Továbbra is zajlik az élet a mosonmagyaróvári női kézilabdacsapat körül. Annyi jó történt, hogy az együttes másodfokon megkapta a licencet, így maradhat az NB I-ben, s a napokban a csarnokhasználat körüli probléma is megoldódott. Ellenben egy másik, igen súlyos szituáció csak most állt elő: nyomozás indult az önkormányzat által a klubnak nyújtott kölcsön felhasználása miatt. A Mosonmagyaróvár szeptember elején a Kisvárda ellen kezdi meg az új bajnokságot – a szabolcsiaknál szintén aggasztó dolgok történnek, s Elek Gábor esztergomi edző mai lapinterjúja alapján van félnivaló a kisebb csapatok jövője miatt.
Néhány héttel ezelőtt írtam cikket arról, hogy több hazai bajnokságban sem végleges még a mezőny, mert néhány klub nem kapott első fokon licencet, vagyis indulási jogot, más egyesületek pedig anyagi megfontolásokból nem vállalták a szereplést abban az osztályban, ahol elvben indulniuk kellene ősszel.
A legnagyobb visszhangot a Mosonmagyaróvár női kézilabdacsapata körüli történések váltották ki. A kisalföldiek első fokon licenc nélkül maradtak, mivel nem rendezték minden tartozásukat, ráadásul a csarnokhasználat körül is bizonytalanság állt fönn. Ahogy a föntebb hivatkozott cikkemben is írtam, az elutasítás legfőbb indoka az volt, hogy a helyi sportcsarnokot üzemeltető Movaréna Kft. felmondta a klubbal kötött bérleti szerződést, miután – állítása szerint – tavaly február óta egyetlen fillér bérleti díjat sem fizetett be az MKC.
A múlt héten kiderült, hogy másodfokon megkapta az indulási jogot a dunántúli egyesület, ezen a héten pedig ennek oka is napvilágot látott: egy minapi sajtótájékoztatón kiderült, hogy a klub és a csarnok üzemeltetője megállapodott egymással a tartozások rendezésében és a jövőbeni együttműködésben. Az MKC-nek szerdán 14.6 millió forintot kellett fizetnie a Movaréna Kft. részére – ez az új szerződés hatályba lépésének feltétele –, ami a sajtótájékoztató végére majdnem teljes egészében megtörtént, a cég számlájára 14.4 millió forint érkezett a klubtól. További 4 millió forint megfizetésére 2026. szeptember 30-ig kapott haladékot az MKC, emellett a Movaréna Kft. 5 millió forint követelést elenged, így támogatva a klubot.
„Úgy gondolom, ez is egyértelműen mutatja, hogy a Movaréna Kft. minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy megszülethessen a megállapodás, és a klub a lehető legkedvezőbb feltételek mellett rendezhesse tartozását. Bízom benne, hogy ezzel minden akadály elhárul, és az UFM Aréna működése ismét visszatérhet a megszokott kerékvágásba” – idézi Drescher Ottó, az üzemeltető cég ügyvezetőjének szavait a Kisalföld.
A Mosonmagyaróvár a múlt héten, miután kiderült, hogy másodfokon megkapta a licencet, közleményében többek között a Budaörs és a Siófok segítségét is megköszönte – alighanem ez a két klub ajánlotta fel csarnokát arra az esetre, ha a jogvita miatt nem tudna hazai pályán játszani az együttes.
A Mosonmagyaróvári KC elnöke, Gáspár Botond (a szerződés aláírása után) a sajtótájékoztatón már nem jelent meg, így tőle nem kérdezhettek az újságírók, tehát arra sem lehetett választ kapni, hogy a további kintlévőségeket mikor rendezik, mint például a MagiaTours szállítócéggel szembeni 14 millió forintos tartozást. Drescher Ottó azt kívánta az elnöknek, hogy lábaljanak ki a nehéz helyzetből, majd az ügyvezető szót ejtett arról is, hogy a város polgármesterével nem sikerült megbeszélést folytatni, ennek ellenére sikerült megkötni a megállapodást.
Kisvárdán is aggódnak
Mint látszik, az óvári klubnál még nem lélegezhetnek fel, ráadásul nem elég, hogy a cégekkel szembeni tartozását még rendeznie kell, az önkormányzati hitel körül is problémák merültek fel. Ugyanis az MKC korábban 90 millió forintos kölcsönt kért, melyet megkapott, ám többször kérte a visszafizetés meghosszabbítását, amit a képviselő-testület többsége a legutóbb már elutasított, az ügyben pedig a nyomozó hatóság hűtlen kezelés bűntettének gyanúja miatt büntetőeljárást indított.
A hatóság a nyomozás érdekeire hivatkozva nem adott tájékoztatást, de a polgármester elismerte, hogy eljárás folyik, de jelezte, hogy nem a város tett följelentést. Hogy ki, azt nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy a nyomozók arra vonatkozó dokumentumokat kértek be az önkormányzattól, melyek arról tanúskodnak, hogy a 90 millió forintos hitel visszafizetésére milyen intézkedések történtek.
A városvezető állítása szerint a képviselő-testület döntését követő héten az önkormányzat inkasszót nyújtott be a 90 millió forintos követelés érvényesítésére. Ennek eredményeként eddig mintegy 7 millió forint érkezett vissza a város számlájára, emellett ígéretet kaptak a fennmaradó összeg rendezésére is. A polgármester véleménye szerint, ha 30 olyan vállalkozás akadna, amely évente 5 millió forinttal támogatná a klubot, akkor a taoforrásokkal és az önkormányzati támogatással együtt hosszú távon biztosítható lenne a mosonmagyaróvári élvonalbeli kézilabda finanszírozása. Hozzátette, a klub több korábbi támogatója ugyan kivonult, ugyanakkor új szponzorok is csatlakoztak.
Tehát jó és rossz hír is érkezett Mosonmagyaróvárról, így várhatóan a közeljövőben is bőven lesznek történések a klub háza táján. Jó lenne, ha ezek a sportteljesítményekre minél kevésbé fejtenék ki hatásukat.
Eközben hazánk másik oldalán, Kisvárdán is érdekes fejlemények láttak napvilágot. Az élvonalban szereplő szabolcsi klub kedden jelentette be, hogy pénzügyi okokból három játékosa – Agócs Alexandra, Kovalcsik Bianka és Szabó Lili -, valamint Józsa Krisztián vezetőedző is távozott egy hónappal a bajnokság kezdete előtt. Az egyesület közlése szerint „a megváltozott gazdasági környezet és a szponzori támogatások jelentős csökkenése, valamint a Magyar Kézilabda-szövetség felől érkező források tisztázatlansága miatt” a vezetőség kénytelen volt nehéz, de a felelős működéshez elengedhetetlen döntéseket hozni. „A klub talpon maradása és a jövő biztosítása érdekében csökkentenünk kellett a kiadásainkat és a bérkeretet” – írták.
A Kisvárda a legutóbbi bajnokságot a 7. helyen fejezte be (éppen a Mosonmagyaróvár előtt), vagyis erős középcsapatnak volt mondható. Amióta az élvonalban szerepel, kimagasló eredményt nem tudott fölmutatni, ugyanakkor a Master Good húsipari márka állt mögötte főszponzorként (ahogy a focicsapatnál is), s így az anyagi háttér javarészt adott volt, főleg, hogy ehhez jöttek még a taopénzek és ezek szerint szövetségi támogatások is. Most kiderült, hogy a szponzori háttér megrogyhatott, az viszont, hogy a szövetségi források miért tisztázatlanok, jó kérdés. Remélhetőleg erre rövidesen választ kapunk, mint ahogy arra is, hogy mit értett a klub megváltozott gazdasági környezet alatt. Itt arra tudok tippelni, hogy a bajnokságban szereplő közép- és kiscsapatok iránt egyre kisebb a tőkeerős szponzorok érdeklődése, mert mindenki a nagyokra: a Győrre, a Ferencvárosra, a Debrecenre és az Esztergomra kíváncsi.
Ebben sportszakmai szempontból semmi meglepő sincs, hiszen ez a négy klub magasan kiemelkedik a mai magyar női mezőnyből, s még közülük is kitűnik a Győr. A cégek azokat a sportegyesületeket fogják támogatni elsősorban, amelyek eredményeket hoznak. Az eredményekkel együtt jár a sok bevétel is, így a szponzorok befektetése jó eséllyel megtérül. Őszintén: ki akarna egy olyan klubba pénzt pumpálni, amely ugyan első osztályban szerepel, de ott nincs esélye komolyabb eredmény elérésére? A Mosonmagyaróvár az utóbbi évek nemzetközi szereplései miatt joggal tarthatott igényt nagyobb támogatásra, amelyet egy darabig meg is kapott, de amint visszaestek az eredmények a bajnokságban, s emiatt nem jött össze az európai indulás, rögtön eltűntek a nagyobb támogatók a klub mögül. Szerintem jó eséllyel ez vezethetett az ottani gondokhoz, amellett, hogy valószínűleg a klubvezetésben is akadnak problémák. Érdekesség, hogy a bajnokság 1. fordulójában rögtön Mosonmagyaróvár – Kisvárda mérkőzést rendeznek.
A kisebb klubok iránti aggodalomra csak ráerősít Elek Gábor ma megjelent lapinterjúja. A MOL Esztergom vezetőedzője a Nemzeti Sportnak úgy nyilatkozott, tart attól, hogy „ami legutóbb a kieső Dunaújvárossal történt, nem egyedi eset. Félek, nem minden csapat tudja majd befejezni az idényt, aminek jelentős következményei lehetnek.” A tréner ezzel egyértelműen arra célzott, hogy ami Dunaújvárosban bekövetkezett, az más kisebb csapatoknál is előállhat. Mint ismert, a Dunaújvárosi Kohász Kézilabda Akadémia (DKKA) felnőtt csapata az elmúlt idényt még az NB I-ben töltötte, azonban tök utolsóként kizúgott az első osztályból. A klubnál évek óta súlyos anyagi problémák voltak és vannak mind a mai napig, amit bizonyít, hogy első fokon nem kapta meg az NB I/B-s induláshoz szükséges licencet.
Nem magyar betegség
A klub vezetése július közepén levelet juttatott el az edzőkhöz és az akadémiára járó gyermekek szüleihez, amelyben részletesen írt a problémákról, s az azok megszüntetése érdekében tett lépésekről. A levél szerint júniusban rendezték az áramszolgáltató felé fönnállt 2 millió forintos tartozást, ennek ellenére közel tíz napra mégis kikapcsolták az áramot, de mostanra megoldódott ez a gond. A klub számított arra, hogy első fokon nem kapja meg a másodosztályú licencet a feltételek nem teljesítése miatt. Természetesen másodfokon is benyújtották a licenckérelmet, de az MKSZ honlapján elérhető információk alapján nem jártak sikerrel, merthogy a DKKA nem szerepel az NB I/B 2026-27-es idényének 16 indulója között. Abból kiindulva, hogy a bajnokság sorsolása is elkészült, elég valószínű, hogy nem sikerült a DKKA fellebbezése, bár hivatalos hír a szövetség oldalán erről nem szerepel.
A levélben az is olvasható, hogy a TAO-támogatást eddig nem kapta meg az akadémia, mivel jelentős (62.6 millió forintos) tartozásai voltak a dolgozók, a játékosok és a NAV felé, de ezeket a DVG Kft. segítségével sikerült rendezni. Most abban bíznak, hogy az augusztus 20-i héten megkapják a TAO-pénzt, emellett egyeztetnek a sportállamtitkársággal a korábban megítélt 169 millió forintos állami támogatás folyósításáról is, amely elvileg sínen van, mivel már csak adminisztratív egyeztetések vannak hátra. Amennyiben minden remélt pénz beérkezik, akkor a most még fönnmaradó kintlévőségeket is sikerül fölszámolni. Úgy tűnik, ez nem sikerült addig, amíg véglegessé vált az NB I/B mezőnye, így jelen állás szerint a DKKA az elsőből a harmadosztályba, vagyis az NB II-be esik vissza. Amennyiben minden igaz a levélben foglaltakból, akkor talán most már nyugodtabb idők jöhetnek Dunaújvárosban, s a harmadik vonalból sikerülhet hamarosan visszatérni a legjobbak közé. Persze aztán lehet, hogy nem minden úgy van, ahogy azt a vezetőség állítja – nem ez lenne az első eset a magyar sportban…
Bőven vannak tehát gondok a magyar kézilabdában, azonban ez nem kizárólag hazai jelenség. Az utóbbi években Európa-szerte klubok tömkelege szűnt meg anyagi okok miatt, köztük a kontinens legjobb egyesületei közül is nem kevés. A legutóbbi nagy port kavart csőd a Vipers Kristiansand női együttesénél történt, amely az utóbbi tíz évben háromszor nyerte meg a Bajnokok Ligáját, Norvégiában pedig egyeduralkodó volt hosszú éveken át. Csakhogy kidurrant a lufi, a klub nagy költekezései nem voltak tovább finanszírozhatók, mivel a bevételek elmaradtak a remélt szinttől, ráadásul a legfőbb szponzor is kihátrált mögüle. Sok lépést tett az egyesület a csőd elkerülése érdekében, de végül tavaly januárban kénytelen volt lehúzni a rolót.
Az elmúlt hónapokban érdekes hírek láttak napvilágot a női BL-ben évek óta szereplő CSM Bukarest háza tájáról is. A román főváros önkormányzatának tulajdonában lévő klub az idei évre mintegy 4 milliárd forintos költségvetést tudott összerakni, ám ebből nagyjából 1 milliárdot tartozások kifizetésére ütemeztek be. A 18 szakosztályból kettőt (úszás, tenisz) a bezárás sorsára ítéltek, eközben viszont a klub alkalmazottainak ingyen jegyeket, szállást és utazást kínáltak a női kézilabda Bajnokok Ligája budapesti négyes döntőjére. A klub igazgatótanácsának egyik tagja cáfolta, hogy közpénzből finanszírozták volna az alighanem költséges vállalkozást.
A Gazeta Sporturilor című román sportlap megtudta, hogy a 18 szakosztályvezető havonta sok millió forintnak megfelelő összegű anyagi terhet jelent a klub és a helyi adófizetők számára, hiszen csak Aurelia Bradeanu, a női kézilabdaszakosztály első embere több mint 2.5 millió forintot keres. Nem jártak sokkal rosszabbul a bezárásra ítélt tenisz- és úszószakosztály vezetői sem.
Nem volnék meglepve, ha az európai kézilabda következő nagy becsődölt klubja a CSM lenne.
Az utóbbi másfél évtizedben számos kontinentális topegyesület tűnt el a színről csőd miatt. Sokan emlékezhetnek a férfi mezőny spanyol sztárcsapataira: a Ciudad Realra, később Atlético Madridra, az Ademár Leónra, vagy éppen a Portland San Antonióra.
A Ciudad Real a 2000-es évek egyik, ha nem a legsikeresebb európai férfi kézilabdacsapata volt, amely háromszor nyert Bajnokok Ligáját és kétszer KEK-et, emellett hazai szinten számos bajnoki-, kupa- és szuperkupacímet ért még el. A klub anyagi gondjai a 2008-as pénzügyi világválsággal kezdődtek, de az ingatlanpiac kidurranása és a felelőtlen politikai-pénzügyi összefonódások is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az egyesület 2013-ban megszűnt.
A klub sikereit egy milliárdos spanyol üzletember, Domingo Díaz de Mera finanszírozta, aki az ingatlanfejlesztésben és az építőiparban kereste meg a kenyérre valót. Amikor 2008-ban a spanyol ingatlanpiaci lufi kidurrant, Díaz de Mera üzleti birodalma szinte azonnal összeomlott. A klub mögül ezzel egyik napról a másikra eltűnt a tőke döntő része.
A Ciudad Real másik főtámogatója a Caja Castilla La Mancha (CCM) nevű regionális takarékpénztár volt. A spanyolországi takarékpénztárak erős politikai befolyás alatt működtek, és ellenőrizetlenül szórták a pénzt grandiózus helyi projektekre. A CCM volt az első spanyol bank, amely 2009-ben csődöt jelentett, és amelyet a spanyol államnak kellett kimentenie. A bank bedőlésével a kézilabdacsapat elveszítette a legstabilabb állami-közpénzes lábát is.
A régióban a válság előtt ész nélkül költötték a pénzt olyan presztízsprojektekre, amelyek gazdaságilag teljesen életképtelenek voltak. Ilyen volt például a hírhedt Ciudad Real-i repülőtér (Don Quijote Airport), amely több mint 1 milliárd euróból épült meg, majd szellemrepülőtérré vált. Amikor ezek a gigantikus helyi beruházások összeomlottak, magukkal rántották a város teljes gazdaságát, beleértve a sportot is.
A klub vezetősége 2011-re tarthatatlan helyzetbe került a felhalmozott adósságok és az elmaradt játékosbérek miatt. Hogy megmentsék a licencet, drasztikus lépésre szánták el magukat. A csapatot 200 kilométerre odébb, fővárosi piacot keresve áthelyezték és összeolvasztották az Atlético Madrid labdarúgóklub márkájával. BM Atlético Madrid néven játszottak tovább, bízva a nagyobb szponzori bevételekben. A madridi költözés sem oldotta meg a strukturális problémákat. A spanyol adóhatóság 2013-ban nem adott haladékot a több millió eurós elmaradások rendezésére. Mivel új befektetőt nem találtak, 2013. július 9-én a klub hivatalos közleményben jelentette be a fizetésképtelenséget és a végleges megszűnést.
A Ciudad Real (és az Atlético) csődje láncreakciót indított el: a spanyol bajnokság (Liga ASOBAL) teljesen elszegényedett, a sztárok tömegesen igazoltak Németországba, Franciaországba vagy éppen Veszprémbe, és az FC Barcelona évtizedes, komoly rivális nélküli egyeduralma vette kezdetét, amely mind a mai napig tart.
A Ciudad Real ma ismét létezik, miután a szurkolók összefogásával sikerült új egyesületet alapítani, mely a helyi fiatalokra támaszkodva visszaküzdötte magát az első osztályba, ahol stabil középcsapatnak számít.
A Portland San Antonio Pamplona városának sikeres férfi csapata volt ugyancsak a 2000-es években. A klub a kézilabda-történelem egyik legkülönlegesebb sikertörténetét produkálta: ez volt az első olyan csapat, amely hamarabb nyerte meg a Bajnokok Ligáját, mint a saját hazája bajnokságát.
A csapat az ezredforduló környékén, a főszponzor Cementos Portland cementgyár támogatásával ért a csúcsra, és Európa egyik legmeghatározóbb klubjává vált. 2001-ben nyerte meg a Bajnokok Ligáját a Barcelona legyőzésével, 2000-ben (a Dunaferr ellen) és 2004-ben pedig a KEK-ben ért föl a csúcsra. 2002-ben és 2005-ben spanyol bajnok lett, 2000-ben pedig megnyerte az Európai Szuperkupát.
A klubban a sportág történetének legnagyobb alakjai fordultak meg az évek során. Itt játszott a horvát zseni, Ivano Balić, a legendás spanyol beálló, Juancho Pérez, az olimpiai bajnok francia Jackson Richardson, a dán lövő, Mikkel Hansen, valamint a kapuban a délvidéki-spanyol világklasszis, Sterbik Árpád is.
A csapat sikertörténete a gazdasági válság és a főszponzor 2009-es távozása után megszakadt. A felhalmozott hatalmas adósságok miatt a klub 2012-ben kénytelen volt visszalépni a spanyol első osztálytól, majd a csődeljárás végén, 2013 áprilisában hivatalosan is megszűnt.
Ugyancsak a világválság hatásai csaptak le a spanyol férfi kézilabda harmadik nagy klubjára, az Ademar Leónra is. A több hazai és nemzetközi trófeával büszkélkedő egyesület 2008-ban a krízis kitörését követően elvesztette legfőbb támogatóit. A felhalmozott adósságok miatt a klub 2013-ban hivatalos csődeljárás alá került. A megszűnés szélén táncoló egyesületet csak drasztikus fizetéscsökkentésekkel és szigorú szerkezetváltással sikerült megmenteni. A pénztelenség miatt a klub kénytelen volt elengedni összes nemzetközi sztárját és legjobb spanyol válogatott játékosát.
Mivel drága igazolásokra nem volt keret, az Ademar León a saját akadémiájára és tehetséges fiatal spanyol játékosok beépítésére támaszkodott. Cayetano Franco klubelnök vezetésével sikerült konszolidálni a pénzügyeket, és a csapat – a legendás Manolo Cadenas edző visszatérésével is segítve – újból a spanyol élmezőny közvetlen tagjává vált. A leóniak 2017-ben és 2018-ban ismét szerepelhettek a Bajnokok Ligájában, manapság pedig az Európa Ligában indulnak rendszeresen.
Hosszasan lehetne még sorolni a hasonló eseteket egész Európából. Joggal vetődik fel a kérdés: miért történik ennyi csőd a kézilabdában? Szerintem azért, mert a sportág nem képes akkora pénzeket termelni, mint amennyit több tulajdonos beleölt a saját klubjába. Mindegyik említett egyesületnél az vezetett a fizetésképtelenséghez, hogy a világ minden pénze is rendelkezésre állt nagy dolgok megvalósításához, csak aztán ezek a költekezések nem, vagy csak részben térültek meg. Az igazság az, hogy manapság kevés mérkőzésen szokott teltház lenni – áll ez úgy a nemzeti bajnokságokra, mint a nemzetközi kupákra. Csak a rangadókon szoktak csordultig megtelni a lelátók, vagyis kevés mérkőzés hoz komolyabb jegybevételt a kasszába. A televíziós jogdíjak lényegesen alacsonyabbak, mint mondjuk a labdarúgásban, s természetesen a szponzorok sem kapkodnak annyira a kézilabda után, mint a foci után. Röviden: nagyon sok pénzt lehet beleölni a sportágba, de abból nagyon kevés fog megtérülni.
Az utóbbi másfél évtizedben számos helyen túl nagyot álmodtak, aminek aztán pofára esés lett a vége. Az a legrosszabb ebben amellett, hogy vállalkozások mentek tönkre, hogy a sport szenvedett igazán nagy károkat, hiszen játékosok tömkelege nem tudta folytatni karrierjét, vagy ha igen, akkor jóval szerényebb körülmények között. Most itthon is ez a veszély fenyeget több helyen, s csak remélni lehet, hogy mindenhol sikerül kilábalni a nagy gondokból minél előbb.
A kiemelt kép forrása: Sportudvar-archívum