A sport történelme tele van emlékezetes pillanatokkal. Amikor emlékezetes pillanatokról beszélünk, rendre pozitív eseményekre gondolunk, ami rendjén is van. Azonban sajnos vannak olyan momentumok is a sport múltjában, amelyekre nem szívesen tekintünk vissza, de mégis csak érdemes ezt megtenni, hátha tanulságul szolgál a jövőre nézve. A Visszapillantó rovat eme cikkében elsősorban a labdarúgás múltjának nem éppen dicső mérkőzései, eseményei kerülnek terítékre.
A vb-selejtező, amely háborúhoz vezetett
Összesen 12 nemzet vett részt az 1970-es labdarúgó-világbajnokság észak- és közép-amerikai, illetve karibi (CONCACAF) selejtezőjében, hogy megküzdjön a földrésznek járó egyetlen helyért. Mexikó házigazdaként automatikusan kijutott a tornára, a 12 csapatnak viszont három fordulón kellett sikeresen túljutnia, hogy elérje célját. Ez végül El Salvadornak sikerült. A csapat az 1. fordulóban Suriname-ot és a Holland Antillákat megelőzve nyerte meg csoportját, majd a 2. körben jött a Honduras elleni párharc, amely arról volt hivatott dönteni, hogy ki játszhat a pótselejtezőben a vb-szereplésért Haiti válogatottjával.
Honduras és Salvador között elég nagy feszültség alakult ki azokban az években, mivel rengeteg salvadori vándorolt be a gazdaságilag fejlettebb Hondurasba, illetve sokan az országon keresztül akartak eljutni az Egyesült Államokba. A bevándorlás komoly politikai feszültségek forrása volt a két állam között, s ez képeződött le az 1969. június 26-án Mexikóvárosban rendezett mérkőzésen is. Ez a harmadik meccse volt a párharcnak, mivel akkor nem a gólarány, hanem a győzelmek száma döntött – mivel mindkét csapat egy-egy mérkőzést nyert, így ez a találkozó döntött a továbbjutás kérdésében. A meccset hosszabbítás után Salvador nyerte 3:2-re, ám a lefújást követően dulakodás tört ki a két csapat játékosai között, ami jól példázta a helyzet súlyosságát.
Bár elsősorban nem ez vezetett oda, de nagyban hozzájárult ahhoz, hogy július 14. és 19. között háború zajlott a két ország között, amelyet sokan fociháborúnak neveznek, mások pedig százórás háborúnak. A labdarúgás csak fokozta a sovinizmust, és felajzotta a hazafias hurráhisztériát, melyre a háború kirobbantásához és az oligarchia uralmának megszilárdításához mindkét országban szükség volt. Tényleg nem tartott hetekig a harc, ám ez a pár nap is egészen lesújtó mérleggel zárult: több ezren meghaltak és több mint tízezren megsebesültek. Körülbelül ötvenezren váltak földönfutóvá, mivel sok falut leromboltak. A háborút tűzszünet zárta le, majd 1980. október 30-án került sor a békeszerződés aláírására, amelynek következtében mindkét ország gazdasága megrendült, de különösen Salvadoré, mivel több százezer, addig Hondurasban élő salvadori volt kénytelen visszatérni hazájába. Mivel nagy részüknek nem jutott munkahely, komoly gazdasági és társadalmi feszültségek alakultak ki, melyek tíz évvel később polgárháborúhoz vezettek.
Salvador egyébként végül a Haiti elleni pótselejtezőt is három mérkőzés alatt nyerte meg, amivel története során először kijutott a világbajnokságra. Ott nem sok babér termett a csapat számára, mindhárom mérkőzését elvesztette, s kilenc kapott gólhoz egyetlen rúgottat sem tudott hozzátenni a házigazda Mexikó, a Szovjetunió és Belgium ellen. Később még egyszer, 1982-ben járt vébén a salvadori válogatott – az akkori szereplésükre jobban emlékszünk, illetve jóval többet tudhatunk róla, hiszen a magyar válogatottól elszenvedett 10:1-es vereség mindmáig a világbajnokságok történetének legnagyobb zakójának számít.
Amikor a szovjeteknek lett elegük a fogolytáborból
A következő, 1974-es világbajnokság selejtezője során is történtek nem túl szívderítő pillanatok. Az még hagyján, hogy a magyar csapat egymás után másodszor maradt le a tornáról, de a Chile és a Szovjetunió között vívott pótselejtező sem ment le zökkenőmentesen, s akkor még finoman fogalmaztam.
Akkoriban a dél-amerikai és az európai zóna egy-egy csapatának részvételével került sor interkontinentális pótselejtezőre, melynek tétje a világbajnoki szereplés kiharcolása volt. 1973. szeptember 26-án rendezték a moszkvai odavágót – ekkor már 15 napja zajlott Chilében a Pinochet-féle véres puccs, illetve az annak következtében kitört forradalom, így az sem volt biztos, hogy kiállnak a dél-amerikaiak a mérkőzésre. Végül kiálltak, s gólnélküli döntetlent értek el. A visszavágót – többszöri halasztás után – november 21-ére tűzték ki a santiagói Nemzeti Stadionba. Erre a mérkőzésre azonban igazából nem került sor, mivel a stadiont Pinocheték koncentrációs táborként használták azokban a hónapokban. Emiatt a szovjetek nem voltak hajlandóak kiállni a mérkőzésre. A meccsre azonban mégis sor került. A chileiek kimentek a pályára, kreáltak maguknak egy gólhelyzetet, abból gólt szereztek (az üres kapuba), s így 2:0-ás összesítéssel megnyerték a párharcot. Bár a jegyzőkönyv kedvéért történt mindez, a nemzetközi szövetség végül törölte az eredményt, ám a vb-indulás jogát így is Chilének adta 2:0-ás megállapított eredménnyel, mert a Szovjetunió visszalépése egyenlő volt a kizárással.
Igen ocsmány történet ez, ami mutatja, hogy a fociban már ötven évvel ezelőtt is történtek szemétségek.
149 öngól egy meccsen, kettőt érő gól és egy üzér a Premier League-ben
A focitörténelemben rengeteg furcsaságra, disznóságra lehet még akadni.
Az 1994-es Karibi Kupán Barbados és Grenada mérkőzésének úgy vághatott neki előbbi válogatott, hogy legalább kettő góllal kellett nyernie a továbbjutáshoz. A rendes játékidő végéhez közeledve 2:1-re vezettek a barbadosiak, ami tehát kevés lett volna az üdvösséghez. Ezért egy igen furcsa megoldáshoz folyamodtak, amelynek egy még különösebb szabály volt az oka. A szervezők bejelentették, hogy a hosszabbításban elért aranygól kettőnek felel meg. A barbadosi csapat emiatt összehozott egy öngólt, ezzel lett 2:2 az állás, majd a ráadásban aranygólt szerzett, így 4:2-es sikerével meglett a hőn áhított továbbjutás.
A hivatalos focitörténelem legnagyobb különbséget hozó mérkőzésére 2002-ben Madagaszkáron került sor. Az SO l’Emyrne csapata egy korábbi meccsen ellenük hozott, vitatott bírói ítélet miatt demonstrált. A kezdőrúgástól kezdve a játékosok folyamatosan a saját kapujukba bombázták a labdát, miközben az ellenfél döbbenten nézte végig a 149 öngólt. A hazai csapat, az AS Adema tehát 149:0-ás győzelmet aratott a nagyon finoman fogalmazva bohózatba fulladt mérkőzésen.
Az angol élvonal, a Premier League 1996-1997-es idényében a Southampton csapatánál olyan esemény történt, amire nem nagyon találni más példát a sportág történetében. Egy szenegáli amatőr játékos, Ali Dia felhívta Graeme Souness menedzsert, és a legendás aranylabdás, George Weah unokatestvérének adta ki magát. Souness ellenőrzés nélkül elhitte a történetet, és szerződtette a játékost. Dia a Leeds United ellen csereként lépett pályára a Premier League-ben 1996. november 23-án. Olyan katasztrofálisan játszott, hogy 53 perc után le kellett cserélni, majd másnap nyomtalanul eltűnt a klubtól.
Dia nem csak abban hazudott Sounessnek, hogy Weah rokona, hanem abban is, hogy játszott a libériai legenda egykori klubjában, a Paris Saint-Germainben, valamint 13-szor a szenegáli válogatott mezét is fölvehette. Azt el kell ismerni, hogy Dia profin megszervezte az átverést, ugyanis még egy ügynöke is volt – egyik egyetemi barátja személyében. A szenegáli „Weah-rokon” nem állt le: nem sokkal később a Gillinghamnél próbálkozott, ám Tony Pulis menedzser elutasította közeledését, majd a West Ham-et próbálta megetetni, ám Harry Redknapp klubigazgató szintén elküldte. A cikksorozat első részében említett Rosie Ruizhoz hasonlóan ő is füllentett a sajtónak: a Gateshead Post című brit helyi lapnak adott nyilatkozatában azt állította, hogy 1996-ban gólt szerzett a szenegáli válogatottban a Guinea ellen 3:1-re megnyert világbajnoki selejtezőn. Csakhogy hamar kiderült, hogy ebből semmi sem volt igaz, mert a szenegáli csapat már az afrikai selejtező első körében elvérzett a Togo elleni oda-visszavágós párharc során.
Mielőtt Angliában nem sok babér termett számára, Európa más országaiban próbálkozott. A Bleacher Report amerikai sportmagazin 2015-ben megjelent cikkéből derült ki, hogy 1995-96-ban finn és alsóbb osztályú német klubokat is átejtett. Finnországban a FinnPa és a PA-35 együtteseinél is hasonló módszerrel jutott játéklehetőséghez, mint a Sotonnál, s el is jutott nyolc mérkőzésig a két csapatban együttvéve! Sikerült egy gólt is szereznie. Németországban a VfB Lübeck gárdáját húzta be a csőbe, ám két mérkőzés után onnan is elküldték. Mindhárom klub gyalázatos teljesítménye miatt zavarta el idő előtt Diát.
A szenegáli 1988 és 1998 között nem kevesebb mint 12 csapatban fordult meg Európa-szerte, s összesen 34 (!) mérkőzést játszott, melyeken 5 gólt ért el. 1998-ban visszavonult a labdarúgástól, s egyetemi tanulmányokba kezdett. Előbb Newcastle-ben, majd San Franciscóban szerzett kereskedelmi diplomát, majd Katar üzleti világában helyezkedett el. A Bleacher Report 2016-ban megtalálta akkori londoni lakhelyén. Interjújában rá és családjára nézve egyaránt sértőnek találta, hogy fölemlegették a húsz évvel korábbi történéseket, mivel igen fájdalmasan élte meg, amikor elküldték a Southamptontól. Ma van egy Simon nevű fia, aki a thaiföldi Ayutthaya United labdarúgója – remélhetőleg ő többre viszi a sportágban apjánál.
Bőven lehetne még sorolni a labdarúgás múltjának nagyon furcsa eseményeit, de szerintem mostanra ennyi is elég ezekből!
A kiemelt kép forrása: infobae.com
A kiemelt képen az 1994-es Barbados – Grenada mérkőzés egyik jelenete látható.