Norvégia lett az első északi ország, amely téli olimpiának adhatott otthont, hiszen 1952-ben az ország fővárosa, Oslo volt a helyszín. A norvégok saját közönségük előtt nem okoztak csalódást, hiszen ismét megnyerték az éremtáblázatot. Nekünk a műkorcsolyázók nem okoztak csalódást, ugyanis újabb magyar érem született a sportágban. Visszatértek a világháború miatt kitiltott németek, akik uralták a bobpályát, s rekordszámú nő állhatott rajthoz ezen az olimpián, melynek szervezése zökkenőmentes volt, ezáltal sokan mindmáig az egyik legsikeresebb téli olimpiának tartják. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának mai részében erről az ötkarikás eseményről lesz szó.
Az ötlet, hogy Oslo olimpiát rendezzen, először az 1920-as évek végén vetődött fel. A norvég főváros pályázott is az 1936-os téli játékok megrendezésére, azonban miután a nyári olimpiát Berlin kapta, így Oslo esélyei elszálltak, mivel akkoriban a nyári és a téli olimpiára is ugyanabban az országban kellett sort keríteni, márpedig a norvég főváros a nyári játékok rendezését nem tudta vállalni. Az oslóiak azonban – látva a norvégok rengeteg sikerét a korábbi játékokról – nem tettek le nagy álmukról, még annak dacára sem, hogy Norvégiában sokan ódzkodtak a téli olimpiától. Ennek a különös hozzáállásnak kulturális okai voltak: a norvégok a téli sportolásra, mint szabadidős tevékenységre tekintettek elsősorban, emiatt pedig nehezen tudták mindezt a versenyszellemhez társítani. Oslo azonban így is célul tűzte ki, hogy megszerzi az 1948-as olimpia rendezési jogát, mivel 1936-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) eltörölte azt a szabályt, amely alapján a nyári és a téli játékokat ugyanabban az országban kellett lebonyolítani. A második világháború kitörése azonban egy kis időre megakasztotta a folyamatot, így Oslo végül az 1952-es rendezést tudta elnyerni az olaszországi Cortina d’Ampezzo és az egyesült államokbeli, 1932-es házigazda Lake Placid elől.
A NOB 1947. június 1-jén, Stockholmban megtartott 40. közgyűlésén döntött arról, hogy Oslót jelöli ki az 1952-es téli olimpia megrendezésére. A norvégok a második világháború alatti német megszállás borzalmai után szerették volna megmutatni a világnak, hogy Norvégia kiheverte a szenvedéseket, egyben a nemzeti egység megteremtése is fontos cél volt, s erre az olimpiát remek eszköznek tartották. Oslo lett az első skandináviai házigazda, egyben az első főváros, amelyben téli olimpiát rendeztek, hiszen korábban rendre síparadicsomokban került sor az ötkarikás játékokra.
A norvégoknak négy és fél évük volt a felkészülésre, s ez az idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy minden új helyszín megépítésével és a már létező helyszínek fejlesztésével időben végezzenek, annak ellenére is, hogy a norvég közvélemény és sajtó több beruházást is kritizált, pl. a központi helyszínnek kijelölt Bislett Stadion felújításának több, mint 1 millió norvég koronára rúgó költségeit, valamint a gyorskorcsolyapálya szerintük nem megfelelő kialakítását. Abba is nehezen nyugodott bele a norvég közvélemény jelentős része, hogy a NOB előírásai miatt műjégpályát kellett építeni a jeges sportágak számára, holott Oslo éghajlata tökéletesen megfelelt volna természetes jégpálya igénybevételére is. Kezdetben még sok kritika érte az olimpiát a norvég sajtó részéről, az idő múltával azonban egyre elfogadottabbá vált az esemény és annak megszervezése, amiben sokat segített a 11 millió norvég koronás költségek megtérülése, amelyben a jegyértékesítés és a szponzoráció segített sokat. A nemzetközi sajtó egyenesen örömódákat zengett arról, mennyire magas színvonalú téli olimpiára került sor.
A gazdasági és infrastrukturális aspektusok mellett azonban politikai síkon is voltak fönntartásaik egyeseknek az olimpiával kapcsolatban. A norvégok emlékezetében még nagyon élénken élt 1952-ben a csupán hét évvel korábban véget ért, közel öt éven át tartó német megszállás időszaka. Amikor 1950-ben Nyugat-Németország kérte fölvételét a NOB-ba, több norvég újságíró is ellenezte azt különböző cikkeiben, hogy a németek résztvegyenek az oslói olimpián, mivel akkor is még sokan a nácikkal azonosították őket, hiába dőlt meg Hitler beteges rendszere 1945-ben. Maguk a NOB tagjai is aggódtak, hogy az NSZK csatlakozása politikai bojkottokat idézhet elő a következő olimpiákon. Végül bekerült a nyugat-német olimpiai bizottság a NOB-ba, s így megnyílt az út azelőtt, hogy a német sportolók visszatérhessenek a téli olimpiára, miután az 1948-as játékokról a világháborúban játszott főszerepe miatt kizárták az országot. Az NSZK résztvett az olimpián, azonban az NDK elutasította a részvételt, holott egy közös német csapat indult volna, bár lehet, hogy épp emiatt nem utaztak el a keleti sportolók. A Szovjetunió szintén távolmaradt az olimpiától, pedig a NOB nem sokkal korábban fölvette tagjai közé a szovjet ötkarikás bizottságot. A szovjet jégkorong-válogatott indulni akart az olimpián, ám túl későn léptek kapcsolatba a szovjetek a nemzetközi szövetséggel, így ez meghiúsult. Japán, amelyet Németországhoz hasonlóan világháborús bűnössége miatt zártak ki az olimpiai mozgalomból, ugyancsak visszatérhetett Oslóban.
Végül összesen 30 ország 694 sportolója, köztük rekordszámú, 109 nő vehetett részt az olimpián. Ausztrália 1936 után szerepelt ismét a téli játékokon, míg Portugália és Új-Zéland debütált az eseményen. Dél-Korea a koreai háború miatt hiányzott az olimpiáról, s a négy évvel korábbi résztvevő nemzetek közül Liechtenstein és Törökország sem küldött ezúttal sportolókat. A legnagyobb, 73 fős küldöttséggel Norvégia rendelkezett, miközben Dániát, Libanont és az újonc Portugáliát csupán 1-1 atléta képviselte.
Magyarország 12 sportolóval szerepelt a hatodik téli olimpián. Hazánknak 1932 óta minden játékokról volt egy-egy műkorcsolyaérme, s ez a sorozat 1952-ben sem szakadt meg, ugyanis a Nagy László, Nagy Marianna jégtáncpáros bronzérmet szerzett. A férfiak egyéni versenyében Czakó György a 12. lett, míg a hölgyeknél Jurek Eszter a 23. helyen végzett. Gyorskorcsolyában Lőrincz Ferenc az 1500 méteres távon 10. lett, 5000 méteren a 21., 500-on pedig a 28. Merényi József mind a négy távon indult: 10 000 méteren 17., 1500-on 21., 5000-en 26., 500-on a 32. lett. Alpesi síben Piroska József 79. lett az óriás-műlesiklás versenyében, míg Kővári Károlyné műlesiklásban 30., lesiklásban 32., óriás-műlesiklásban 37. helyezést ért el. Sífutásban Sajgó Pál 50 km-en a 27., 18 km-en az 53. lett, míg 50 km-en Berecz Ignác a 31. helyen végzett. A magyar csapat az egy bronzérem mellé négy olimpiai pontot gyűjtött be, amely hattal volt kevesebb az 1948-as eredménynél. Hazánk az éremtáblázat 12. helyén végzett Franciaországgal holtversenyben.
Bobban a háború előtti olimpiákon nagyon jók voltak a német versenyzők, akiknek azonban 1948-ban a tiltás miatt távol kellett maradniuk a játékoktól. 1952-ben azonban ismét ott lehettek, s ha már ott lehettek, akkor gyorsan el is hozták a kettes- és a négyesbob aranyérmét is. Kettesbobban a négy futam eredményei alapján az Andreas Ostler, Lorenz Nieberl páros lett az olimpiai bajnok 5:24.54 perces idővel. Egy svájci és egy másik német páros állhatott még föl a dobogóra. Négyesbobban szintén német siker született, ott egy svájci és egy amerikai egység fért még föl a pódiumra.
Gyorskorcsolyában a legrövidebb táv, az 500 méter küzdelmeit az amerikai Ken Henry nyerte meg honfitársa, Don McDermott előtt. A többi számban azonban a hazaiak örülhettek, ugyanis a kenyérre valót kamionsofőrként kereső Hjalmar Andersen nyerte az 1500, az 5000 és a 10 000 méter küzdelmeit is, s három aranyérmével ő lett az olimpia legeredményesebb sportolója. Andersen 500-on harmadik lett. Ezen az olimpián kezdődött meg a hollandok mára ipari méretűvé nőtt éremtermelése gyorskorcsolyában: Wim van der Voort 2. lett 1500 méteren, Kees Broekman pedig az 5 és a 10 km-es távon lett ezüstérmes. Ez volt a holland gyorskorcsolya és egyáltalán Hollandia történetének első három téli olimpiai érme. Napjainkban már ritkaságszámba megy, ha gyorskorcsolyában nem minden aranyérmet holland versenyző szerez egy olimpián, mert bizony ennyire nagy lett a tulipánosok uralma. Pedig az 1952-es olimpia akár azt is előidézhette volna, hogy Magyarország váljon a sportág nagyhatalmává. A világháborút követő években Pajor Kornél volt a világ legjobb gyorskorcsolyázója, akit az 1952-es olimpia egyik legnagyobb favoritjának tartottak. A korábbi olimpiákon még hazánkat képviselő sportoló azonban a kommunista hatalomátvétel idején Svédországba emigrált, s ugyan igyekezett svéd állampolgárságot szerezni, de ezt 1952-re nem tudta elérni, így nem indulhatott az olimpián, pedig valószínűleg nyert volna érmeket. Sajnos amiatt is szomorú emlékű az oslói gyorskorcsolyaverseny, hogy a sportág történetének első doppingolására itt került sor, mivel több versenyző is rosszul lett, s mint kiderült, gyengeségüket az okozta, hogy amfetamint szedtek a versenyek előtt. Az amfetamin ma már tiltólistás szer.
Alpesi síben három számban: lesiklásban, műlesiklásban és az ezen az olimpián debütált óriás-műlesiklásban mérték össze erejüket a sportág legjobb férfi és női versenyzői. Az osztrákok magasan dominálták a versenyeket, ugyanis a 18 éremből hetet vittek el. Elsőként a női óriás-műlesiklásra került sor, amelynek 45 fős versenyét az amerikai Andrea Mead-Lawrence nyerte meg, aki később műlesiklásban sem talált legyőzőre. Ő lett ezen az olimpián az egyetlen nő, aki egynél több aranyérmet szerzett, egyben az első amerikai, aki duplázni tudott alpesi síben. Óriás-műlesiklásban még az osztrák Dagmar Rom és a német Annemarie Buchner állhatott dobogóra. A lesiklóversenyt technikai okok miatt egy nap csúszással tudták megrendezni. Végül az osztrák Trude Beiser-Jochum lett az olimpiai bajnok Buchner és az olasz Giuliana Minuzzo előtt. Műlesiklásban a győztes Mead-Lawrence-n kívül két német: Ossi Reichert és Buchner állhatott föl a pódiumra.
A férfiaknál az óriás-műlesiklás volt az első versenyszám, amelyet a norvég Stein Eriksen nyert meg 2:25 másodperces időeredménnyel. A műlesiklásban ezüstérmes Eriksen mögött két osztrák: Christian Pravda és Toni Spiess végzett. Műlesiklásban a szintén osztrák Othmar Schneider lett az olimpiai bajnok Eriksen és a norvég Guttorm Berge előtt. Lesiklásban az olasz Zeno Colo győzött Schneider és Pravda előtt. Az olimpián a legnagyobb nézőszámot produkált lesiklóverseny érdekessége volt, hogy a görög Antoin Miliordósz nem kevesebb, mint 18 alkalommal esett el, s hátrafelé csúszva ért célba.
Sífutásban a férfiakra ezúttal is a 18 és az 50 km-es egyéni, illetve a 4×10 km-es váltó várt. Ezen az olimpián debütálhattak a hölgyek a sportágban – számukra egy 10 km-es viadalt rendeztek. Minden érmet skandináv sportolók szereztek, s a finnek a 12 éremből 8-at elhoztak. 80-an indultak a férfi 18 km-es versenyen, közülük 75-en célba is értek. Hallgeir Brenden személyében hazai siker született. Brendennek később nagy szerepe volt abban, hogy a norvég váltó ezüstérmes lett, s a következő kettő olimpián is egyaránt érmet szerzett. A 18 km dobogójára még két finn: Tapio Mäkelä és Paavo Lonkila állhatott föl. Az 50 km-es versenyt a 36 indulóból 33 fejezte be. A hóesésben rendezett maratoni viadalt a finn Veikko Hakulinen nyerte 3:33:33 másodperces idővel. Honfitársa, Eero Kolehmainen és a norvég Magnar Estenstad követték. A női 10 km-es versenyben 20-an indultak és 18-an teljesítették a távot. Az aranyérmet itt végül a finn Lydia Wideman szerezte meg honfitársai: Mirja Hietamies és Siiri Rantanen előtt. A 13 csapatot fölvonultató váltót is Finnország nyerte Norvégia és Svédország előtt.
Északi összetettben (amely ezúttal is 18 km-es sífutásból és síugrásból állt) a norvég Simon Slattvik győzött 451 ponttal. Az ezüstérem a 447 egységet elérő finn Heikki Hasu nyakába került, míg a bronzérem jogos tulajdonosa a 436 ponttal záró norvég Sverre Stenensen lett, aki négy évvel később megnyerte az olimpiát.
Síugrásban hatalmas várakozások előzték meg az olimpiai versenyt a norvégok részéről, ugyanis ezt megelőzően minden téli ötkarikás játékokon az északi ország versenyzői győztek ebben a sportágban. 1952-ben is volt norvég esélyes az előző kettő év hazai bajnoki címét megszerző Torbjörn Falkanger személyében, azonban a finn Antti Hyvärinen, az 1950-ben világbajnoki ezüstérmes svéd Thure Lindgren és a német Sepp Weiler személyében több kihívója is akadt. Weilerrel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a második világháborúban az orosz fronton harcolt, s eközben elvesztette bal szeme világát, félvaksága azonban nem akadályozta abban, hogy remek síugró legyen leszerelését követően.
1952. február 24-én 115 000 (!) ember gyűlt össze a Holmenkollenben fölállított sáncnál, hogy kiszurkolja az újabb norvég sikert. Annyira fölfokozott volt a hangulat Norvégiában a sportág miatt, hogy még a király, Harald főherceg és Ragnhild hercegnő is tiszteletét tette a versenyen. 13 ország 44 ugrója vett részt, közülük 43-an értek el eredményt. Minden egyes sportolónak kettő repülése volt, s a pontszámok összesítése adta a verseny végeredményét. Az első sorozatot követően az 1950-ben vb-bronzérmes norvég Arnfinn Bergmann vezetett egy 67,5 méteres ugrással – ugyan a közönség ovációja közepette 68 méterig jutó Falkanger, valamint a svéd Bror Östman és a német Toni Brutscher is jobbat ugrott nála, ám Bergmann kapta a legmagasabb pontszámot a zsűritől, ezért került az élre. Bergmann a második sorozatban egy tökéletes ugrást mutatott be, ami ugyanakkora távolságú volt, mint Falkangeré, azonban magasabb technikai pontszámot kapott, így ő lett az olimpiai bajnok 226 ponttal. A 221,5 pontot elérő Falkanger lett az ezüstérmes, vagyis a közönség kettős norvég győzelmet ünnepelhetett, azaz folytatódott a nagy hegemónia. A bronzérem a 219,5 pontot összegyűjtött svéd Karl Holmström nyakába került.
Műkorcsolyában egy furcsa helyszínen került sor a versenyekre, ugyanis a Bislett Stadionban a gyorskorcsolyapálya által körülvett területen volt kialakítva a műkorcsolyázók pályája. Nem csak ez hátráltatta ugyanakkor a sportág szereplőit, ugyanis az olimpiát megelőző években aggasztó méreteket öltött a bírói részrehajlás a különböző nemzetközi versenyeken. A Nemzetközi Korcsolya Unió 1949 és 1952 között öt bírót tiltott el az eredmények befolyásolásának kísérlete miatt, holott semmilyen bizonyítékot nem találtak arra nézve, hogy valóban történtek csalások, vagy legalább erre irányuló próbálkozások. Ezen az olimpián alkalmaztak először számítógépet a pontszámok megállapításához, hogy ezzel is csökkentsék a visszaélés lehetőségét, hiszen előtte papíralapú volt a pontszámítás, amit persze könnyű volt meghamisítani.
A férfiak egyéni versenyében megvédte olimpiai bajnoki címét az amerikai Dick Button, aki nemzetközi versenyen első alkalommal tudta megcsinálni a triplacsavart (a kűr folyamán), így győzelméhez nem is férhetett kétség. Az ezüstérmet az osztrák Helmut Seibt szerezte meg, a bronzot pedig az amerikai James Grogan nyakába akasztották. A nőknél a brit Jeannette Altwegg győzött az amerikai Tenley Albright és a francia Jacqueline du Bief előtt. Altwegg az olimpia után visszavonult, így a pár nappal később rendezett párizsi világbajnokságon már du Bief diadalmaskodott. A párosok versenyében a német Falk-házaspár győzött az amerikai Kennedy-házaspár és a már említett magyar testvérpár: Nagy László és Marianna előtt.
Jégkorongban a legtöbb mérkőzésre a kifejezetten az olimpiára és eme sportág mérkőzéseire épített Jordal Amfiban került sor. Nyolc csapat indult a tornán, s megint Kanada lett a győztes. A juharfalevelesek 1936 kivételével minden olimpiát megnyertek 1952-vel bezárólag, s az 1936-os kivételes alkalomkor is egy javarészt Kanadában nevelkedett angolokból álló brit válogatott tudott a csúcsra érni. Kanadát az 1952-es játékokon az Edmonton Mercurys csapata képviselte. Ez volt Kanada utolsó győzelme a szovjet dominancia kezdete előtt az olimpián. Az ezüstérmet az Egyesült Államok csapata vihette haza, míg a bronzérem a svéd és a csehszlovák játékosok nyakába került. A szovjet sajtó csalást kiáltott, mert úgy vélte, hogy a két észak-amerikai csapat szándékosan alakította úgy a négyes döntő eredményeit, hogy ne a kommunista cseh csapat győzzön. Az észak-amerikaiakat azért is sok kritika érte, hogy nagyon agresszív volt a játékstílusuk. Ugyan a test a test elleni küzdelem már akkor is megengedett volt, ám az európai csapatok ezt nem alkalmazták. A nézőknek lesújtó véleményük volt a kanadaiak és az amerikaiak erőszakosságáról.
Ezen az olimpián egy bemutató sportág volt a bandy személyében, holott a NOB a katonai síelést és a curlinget szerette volna a játékok műsorán látni. A bandyt 11 fős csapatok játsszák egy focipálya méretével megegyező nagyságú jégpályán, s korong helyett labdát használnak, de azt is ütővel kell eltalálniuk. Itt is a gólszerzés a cél. A finn, a norvég és a svéd válogatott vett részt a tornán, s közöttük totális körbeverés jött össze, így a svédek csak legtöbb lőtt góljuknak köszönhetően nyerték meg az olimpiát a norvégok és a finnek előtt.
Az éremtáblázatot ismét Norvégia nyerte meg, amelynek sportolói 7 arany-, 3 ezüst- és 6 bronzérmet szereztek hazai pályán. A 2. helyen az Egyesült Államok végzett (4-6-1), a 3. helyre pedig Finnország (3-4-2) futott be. Összesen 13 ország szerzett érmet, s 8 nemzetnek sikerült legalább egy aranyat nyernie.
Az 1952-es oslói játékok volt addig talán a legszínvonalasabb téli olimpia, amellyel utólag már mindenki elégedett volt, még azok is, akik előzőleg fanyalogtak az előkészületek miatt.
A kiemelt kép forrása: lifeinnorway.net