A negyedik téli olimpiára Németországban került sor. Az 1936-os garmisch-partenkircheni versengésre azonban – ha az ugyanabban az évben Berlinben rendezett nyári játékoknál valamivel kisebb mértékben – rányomta bélyegét a náci diktatúra, amely a német politikai és ideológiai berendezkedés elfogadtatásának eszközéül használta a sporteseményt. Többen bojkottra szólítottak fel, de végül minden indulni szándékozó ország küldött sportolókat az olimpiára. A magyar csapat minden addiginál nagyobb létszámú volt, s a Rotter – Szollás jégtánckettősnek sikerült megvédenie négy évvel korábban szerzett bronzérmét. Ez az olimpia is több érdekességet hozott magával, úgyhogy a Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának mai részét is érdemes elolvasni!
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1931-ben Berlinnek ítélte oda az 1936-os nyári ötkarikás játékok rendezési jogát. A korabeli NOB-szokásjog értelmében az egy évben sorra kerülő nyári és téli olimpiákat ugyanannak az országnak kellett fogadnia, tehát Németországnak a téli játékok rendezését is vállalnia kellett. Az ország erre földrajzi és klímaadottságai alapján maximálisan alkalmas volt, ráadásul már abban a korszakban is téli sporthatalomnak számított. A németek részéről három helyszín jött szóba, mint olimpiai rendezőtelepülés: az akkor még különálló, 1935-ben viszont egyesített bajorországi Garmisch és Partenkirchen, illetve a szász hegyvidéken található Braunlage és Schierke városok közösen, míg a ma Lengyelországhoz tartozó Szklarska Poreba, akkori nevén Schreiberhau önállóan pályázott. Végül Garmischra és Partenkirchenre esett a választás, mivel ez a két település rendelkezett a szükséges infrastruktúrával, valamint azzal a szakmai személyzettel, amely elengedhetetlen volt a téli olimpia sikeres lebonyolításához. A két helység közel fekszik Németország legmagasabb hegyéhez, a Zugspitzéhez, amely garantálta, hogy az előző, Lake Placid-i olimpiával ellentétben itt nem kell hóhiánytól tartani. A helyszínválasztásban azonban szerepet játszott az időközben hatalomra jutott náci párt is, amelynek Bajorország volt a központja. A NOB Bécsben megtartott közgyűlésén döntött arról, hogy Garmisch-Partenkirchen lesz a házigazda. Az 1928-ban rendező svájci Sankt Moritz, illetve a kanadai Montréal is pályázott, ám a NOB tagjai tartották magukat ahhoz, hogy a nyári és a téli olimpiát ugyanabban az országban kell megrendezni, s valószínűleg a nácik is gyakoroltak bizonyos nyomást a testületre, hogy úgy döntsön, ahogy végül döntött is.
Amikor 1931-ben Berlin elnyerte az 1936-os nyári olimpia rendezési jogát, Németországban a téli játékokra sokkal kevésbé fontos eseményként tekintettek. Az 1933-ban hatalomra került náci párt és annak vezére, a magát birodalmi kancellárrá kinevező Hitler kezdetben ellenezte az olimpiák megrendezését, mivel politikai és ideológiai fönntartásaik voltak az eseménnyel szemben. Később azonban Joseph Göbbels, a nácik propagandaminisztere fölismerte az olimpiában rejlő, a nemzetközi politikát alapjaiban meghatározó potenciált, ezért a német vezetés végül olyannyira vállalta a rendezéseket, hogy minden addigi olimpiához képest magasan a legtöbb pénzt (2,1 millió birodalmi márkát) költötték a játékok lebonyolítására. A nácik úgy vélték, hogy a két olimpia segítheti Németország és persze Hitler nemzetközi megítélésének javulását, egyben fitogtathatják a náci német rendszer erejét és dicsőséget szerezhetnek neki.
Ezzel a legfőbb cél természetesen az volt, hogy a világ minél kevesebbet, konkrétan semmit ne tudjon az országban eközben már javában folyt diktatórikus intézkedésekről, amelyeknek középpontjában a zsidók és minden, másként gondolkodó ember állt. Rengeteg zsidót bebörtönöztek, megkínoztak, kivégeztek, s akik esetleg megúszták a koncentrációs tábort, azoknak is bujdosniuk kellett a rendszer katonái elől, ami egy igen nehéz feladat volt. A nyugati világba azért ki-kiszivárogtak információmorzsák arról, hogy Németországban milyen kegyetlenkedések érik a náci rezsim ellenségeit, emiatt Európában és az Egyesült Államokban is bojkott szerveződött a téli és a nyári olimpia ellen is. A NOB ugyan nem vitatta hivatalosan a zsidóüldözésről megjelent híreket, állításokat, azonban nem hallgatott a tiltakozókra, s nem tette át az olimpiát másik országba. Végül egyetlen nemzet sem bojkottálta a játékokat, azonban két befolyásos személyiség: Phillipe de Rothschild és Jean Rheims tiltakozásul távolmaradtak az olimpiától.
A németek semmit sem bíztak a véletlenre: attól tartottak (teljesen jogosan), hogy akár egyetlen apró incidens is veszélybe sodorhatja a téli olimpia, s a fő esemény, a berlini nyári olimpia helyzetét is. Emiatt a Münchent Garmisch-Partenkirchennel összekötő autópálya mentén kihelyezett összes antiszemita plakátot eltávolították, mint ahogy a két településen kihelyezett “Kutyáknak és zsidóknak belépni tilos” feliratú táblákat is – utóbbiakat a NOB kérésére. Egy kis időre beszüntették az antiszemita gyűléseket, tüntetéseket is (ezek igen gyakoriak voltak a náci Németországban), annak érdekében, hogy az országot befogadó helyként állítsák be a külföldről érkezők szemében. A szervezők ugyanakkor tisztában voltak azzal is, hogy a külföldi újságírók többsége aligha tudósítana az eseményekről anélkül, hogy az antiszemitizmust ne vetné a németek szemére. Emiatt megtiltották külföldi fotósok jelenlétét az olimpián. Az újságírókat beengedték, ám ők is kizárólag a szervezőbizottság által naponta, a játékok eseményeiről elkészített összefoglaló alapján készíthették el saját anyagaikat, s oktatást is kaptak, hogy pozitív hangvételű írásokat tegyenek közzé. A szigorú szabályok ellenére 29 ország 403 újságírója, köztük 193 német vett részt az olimpián, s 20 országból 267 rádiós is érkezett, hogy eljuttassák a rádióadásokat a világ különböző tájaira.
1936. március 7-én, vagyis egy hónappal a nyitóünnepség és az olimpia után, amelynek ideje alatt a békét és barátságot hirdető üzenetekkel volt tele Garmisch-Partenkirchen, Hitler elrendelte az első világháborút lezáró versailles-i “békeszerződésben” demilitarizált övezetté nyilvánított Rajna-vidék megszállását, ezzel megsértve a szerződést. A játékok után a zsidók elleni fellépés is újraindult. Henri de Baillet-Latour, a NOB elnöke ennek ellenére nem volt hajlandó az augusztusi berlini olimpiát lefújni. Végül a bojkott is újfent elmaradt, így a Harmadik Birodalom újabb dicsőséget szerzett magának, ami aztán lehetőséget adott neki arra, hogy titokban fölkészüljön a három évvel később általa kirobbantott második világháborúra.
Az addigi legnépesebb magyar csapat utazott ki
Mivel egyetlen ország sem váltotta be bojkottfenyegetését, összesen 28 nemzet 646 sportolója, köztük 80 nő vett részt a negyedik téli olimpián, mely minden addigi részvételi rekordot megdöntött. Ezen az olimpián kétszer annyian vettek részt, mint az 1932-esen, amelyet a gazdasági világválság árnyékolt be. Minden, Lake Placid-ben résztvevő nemzet ott volt Garmisch-Partenkirchenben is, s hat új ország is megjelent a téli játékokon: Ausztrália, Bulgária, Görögország, Liechtenstein, Spanyolország és Törökország. A legnagyobb, 60 fős küldöttsége Ausztriának volt, míg a németek 55-en voltak.
Magyarországot 25 sportoló, 22 férfi és 3 nő képviselte ezen az olimpián, ami a legnagyobb magyar küldöttséget jelentette a téli játékok addig íródott történetében. A mieink teljesen lemásolták négy évvel korábbi teljesítményüket: ismét hét pontot szerzett a csapat, s ami ennél sokkal fontosabb, egy bronzérmet is. Ezt ismét a Rotter Emília, Szollás László jégtáncpáros szerezte, amely megvédte Lake Placid-ben elért 3. helyezését. Az is teljesen egyezik a két olimpia között, hogy ezúttal is egy magyar kettőst megelőzve lettek dobogósok Rotterék, hiszen a 4. helyen a Szekrényesy Piroska, Szekrényesy Attila duó végzett. Ezúttal egyéniben is voltak magyar műkorcsolyázók, akik szintén tisztesen helytálltak, ugyanis a férfiaknál Terták Elemér a 8., Pataky Dénes a 9. helyen végzett, míg a nők egyéni számában Botond Éva a 15. pozícióban zárt. Gyorskorcsolyában Hídvéghy László volt az egyedüli magyar induló, ő azonban három számban is rajthoz állt: 10 000 méteren a 14., 5000-en a 17., 1500-on a 25. helyen végzett. Az olimpia műsorán ekkor debütáló kombinációs alpesi síben Szalay László a 19., Kővári Károly a 27., Csík Imre a 30. lett, míg Balatoni Levente a lesiklófutamban a 38. lett, műlesiklásban pedig nem indult, így helyezetlenül zárt. Északi összetettben Kővári és Szalay indult, ám sífutásban egyikőjük sem ért célba, így a síugrásban már nem vehettek részt. Ott volt az olimpián a jégkorong-válogatott is, amely csoportjában Belgiumot 11:2-re, Franciaországot 3:0-ra verte, a csehektől pedig 3:0-ra kikapott, ám a 2. helyen bejutott a középdöntőbe, ahol viszont a németektől 2:1-re, a kanadaiaktól 15:0-ra, a britektől pedig 5:1-re kapott ki, így kiesett, s végül a 8. helyen végzett, ami azonban jobb volt az 1928-ban elért 11. helynél.
Bobban nem voltak magyarok, így nekik nem kellett átélniük azt, hogy három nappal később tudták csak megrendezni az eredetileg február 8-ára és 9-ére kitűzött négyesbob-futamokat a havazás és az esőzés miatt. Az 1. futamban a német Hanns Kilian vezette egység érte el a legjobb időt. A 2. futamot félbe kellett szakítani a rossz körülmények miatt, itt végül az a svájci egység lett a leggyorsabb, amely közvetlenül az újraindítás után teljesítette a pályát. Másnap a 3. és a 4. futamot már sokkal jobb viszonyok között tudták megtartani. A Pierre Musy-féle svájci csapat a 3. futamot is megnyerte, míg az utolsó futamban egy másik svájci egység, a Reto Capadrutt vezette négyes pályacsúccsal diadalmaskodott. Az aranyérmet azonban Musyék szerezték meg, Capadruttéknak be kellett érniük az ezüstéremmel. A bronzérmet a brit csapat szerezte meg, amelynek tagja volt az ausztrál származású Frederick McEvoy, aki autóversenyző is volt.
A kettesbobok versenyében az Ivan Brown, Alan Washbond amerikai páros 3 másodperces előnyt szerzett az 1. futamban, s ez a fór elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megnyerjék az olimpiát még úgy is, hogy a hátralévő futamok egyikét sem tudták megnyerni. Végül 1.35 másodperccel előzték meg a 2. helyen végző svájci párost. A 3. helyen a másik amerikai duó végzett, amelynek tagja volt Gilbert Colgate, a híres fogászati világcég alapítójának unokája is.
Az északi összetettben ezúttal is a 18 kilométeres sífutás és a síugrás volt terítéken. A sífutás után a kétszeres világbajnok norvég Oddbjörn Hagen vezetett két honfitársa: Olaf Hoffsbakken és Sverre Brodahl előtt. A síugrásban elért igen közepes: 16., 13. és 28. helyezésük ellenére megőrizték az összetettben pozícióikat, így a negyedik olimpián is hármas norvég siker született ebben a sportágban. Érdekesség, hogy a finn Lauri Valonen úgy lett az összetettben 4., hogy a sífutásban mindössze a 26. lett, azonban a síugrást megnyerte.
A jégkorongtornán rekordszámú, 15 csapat vett részt, amelyeket négy csoportba osztottak be. Itt mindenki játszott mindenkivel egyszer. Minden egyes csoportból az első kettő jutott tovább a középdöntőbe, ahol szintén csoportokban zajlottak a küzdelmek. Innen csoportonként az első kettő jutott be a négyes döntőbe, ahol szintén körmérkőzéses rendszerre került sor. Az első három olimpiát a sportág őshazája, Kanada nyerte, azonban a juharfalevelesek ötkarikás dominanciája 1936-ban megszakadt, ugyanis a középdöntőben, majd a négyes döntőben is kikaptak a javarészt a szigetországban született kanadaiakból álló brit válogatottól, amely megnyerte az olimpiát. Kanadának meg kellett elégednie az ezüstéremmel, míg az Egyesült Államok lett a harmadik. A britek győzelme kissé ellentmondásos volt, mivel az amerikaiakat és a németeket sem tudták legyőzni, míg Kanada ellen két könnyed győzelmet arattak. A kanadaiak a finálé után beismerték, nem tudták, hogy a négyes döntőben a középdöntőben elért eredmények is számítottak. A britek saját állításuk szerint a legjobb csapatot győzték le az olimpiai bajnoki címért. A német válogatott nem jutott be a négyes döntőbe. Legjobb játékosa, Rudi Ball zsidó volt, aki a náci hatalomátvétel után elmenekült Németországból, azonban egy hónappal az olimpia kezdete előtt a náci párt hívására hazajött, s ő volt a német olimpiai küldöttség egyetlen zsidó tagja.
Műkorcsolyában Sonja Henie, a norvégok kétszeres olimpiai bajnoka bejelentette, hogy az 1936-os olimpia után befejezi amatőr karrierjét. Henie a kötelező program során mindössze 3,6 ponttal előzte meg a 15 éves brit Cecilia Collidge-t, aki mindenkit meglepett igen nehéz mutatványával. A kűr során Collidge náci köszöntéssel üdvözölte a közönséget, ám várnia kellett, mielőtt megkezdhette programját, mivel rossz zene szólt. A megfelelő lemezt csak percekkel később találták meg és az emiatt dekoncentrálttá vált kamaszlány már az első percben kis híján elesett, s végül mindössze 5,7 átlagpontos teljesítményt ért el. Henie nagyon precízen bemutatott kűrjének köszönhetően 5,8 átlagpontot kapott, így 23 évesen harmadik olimpiai bajnoki címét szerezte, amivel egyedülálló tettet vitt véghez. Egy héttel később, miután zsinórban tizedszer is világbajnok lett, befejezte amatőr pályafutását. A férfiaknál a címvédő osztrák Karl Schäfer volt a nagy esélyes. Schäfer könnyedén meg is védte olimpiai bajnoki címét, s Sonja Henie-hez hasonlóan a világbajnokságot követően ő is befejezte amatőr karrierjét. Az ezüstérmet a német Ernst Baier, a bronzot pedig a szintén német Felix Kaspar vehette át. A párosoknál a Maxi Herber, Ernst Baier német kettős győzött az osztrák testvérpár: Erik és Ilse Pausin előtt, a bronzérem pedig ugyebár a Rotter Emília, Szollás László magyar duóé lett.
Gyorskorcsolyában a norvég Ivar Ballangrud kétszeres olimpiai bajnokként érkezett Garmisch-Partenkirchenbe, ám ötszörös olimpiai bajnokként távozott onnan, ugyanis sima győzelmet aratott 500, 5000 és 10000 méteren is, 1500-on pedig ezüstérmet szerzett, ezáltal ő lett a játékok legeredményesebb sportolója. Ezt megelőzően utoljára egy másik gyorskoris, a finn Clas Thunberg volt képes egy téli olimpián három aranyérmet szerezni még 1924-ben. Az egyetlen, aki le tudta győzni 1936-ban Ballangrudot, honfitársa, Charles Mathiesen volt, aki 1500 méteren diadalmaskodott. A finn Birger Wasenius szintén több érmet nyert: 5000 és 10 000 méteren ezüstérmes, 1500-on pedig bronzérmes lett. Az 1932-es Lake Placid-i olimpiát az amerikaiak és a kanadaiak uralták, mivel ott az észak-amerikai szabályokat alkalmazták, amelynek keretében tömegrajtos futamokat rendeztek. Négy évvel később visszatértek a klasszikus, európai rendszerhez, amiben futamonként két-két versenyző mérte össze egymással erejét. Így az amerikaiak csupán egy bronzérmet szereztek, a kanadaiak pedig érem nélkül maradtak, igaz, ez nem volt meglepő, mivel pénzügyi nehézségek miatt csupán egyetlen gyorskorcsolyázót tudtak indítani.
A síugróversenyre a Nagy Olimpiai Sáncon került sor, amelynek környékét 130 000 néző lepte el, hogy lássa a szebbnél szebb repüléseket. A Harmadik Birodalom vezetői is kilátogattak erre az eseményre, azonban német éremnek nem örülhettek. Az első sorozat után még a svéd Sven Selanger vezetett egy kicsivel a címvédő norvég Birger Ruud előtt, s ugyan második nekiugrásra is messzebbre repült, Ruud több pontot kapott az ugrás kivitelezésére, így első síugróként megvédte olimpiai bajnoki címét. A negyedik olimpia is norvég sikert hozott ebben a sportágban – egészen 1952-ig tartott a skandinávok dominanciája. Selanger két 76 méteres ugrással ezüstérmes lett, míg a bronz a norvég Reidar Andersen nyakába került, aki hajszállal előzte meg honfitársát, Kaare Wahlberget. A legnagyobb ugrást, de egyben a legnagyobb esést is a japán Tacuta Sindzsi mutatta be, aki 77 méterig repült, ám a földetéréskor nem figyelt oda, így nagyot esett.
Az alpesi sí számított a legfiatalabb sísportnak, hiszen első hivatalos versenyére 1911-ben került sor Svájcban, az első világbajnokságot pedig 1931-ben ugyanott rendezték. A NOB 1932-ben döntött arról, hogy fölveszi az olimpiai műsorba a sportágat – mindezt a skandináv országok ellenkezése dacára tette. Két versenyt rendeztek: egy férfi és egy női kombinációt, amely lesiklásból és műlesiklásból állt, amely csupán 1932 óta szerepelt a világbajnokság programjában. A NOB ellentmondásos döntést hozott 1935-ben azzal, hogy nem engedélyezte a profik indulását az olimpián, holott a vb-ken részt vehettek a fizetett sízők is. A döntés ellen tiltakozva az osztrákok és a svájciak sem vettek részt a férfi versenyben. Az egyeztetések folytatódtak az olimpia után, ám ezek annyira viharosak voltak, hogy a NOB levette az 1940-es olimpia műsoráról a sportágat, igaz, végül egyetlen sportág sem szerepelt annak az olimpiának a programján, mivel a második világháború miatt törölték a játékokat.
Érdekesség, hogy az a Birger Ruud nyerte a férfi lesiklást, aki síugrásban is győzött. Csak egy évvel korábban kezdett el alpesi sízni, de síugrótudását fölhasználva nem okozott neki gondot a pályán lévő ugratók teljesítése. Ruud két németet: Franz Pfnürt és Gustav Lantschnert előzte meg 4, illetve 11 másodperccel, miközben az utolsóként záró török Resat Erces 18 percet (!) kapott tőle. Ruud a műlesiklásban kevésbé volt erős. Elvétett egy kaput, amiért hat másodperces büntetést kapott, így a 6. helyen végzett és összesítésben éppen lecsúszott a dobogóról. Pfnür és Lantschner végeztek az első két helyen a szlalomban, így az összetettben is övék lett az első kettő pozíció. A 3. helyet a francia Émile Allais szerezte meg. A női lesiklásban a 16 esztendős norvég Laila Schou Nilsen győzedelmeskedett, miközben a favoritnak tartott német Christl Cranz csupán a 6. lett. Műlesiklásban Schou elrontotta az egyik kaput, így csak bronzérmes lett, míg Cranz győzött. Az ezüstérem Käthe Grassegger nyakába került.
Sífutásban új versenyszám debütált, mégpedig a 4 x 10 kilométeres váltó, amelyet 1933 óta rendeztek meg a világbajnokságokon. Minden versenyzőnek 10 km-t kellett megtennie. A versenyt eleinte a norvégok uralták, azonban a finnek utolsó embere, Kalle Jalkanen sikeresen ledolgozta Bjarne Iversennel szembeni 1 perc 22 másodperces hátrányát, s 6 másodperccel előtte célbaérve megnyerte Finnországnak a váltó első olimpiai bajnoki címét. Svédország lett a harmadik. 18 kilométeren a svéd Erik August Larsson győzött a norvég Oddbjörn Hagen és a finn Pekka Niemi előtt. Az első kilenc helyen skandináv versenyzők értek célba. A svédek dominálták az 50 kilométert. Elis Wiklund három és fél óra alatt teljesítette a távot, ezzel nyert Axel Wikström és Nils-Joel Englund előtt.
Ezen az olimpián is voltak demonstrációs sportágak. A katonai síelés, a mai biatlon elődje nyolc év után volt ismét bemutató sport, s ezúttal is sífutásból és lövészetből állt. Kilenc katonai csapat teljesítette a 25 kilométeres versenyt, amelyet végül Olaszország nyert meg Finnország és Svédország előtt. Először volt demonstrációs sportág az eisstock, amely nagyban hasonlít a curlinghez. Annyiban tér el tőle, hogy itt a játékosok egy Eisstöcken nevű kővel versenyeznek, amellyel vagy ki kell ütni az ellenfél egyik kövét a célterületről, vagy egyszerűen csak el kell ott helyezni azt. Pontossági és távolsági versenyt is rendeztek. Az alpesi országokban népszerű sportág az 1964-es innsbrucki játékokon ismét bemutató jelleggel fölkerült a műsorra, ám olimpiai sportág sosem lett belőle. 1936-ban az ausztriai Tirol csapata győzött a német és cseh együttesek előtt.
Az olimpia éremtáblázatát ismét Norvégia nyerte 7 arany-, 5 ezüst- és 3 bronzéremmel. A házigazda Németország 1932-es 9. helye után ezúttal a 2. lett (3-3-0), míg Svédország a 3. (2-2-3). Nagy csalódást okozott a négy évvel korábban még a legjobbnak bizonyuló amerikaiak szereplése, akik 1 arannyal és 3 bronzzal csupán a 8. helyet tudták megszerezni. Összesen 11 ország szerzett érmet, s 8-nak sikerült aranyat is nyernie.
A kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons