége van a szakmai stábnak, élén a kapitánnyal, hiszen nem sikerült feltüzelni a fiúkat legalább annyira, hogy szoros mérkőzéseket tudjanak játszani a legjobb nyolc között is. Egyiptom ellen nagyot hajrázott a csapat, s ha az Izland elleni hősi fordítást is figyelembe vesszük, akkor azt mondhatjuk, hogy van ebben a keretben kraft mentális értelemben is, de valahogy nincsen jól kiaknázva ez. Fogalmam sincs, ki lehetne alkalmasabb a szakmai munka irányítására, mert ennyire nem vagyok jártas a kézilabdában, de biztos vagyok benne, hogy Chema Rodrigueznél van alkalmasabb. Most még pont megfelelő lenne az időzítés egy kapitányváltásra, mert nem bízom abban, hogy a jelenlegi stábbal sikerrel lehet venni az olimpiai selejtezőt, vagy ha mégis, akkor az olimpiát már szinte biztosan nem, hiszen ott ugyanezekkel a csapatokkal kell majd megküzdeni, mint most a vébén.
Ezért mondom azt, hogy bár sikerült kiharcolni az olimpiai selejtezőt, de a mutatott játék alapján összességében véve gyenge volt a magyar válogatott szereplése a világbajnokságon – mondom ezt a 8. hely dacára.
A kiemelt kép forrása: Sportudvar-archívum