A napokban volt az 1986-os magyar-brazil (3:0) labdarúgó-mérkőzés 40. évfordulója. Ma egy talán kevésbé ismert, ám sportágtörténeti szempontból kiemelkedő diadal 43. évfordulóját üljük. 1982. március 20-án került sor a C-csoport jégkorong-világbajnokságon a Magyarország – Kína mérkőzésre, mely arról döntött, hogy melyik csapat jut fel a B-csoportba. Az amolyan vb-döntőnek is beillő találkozó magyar sikert hozott, így a nemzeti csapat egy komoly bravúrt fölmutatva lépett szintet. Ugyan egy évvel később nem sikerült bennmaradni a B-csoportban, de a hazai rendezésű tornán elért diadal megmutatta, hogy igenis van létjogosultsága Magyarországon a jégkorongnak. A Visszapillantó rovatban fölidézzük az 1982-es C-csoportos vb történéseit, elsősorban a Kína elleni utolsó meccset.
„Mélyhűtött mérkőzések” a Kisstadionban didergő nézőkkel, hócsatákkal és verekedésekkel a jégen. Két-három hónapos szezonok, miközben a magyar szurkolók irigykedve nézték a televízióban a moszkvai Izvesztyija Kupákat, a „véletlenül” sugárzott szovjet-cseh és svéd-szovjet meccseket a tavaszi világbajnokságokról – a nyolcvanas évek elején így nézett ki a magyarországi jégkorongélet. Ezen mai szemmel nézve jót mosolyoghatunk, de annak idején már ez is soknak számított, hiszen hazánkban a téli sportoknak, így a hokinak sem volt túlzottan fontos, vagy inkább úgy fogalmazok: megbecsült helye a rendszerváltoztatás előtt.
1982 februárjában átadták a főváros akkori büszkeségét, a Budapest Sportcsarnokot. Ezzel sok sportág számára új perspektíva nyílt meg, ha nem is otthont, de „átmeneti szállást” kapott itt ideig-óráig. Talán a legnagyobb változást a BS létrejötte a jégkorongozóknak hozta. Az átadás után kevesebb mint egy hónappal, március 9-én rendeztek itt először jégkorongmérkőzést, és ez akkora csoda volt, hogy 5000 ember tette tiszteletét ,hogy a helyszínen legyen szemtanúja a történelmi eseménynek. A hálás magyar hokisok nagyon ki is tettek magukért, ugyanis az első hazai fedettpályás hokimeccsen 11:3-ra győztek a franciák ellen. Majd egy nappal később, ugyanitt 7:3-ra.
Manapság a mieink immár második éve tagjai a világelitnek, az A-csoportnak, míg a franciák a második vonalnak számító divízió I/A-ban szerepelnek, ám 1982-ben még ez a két válogatott a világ harmadik vonalában, az akkori meghatározás szerint a C-csoportban szerepelt, ami a világ középmezőnyének az alját jelentette. Ugyanis 8 csapat vitézkedett az A-csoportban, további 8 a B-ben, és akkor még nem űzték annyi országban ezt a sportágat, mint manapság. Annak idején a nemzetközi szövetségnek 31 tagállama volt, ma nagyjából ennek a duplája igaz.
Noha a magyar válogatott az említett 31 ország rangsorában kb. a 15-20. hely között volt, sikerült elhozni 1983-ban a C-csoportos vb-t a vadonatúj Budapest Sportcsarnokba. Ezzel olyan lökést kapott a sportág, melyre talán a legoptimistábbak sem gondoltak.
Tolongtak az emberek a BS pénztárainál, rohantak, hogy minél jobb helyről láthassák a játékot, melyet a többség csak a televízióból (vagy onnan sem) ismert. A BS-ben tombolók nagy részének fogalma nem volt mi az a piros vonalas les, mennyit lehet cserélni egy meccsen, sőt talán arról sem, hány játékrészből áll egy mérkőzés. Ám mindenki részese akart lenni ennek az addig példátlan élménynek.
A szervezők is kitettek magukékért már az esemény előtt. A Rozmaring TSZ virágokkal díszítette fel a sportcsarnokot. A főszponzor, külföldi óragyár 72 ezer svájci frankos hozzájárulása után hamarosan megérkeztek a hazai tiszteletdíjak is. Mivel ma már ezen cégek többsége nem létezik, talán nem reklám leírni, hogy az Amfora-Üvért, a Divatcsarnok, az Állami Pénzverő, a Hungarocamion, az Utazási Magazin, a Centrum Újpest és Flórián Áruház, az Ú. Dózsa KISZ-szervezete, valamint a Lapkiadó Vállalat küldött különböző ajándékokat a legjobbaknak. Sőt, egy Villa nevű építőiparban ténykedő gazdasági munkaközösség tízezer forint értékű különdíjat ajánlott fel a magyar válogatott legjobbjának, ez konkrétan azt jelentette, hogy mérnökei egy éven belül bármilyen tervezési munkát elvégeznek a hokis számára. Csak egyetlen kikötése volt a Villának: föl kell jutni a B-csoportba! Ez persze egybecsengett minden magyar sportrajongó vágyával.
20, 40 és 60 forintos belépők voltak, a délelőtti meccsekre diákigazolvánnyal ingyen lehetett bemenni. Ennek különösen a harmadik találkozón, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellenin volt nagy jelentősége. Arra ugyanis hétfőn délelőtt került sor. Hol volt akkor a rendező érdekérvényesítő képessége? Aggódott is mindenki, hogy üres lesz a lelátó, hiszen akkoriban (a teljes foglalkoztatás világában) nem úgy ment, hogy az esztergályos, a villanyszerelő, vagy a tanár szólt a feljebbvalójának: főnök, hétfőn nem jövök, mert hokimeccsre megyek. Ennek ellenére több mint ötezren gyűltek össze a BS-ben. Később a játékosok is elmondták, hogy nagyon kellemes meglepetésként érte őket, mikor hajnalban beléptek a csarnokba, mert ott már őrült hangulat uralkodott. Meg is hálálták egy 14:1-es diadallal.
Hivatalosan 7100 nézőt tudott fogadni jégkorongmérkőzésen a BS, de napról napra többen, és többen érkeztek, főleg azért, mert a vb első meccsei remekül sikerültek.
Két forduló után Magyarország, Hollandia, Kína és Dánia állt maximális pontszámmal. A harmadik „kanyarban” jött a már említett Koreai NDK elleni matiné, ami fiesztába torkolt. Aznap Dánia meglepetésre kikapott Bulgáriától, Aztán a negyedikben Magyarországnál jobbnak bizonyult Hollandia. Ez a vereség várható volt, a holland jégkorong magasabb szintet képviselt. De nemcsak nálunk, hanem az egész itteni mezőnynél. A hét ellenfele közül csak Bulgáriának nem ütött kétszámjegyű gólt. Az amerikai kontinensen született (és a hokit ott tanuló) játékosokkal erősített kerettel jött, és ezzel kimagaslott a mezőnyből. Az ötödik játéknapon 12:1-re verte Kínát. Ennek persze örültünk, ám ennek ellenére ugyanezen a napon úgy tűnt, hogy a mi álmaink is elúsznak, ugyanis 4:0-ra kikaptunk Dániától.
A közönség lelkesedése a két vereség ellenére sem csökkent. Minden sportrajongó látni akarta az „ismeretlen sportot”. Az utolsó nap előtt a tornát 12 ponttal már megnyerő Hollandia mögött Kína 9 ponttal állt (a Hollandia elleni vereségen kívül döntetlent játszott Franciaországgal – akkor még volt ilyen), Dánia és Magyarország 8-8 ponttal rendelkezett. Amennyiben Dániával azonos pontszámmal végeztünk volna, akkor az egymás elleni eredmény miatt a skandináv gárda jut fel, ám a zárónap kora délutáni meccsén a budapesti szórakozóhelyeket egyáltalán nem elkerülő kanadai hollandok sportszerűen agyonverték a dánokat, így a Magyarország-Kína előtt a képlet egyszerűvé vált: ha nyerünk feljutunk, ha nem, akkor az ázsiaiak léphetnek felsőbb osztályba.
A kínai hoki akkor előttünk járt. Két évvel ezen történelmi találkozó előtt Kína rendezhette a C-csoportos vb-t, egy tizennyolcezres csarnokban. Ennyi (fegyelmezetten, csendben üldögélő) néző előtt győzött 1981-ben az ázsiai válogatott a magyar ellen 3:1-re. Fel is jutott a B-csoportba, onnan érkezett vissza a „miénkbe”, a budapesti tornára. Akkor „liftező csapat” volt a második és a harmadik vonal között, egyértelműen esélyes arra, hogy visszajusson.
A kínaiak kissé tartottak a számukra szokatlan hangzavartól, de leginkább a jégre repülő pénztárgépszalagoktól, és más olyan oda nem illő tárgyaktól, melyek akkoriban bizony néha odakerültek nálunk. A hangulattal sem volt gond. Vasárnap, 1982. március 20-án már jóval a kezdés előtt bezárták a pénztárakat, mert minden jegy elfogyott.
A korabeli beszámolók alapján a csarnok előtt négy-ötszörös áron kínáltak jegyeket az üzérek, és már a bemelegítés előtt felejthetetlen körülmények voltak odabent. A rögzített lelátok előtt a kihúzhatókat is beüzemelték. Mezeket egyáltalán nem lehetett kapni akkoriban, zászlókat sem nagyon. Szerencsére ekkor a Forradalmi Ifjúsági Napok miatt (amely összemosta március 15-ét, a Tanácsköztársaság március 21-i kitörésének, és a szovjet megszállás április 4-i ünneplésével) fel volt lobogózva a város, így minden második házon nemzeti zászló lobogott (minden elsőn meg vörös zászló). Volt honnan lopni piros-fehér-zöld trikolórt.
Lengtek a zászlók a csarnokban, üvöltött a majdnem tízeres kórus, és a hangulatot fokozandó minden idők legismertebb magyar „szotyola-frutti-rágógumi árusa”, Kalap külön is hergelte a közönséget. Az ő fia, Zöllei János egyébként tagja volt a keretnek, úgyhogy Kalap több szerepben is hivatalos volt az eseményen.
Ebben az őrült hangulatban nem lehetett nem nyerni! A hátvéd Kovács Csaba gólja után ugrott talpra először minden ülő szurkoló a csarnokban (az ő fia 2008-ban tagja volt az A-csoportba feljutó válogatottnak, iker unokái pedig 2009-ben a svájci vb előtti napokban születtek), majd a kínai egyenlítés után a harmad hajrájában az akkor még ifjú (később a XX. század legjobb magyar hokisának választott) Ancsin Jánosnak köszönhetően előnnyel ment a csapat az első szünetre.
A második játékrészben egy gyönyörű kombináció után az a Buzás György növelte kétgólossá az előnyt, aki fájdalmasan fiatalon, 50 évesen hagyott itt minket, ám a második szünetben is csak egygólos volt a különbség.. Akkoriban még nem elsősorban enni-inni jártak az emberek a stadionokba-csarnokokba, úgyhogy szinte még akkor is ment a buzdítás, amikor a csapatok az öltözőben pihentek.
A záróharmadot már mindenki állva nézte végig! Egy kapusról kipattanó korongot Palla Antal küldött a kapuba, ekkor már felrobbant a csarnok, mert valamivel több, mint 10 perccel a vége előtt ismét kétgólos lett a különbség. Mindenki ugrált a nézőtéren, még szerencse, hogy jól tervezték, és építették az új csarnokot, így nem szakadtak le a lelátók. Nem a nézőkön múlt!
Mégis 5 perccel a vége előtt ismét csak egy gól volt a különbség. Amennyiben még egyszer betalálnak a kínaiak, akkor oda az álom! 10 ezer ember védte a tekintetével, a szeretetével, a lelkesedésével Kovalcsik Péternek (az akkor hatéves, az elmúlt évtizedekben televíziós műsorvezetőként ténykedő Lilu édesapjának) a kapuját. Mindenki állt, hadonászott, kontrollálatlan mozgást végzett a nézőtéren. Szinte elfújta a tábor a korongot a magyar ketrec elől, majd az utolsó 10 másodpercben együtt számolt vissza mindenki.
Magyarország 4:3-ra nyert, és feljutott a B-csoportba.
Boróczi Gábor, szövetségi kapitány ezt mondta a dicsőséges 10 nap után: „Végtelenül boldog vagyok, hogy győzött a csapat, két év kemény munkájának a gyümölcse, hogy sikerült a feljutás. A mai mérkőzésen végig fegyelmezetten játszottak a játékosok és a közönség is csodálatos volt. Úgy érzem, hogy a két vereség után lélektanilag leengedett a társaság, de csoportos beszélgetésekkel sikerült felráznom őket.”
Boróczi még hozzátette, ha ez a vb nem Budapesten van, nem verjük meg az ázsiaiakat. Ez egészen biztos, de akkor az a közönség bizonyította, amit azóta sokszor, sok hokimeccsen: tényleg bele tudja hajszolni a csapatot egy győzelembe.
Magyarország bejutott a világ 31 válogatottat lajstromozó mezőnyében a legjobb 16 közé. Svájc, Norvégia, Ausztria, Olaszország, Japán, Lengyelország és a velünk feljutó Hollandia mellé. Ők alkották a következő világbajnokság B csoportjának a mezőnyét. A jégkorongot ismerők azonnal rávágják: tulajdonképpen kis eltéréssel ma is ezek az országok tartoznak a 9 és 16 közöttiek mezőnyébe. A legjobb nyolcban pedig akkor ott szerepelt Kanada, az Egyesült Államok, Finnország, Svédország, Németország mindkét része, továbbá Csehország és a Szovjetunió. Gyakorlatilag ma is ezek alkotják a világ közvetlen élvonalát, annyi különbséggel, hogy a Szovjetunió utódállamai szerepelnek ma már, föltéve, ha engedik szerepelni őket.
Magyarország 1983-ban sporttörténelmet írt, és ennek a mai napig tartó hatása van. Mert ugyan felnőttkorba csak a XXI. század elején lépett a jégkorong hazánkban, de ekkor jelezte először igencsak markánsan mindenki számára, hogy él, létezik, és szeretne komoly szerepet játszani a magyar sportok színes palettáján. Mert ilyen háttérrel kötelező volt tudomást venni róla.
Ami pedig azóta történt, az történelem.
A magyar-kínai mérkőzés összefoglalója:
A kiemelt kép forrása: MTI/Csikós Gábor