A sport történelme tele van emlékezetes pillanatokkal. Amikor emlékezetes pillanatokról beszélünk, rendre pozitív eseményekre gondolunk, ami rendjén is van. Azonban sajnos vannak olyan momentumok is a sport múltjában, amelyekre nem szívesen tekintünk vissza, de mégis csak érdemes ezt megtenni, hátha tanulságul szolgál a jövőre nézve. A Visszapillantó rovat eme cikkében igyekszem inkább mai szemmel nézve viccesnek tűnő csalásokról megemlékezni, melyeknek jelentős része a mai értelemben vett sport őskorából, az előző évszázad elejéről származik.
Hihetetlen csalások az olimpiákon
A modernkori olimpiai játékok immár 130 éves történetében számtalan olyan eseményt találunk, amikor egy „sportoló” nem tiszta módszerekkel ért el nagy eredményt. Napjainkban szerencsére egyre ritkábbak az ilyen esetek, 100-120 évvel ezelőtt pedig még nem a mai értelemben vett doppingolás volt elterjedt a csalók körében. A tiltott, vagy az akkori szabályok hiányosságai miatt inkább szürkezónásnak nevezhető metódusok már az ősidőkben is jelen voltak, s azok a történetek, melyekre fény derült, komoly botrányokat váltottak ki.
1904-ben az egyesült államokbeli St. Louis-ban rendezték a nyári olimpiát. A maratonfutás már az ókori görög játékok programjának is része volt, így magától értetődött, hogy az első, 1896-os modern olimpiától fogva napjainkig folyamatosan szerepel a műsoron. Így volt ez 122 évvel ezelőtt is, ám ahogy sajnos manapság is előfordulnak csalások ebben a versenyszámban, akkor is akadtak olyanok, akik tudták, hogy nem eléggé jók a sikerhez, de kísértette őket a győzelem és az ezzel járó dicsőség gondolata, emiatt nem vonakodtak piszkos módszerekhez folyamodni.
Az 1904-es St. Louis-i olimpián rendezett maratonon olyan dolgok történtek, aminél sokkal abszurdabbat kitalálni sem lehetne. A verseny azzal indult, hogy két dél-afrikai férfi, Len Taunyane és Jan Mashiani gyakorlatilag a rajtvonalnál csatlakozott a mezőnyhöz, amellyel ők voltak, ha informálisan is, de az első színesbőrű olimpikonok. A verseny maga jelöletlen útvonalon és rendezetlen utakon zajlott, a résztvevők körül többen is rosszul lettek a nagy melegtől és az útról felcsapódó portól. Az egész verseny során összesen egy frissítési pont volt, ahol vízhez juthattak a versenyzők. Az egyik induló, Félix Carvajal (a kiemelt képen) útközben megéhezett, így almát szedett egy közeli fáról. A gyümölcs viszont rohadt volt, Félixnek pedig olyan hasfájása lett tőle, hogy le kellett feküdnie, majd aludt néhány percet. Végül még így is negyedikként ért célba. A maraton győzteséről, Fred Lorzról kiderült, hogy a verseny közben felkapaszkodott egy kocsira és 17 kilométert autóval tett meg, mielőtt beért a célvonalba. Állítása szerint csak “poénból” fejezte be a versenyt, nem hitte volna, hogy győztesnek kiáltják ki. A versenyen végül a 32 indulóból mindössze 14-en éltek érvényesen célba – ezen az olimpián tudták a legkevesebben teljesíteni a maratoni távot mind a mai napig.
A maratonfutás sajnos napjainkban is a csalás lehetőségét teremti meg egyesek számára. 2023-ban történt, hogy Jo Zakrzewski ultramaratoni futó egy rangos brit versenyen állt rajthoz, de a táv egy részét – mint később a GPS-adatokból kiderült – egyszerűen autóval tette meg, és így lett harmadik. A skóciai futót a történtek lelepleződése után természetesen azonnal kizárták a Manchester és Liverpool közötti 50 mérföldes (80 kilométeres) versenyből, s maga is beismerte, hogy „masszív hibát” követett el. A civilben háziorvosként dolgozó Zakrzewski elmondta, hogy a verseny során megfájdult a lába, s az útvonalat is eltévesztette. Annyira fájt a lába, hogy amikor meglátta az út mentén egyik barátját, elfogadta segítségét, miszerint autójával elfuvarozza a következő ellenőrzőpontig, s ott jelzi a pályabíróknak, hogy föladja a versenyt.
„Amikor odaértem az ellenőrzőponthoz, mondtam nekik, hogy kiszállok, és hogy az autóban ültem, mire azt mondták: »Utálni fogod magad, ha megállsz«” – mondta Zakrzewski, aki így beleegyezett abba, hogy versenyen kívül, de teljesíti a táv hátralévő részét – ismét futva. „Ügyeltem arra, hogy ne előzzem meg az előttem haladót, amikor megláttam, mert nem akartam beleavatkozni a versenyébe” – tette hozzá.
Maratoni győzelem másfél kilométer futással
Azonban a célban szembesült vele, hogy harmadikként érkezett meg. Egyből a nyakába akasztották a verseny teljesítéséért járó érmet, majd megkapta a harmadik helyezettnek járó trófeát is. Itt követte el a nagy hibát, mert ahelyett, hogy jelezte volna kiesését, elfogadta a díjat, s pózolt is azzal a kameráknak. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem értesültek a szervezők Zakrzewski kieséséről, holott a hölgy jelezte a pályabíróknak, hogy nem tudta a teljes távot szabályosan teljesíteni. Ettől függetlenül jogos volt a kizárás. A ma Ausztráliában élő Jo Zakrzewski amúgy Skócia legjobb ultramaratonistájának tekinthető, hiszen ő tartja a skót 24 órás rekordot, valamint a brit 200 kilométeres és a skót 100 mérföldes rekordot is.
Maradjunk még egy kicsit a maratonnál! Az 1979-es New York Maratonon a nők mezőnyében indult egy bizonyos Rosie Ruiz. A kubai származású „futó” csupán fél óráig bírt futni, akkor viszont húzott egy „merészet”, s fölszállt a metróra, amivel megtett néhány kilométert. Ezt követően az utolsó kilométereket már futva tette meg, s 2 óra 56 perces idővel célba is ért, méghozzá az igen előkelőnek mondható 11. helyen. Ruiz későbbi bevallása szerint stábját akarta lenyűgözni a mesterségesen elért eredménnyel. Erre a csalásra egyhamar nem derült fény, így 1980-ban a másik rangos amerikai viadalon, a Boston Maratonon is rajthoz állt. Igen furfangos módon jutott el oda, mert lekéste a nevezési határidőt. Ekkor levelet írt a szervezőknek, melyben előadta, hogy agydaganatból gyógyul éppen, s nagyon szeretne részt venni a maratonon, hogy megmutassa, van visszatérés a súlyos betegségből. A szervezők annyira meghatódtak ezen a történeten, hogy gondolkodás nélkül megengedték Ruiznak, hogy induljon Bostonban.
Mivel továbbra sem volt különösebben sportos alkat, új stratégiát eszelt ki a versenyre: egy, a célvonal közelében fekvő szállodában szállt meg, és a megfelelő pillanatban, miután vizet öntött a fejére, hogy úgy tűnjön, mintha izzadna, átfurakodott a tömegen. A probléma az volt, hogy nem vette észre, hogy a mezőny mögötte van… Így 2 óra 31 perccel az első helyen végzett, ami rekord lett volna egy női maraton résztvevője számára.
Tovább rontotta helyzetét, hogy senki sem látta őt a versenyen. Emiatt a szervezők egyesével átvizsgálták mind a tízezer (!) fényképet, amely a maraton során készült, s az egyiken rá is bukkantak, Ruizra, ám a szakmabelieknek egyből szemet szúrt, hogy a hölgy a szikrázó napsütésben alig volt leizzadva, s a fotón éppen fölemelte a karját, amely alapján azt is sikerült megállapítani, hogy hónalja teljesen száraz volt, ami legyünk őszinték, nehezen fordulhat elő egy maratonon ilyen időjárási körülmények között, pláne a táv közepe táján. Még világosabbá vált a csalás ténye, amikor az újságírók kérdéseire válaszolva önellentmondásba keveredett, amikor próbálta eltitkolni, hogy mit is csinált valójában. Eleve igen meglepő volt az a tény, hogy a fél évvel korábbi New York Maratonon még 2:56 perces időt ért el, Bostonban viszont 2:31-et – még a maratonfutás legnagyobbjai sem nagyon szoktak 25 percet javulni hat hónap leforgása alatt. Erre csak annyit bírt felelni, nem tudja, hogyan érte el, majd el kezdett köhögni.
Amikor azt, a valódi futók számára rutinkérdést tették föl neki, hogy mi az az intervallumedzés, egyszerűen nem tudott válaszolni rá. Tovább romlott a helyzete, amikor az is kiderült, hogy Steve Marek, egy New York-i futóklub elnöke, akiről Ruiz azt állította, hogy az edzője, kijelentette, hogy sosem edzette a kubait, s talán mindössze egy alkalommal futott össze vele egy liftben. Marek 1996-ban azt állította, hogy néhány hónappal a verseny után beszélgetett Ruizzal, s a nő bevallotta neki, hogy csalt, s azért tette ezt, mert munkáltatója kifizette neki az összes részvételi költségét, így óriási teher nehezedett rá, amelyet nem bírt elviselni. Azt is elismerte, hogy próbált hihetőnek tűnő időt futni Bostonban, ám hiba csúszott a számításába, amikor kiderült, hogy elsőként szelte át a célvonalat. Nyilvánosan ugyanakkor soha nem ismerte be, hogy kétszer is csalt, s a bostoni sikeréért kapott aranyérmet sem szolgáltatta vissza, pedig azt utólag a kanadai Jacqueline Gareau kapta meg, aki a pályán 2. lett annak idején.
Szintén utólag két diák is jelentkezett, akik azt állították, hogy látták beszállni Ruizt a versenybe mindössze egy mérfölddel, azaz 1.6 kilométerrel a cél előtt. Ruiz még ezután sem gondolta úgy, hogy jogtalan lett volna győzelme, s tervezte, hogy ismét elindul mind New York-ban, mind Bostonban. Furcsa, hogy egyik versenytől sem tiltották el örökre, ám végül újabb próbálkozása nem volt – az 1981-es Boston Maratontól csípőproblémákra hivatkozva lépett vissza. A Ruiz-botrány hozta el az időmérő pontok, majd a XXI. században a folyamatos GPS-követés bevezetését a maratonokon, hogy senki meg ne próbáljon csalni.
Ami a későbbieket illeti, Ruiz jogi hercehurcába keveredett munkaadójával, amely 60 000 dollárt utalt ki neki a versenyekre való felkészülés és nevezés céljára, ám a csalások ismertté válása után visszakövetelte azt. Ruiz csalásért öt év börtönbüntetést kapott, amiből csak egy hetet kellett leülnie, mert a fönnmaradó rész végrehajtását felfüggesztették. 1983-ban visszaköltözött gyermekkori lakhelyére, Floridába, ahol viszont hamarosan szintén bíróság elé került, mert kokaint próbált eladni inkognitóban lévő titkosügynököknek egy miami szállodában. Akkor is csupán három hetet ült börtönben, majd három év próbaidőre bocsátották. Nebraskában járt főiskolára három évig, de azt sem fejezte be, mint ahogy házassága is rövid időn belül válással végződött.
2009-ben rákot diagnosztizáltak nála, s tíz évvel később ebben hunyt el.
Ez volt a legmeghökkentőbb sportpillanatokat fölidéző sorozat első része, melyben a maratonfutásra koncentráltunk. Lesz 2. rész is, amelyben más sportágak fognak terítékre kerülni ilyen szempontból.
A kiemelt kép forrása: Chicago Sun-Times/Chicago Daily News collection/Chicago History Museum/Getty Images