A minap véget ért a férfi vízilabda Európa-bajnokság. A magyar válogatott a 2. helyen zárta a tornát, mivel mindkét vereségét Szerbia ellen szenvedte el – a másodikat a döntőben. Az tény és való, hogy a szerbeknek kedvezett a hazai pálya, azonban a magyar csapat ezüstérme elsősorban nem emiatt felel meg teljesen a valóságnak. Egy éven belül két nagy torna fináléját bukta el a nemzeti együttes, de a tavalyi világbajnoksággal ellentétben most tetszetősebb volt mindaz, amit láttunk a fiúktól, leszámítva a két, Szerbia elleni mérkőzést.
Január 10-én vette kezdetét az idei Európa-bajnokság, s a magyar csapat rögtön az első napon medencébe is ugrott, s annak rendje és módja szerint könnyedén verte Franciaországot. A nagy tornákon a csoportfázis általában sétagalopp a mieink számára, hiszen az utóbbi évek létszámemelései következtében ma már nehezen alakulnak ki olyan kvartettek, amelyek bármelyik ellenfél reális veszélyt jelentene a magyar csoportelsőségre. Idén annyiból változott a helyzet, hogy a csoportból a középdöntős csoportba lehetett továbbjutni, nem egyenesen a legjobb nyolc közé, vagyis az éremszerzés érdekében több mérkőzést kellett játszani.
Az első csoportkörben a franciákon kívül Montenegró és Málta legyőzése sem jelentett óriási feladatot, így hibátlan mérleggel jutott válogatottunk a középdöntőbe, ahová a 2. és 3. helyen végzett együttesek elleni eredményeit magával vitte, ezáltal négy pontról kezdte ezt a fázist. A torna igazából innentől kezdődött, hiszen a másik csoportból érkezett ellenfelek között ott volt a házigazda és olimpiai címvédő Szerbia, valamint a tavalyi világbajnoki döntőben éppen a magyarokat legyőző Spanyolország. Rajtuk kívül a férfiaknál nem túl acélos Hollandia került a hatosba – őket természetesen simán meg is vertük.
A másik két mérkőzésen múlt az, hogy a mieink bejutnak-e a legjobb négy közé, ami a torna előtt alapelvárás volt. Előbb a szerbek ellen kellett bizonyítani, s az első percek alapján úgy tűnt, végre valahára borsot tudunk törni az orruk alá saját medencéjükben. A magyar csapat 3:0-ára elhúzott, ám az első negyed végére kiegyenlített a házigazda, így 4:4 állt az eredményjelzőn. A nagyszünetben 8:7-re vezettek a szerbek, azonban a harmadik negyedben nagyon sokba került a magyaroknak az, hogy ezt a nyolc percet 5:1-re elbukták. Bár az utolsó negyedet 6:2-re a magyar válogatott nyerte, de összességében 15:14-es szerb győzelem született. Annak a mérkőzésnek szerintem az volt a legnagyobb tanulsága, hogy a mieink nem voltak kellően határozottak a támadások befejezésénél. Rengeteg olyan akció volt, melyet egészen gyorsan sikerült fölépíteni, de az utolsó lövések sokszor elakadtak egy védőben vagy a kapusban, vagy pedig meg sem születtek, mert lejárt a 18 másodperces támadóidő, mire valakiben lett volna annyi bátorság, hogy lőjjön.
Magyar részről többen is hangoztatták a mérkőzés után, hogy a közel tízezer szerb szurkoló fütyülése miatt nem hallották egymást a vízben, ami némileg nehezítette az összjátékot. Tény és való, hogy igen nagy különbség volt a többi mérkőzés és a szerbek elleni kettő között, mivel a legtöbb meccsen bántóan kevesen jelentek meg a lelátókon. Bár a nem nagy távolság miatt viszonylag sok magyar szurkoló utazott ki Belgrádba, akik hallatták is a hangjukat, amikor kellett, de a nagyjából 20 ezer férőhelyes Beogradszka Aréna elég rosszul nézett ki a küzdőtéren egy nagy medencével és körülötte az ürességtől kongó lelátókkal. Az, hogy nagy csarnokokban és nem pedig uszodákban rendeznek vízipólótornákat, csak az utóbbi években kitalált gyakorlat. Ezzel a sportág népszerűsítése a cél. Még nagyon az út elején tart ez a folyamat, de nem vagyok biztos benne, hogy kapásból 20-25 ezer fős arénákba kell vinni a nagy tornákat, bőven elegendő lenne 10-15 ezresekkel kezdeni, aztán, ha a számok azt indokolják, akkor lehet növelni a tétet. Ez üzenet a jövő évi budapesti világbajnokság szervezőinek is…
A másik komoly probléma az ezzel, hogy januárban rendezték az Európa-bajnokságot. Alig értek véget az ünnepek, s már kezdődött is a torna. Korábban nyáron rendezték az Eb-ket mindkét nem számára. Azt gondolom, hogy egy nyári kontinenstorna több nézőt vonzott volna Belgrádba.
No de, térjünk vissza a magyar válogatott szerepléséhez! A szerbek elleni fájó, de megérdemelt vereség után azokat a spanyolokat kellett legyőzni a négy közé jutáshoz, akik ellen a szingapúri vb-döntőt elbukták fiaink. Egyszerű volt a képlet: aki győz, az végez a csoport 2. helyén, s jut az elődöntőbe. Az 1. helyet nehezen szerezhette volna meg bárki is, s ugyan a szerbek kikaptak a montenegróiaktól, de megtehették, így is ők végeztek az élen. Ahogyan az várható volt, kőkemény, harcias mérkőzést vívott egymással a spanyol és a magyar csapat, 2025 két legjobb válogatottja. Egyik együttes sem tudott ellépni a másiktól, s a játékidő legnagyobb részében döntetlen volt az állás. Az volt mind a négy negyed végén, így jöhettek az ötméteresek. Itt mindkét részről akadtak hibák, de magyar részről a kevesebb, ráadásul Vogel Soma több büntetőt is védeni tudott, így végül a mieink nyerték meg a sorsdöntő szétlövést, és bejutottak az elődöntőbe.
Ott aztán egy újabb nagyon kemény mérkőzés következett a tornán addig egyedüliként hibátlanul menetelő Görögországgal. Az első negyed után még a hellének vezettek egy góllal, a nagyszünetben pedig döntetlen állt az eredményjelzőn, azonban a fordulás után a magyar válogatott vette át az irányítást, s 15:12-es győzelemmel bejutott az Európa-bajnoki döntőbe. A másik elődöntőt Szerbia nyerte 17:13 arányban Olaszország ellen, így a fináléban megismétlődött a szerb-magyar párharc. Az volt a kulcsa ennek a mérkőzésnek, hogy a mieink hatékonyabban tudnak-e támadni, s megfelelően kezelik-e az ellenséges közönség okozta kihívást.
A döntő nem úgy indult, mint a középdöntőbeli meccs, hiszen nem tudott három góllal elhúzni Magyarország, de a vezetés nem egyszer csapatunknál volt. Kevés gólt hozott az egész összecsapás, mivel mindkét oldalon nagy gondot fordítottak a védekezésre, ugyanakkor magyar és szerb oldalon is igen gyatra volt a támadások kihasználása. Mindkét együttes (kis, vagy nem is annyira kis túlzással) többször találta el a kapufát, mint a kapu belsejét, s mind Vogel Soma, mint szerb kapuskollégája remek napot fogott ki. A nagyszünetben 6:6 volt az állás. Ekkor nem csak az eredmény, hanem a mutatott játék miatt sem lehetett tippelni, ki nyer a végén, de természetesen reménykedtem a magyar győzelemben. A 3. negyedben nagyon sokáig egyetlen gól sem esett, mert az említett kapufák és/vagy nagy védések tömkelegét láthattuk. Mindkét csapat kissé idegesen, nem egyszer kapkodva próbálta befejezni támadásait, kevés sikerrel. Aztán megszerezték a vezetést a szerbek, de ekkor még sikerült egyenlítenie a magyar csapatnak. Aztán a házigazda újabb gólt szerzett, s egygólos fórral várhatta az Eb utolsó negyedét.
Sajnos ez az utolsó nyolc perc sorsdöntőnek bizonyult, hiszen amíg magyar részről folytatódott a lehetőségek sorozatos elpuskázása, addig a szerbek feljavultak és legtöbb támadásukat góllal fejezték be. A magyar válogatottnak már csak a szépítésre futotta. A meccs végére egyértelműen látszódott, hogy a mieink jobban elfáradtak az elmúlt két hétben, mint a szerbek, amiben véleményem szerint nagy szerepet játszott a hazai pálya előnye, hiszen csak a balkáni erős csapatok lehetnek hozzászokva ahhoz, hogy az egész meccsen hangzavar van a csarnokban/uszodában, mások nem. Aki szokott járni itthon vízilabdameccsre, vagy néz a tévében ilyet, nem nagyon tapasztalhat ehhez hasonló jelenséget. 10:7-re győzött Szerbia, ezzel megnyerte az Európa-bajnokságot, Magyarország pedig egy éven belül egy világ- és egy Európa-bajnoki ezüstérmet tud fölmutatni.
Az utóbbi tíz-tizenkettő év eredményeit látva nem rossz ez, s ha kizárólag a kontinenstornákat vesszük alapul, akkor elmondhatjuk, hogy nemzeti csapatunk megőrizte helyét a legjobbak között. Ahogy a címben is fogalmaztam: a magyar válogatott ott van, ahová való – a legjobbak között, de köztük nem az első helyen. Valami apró pici nüansz hiányzik a nagy sikerhez. A tavalyi vb-döntőben igazából semmi sem állt össze teljesen – védekezésben és támadásban is a mieink fölé kerekedtek a spanyolok. Nekik most sikerült „visszavágni” egy egészen kiélezett csata végén. Azt gondoltam a döntő előtt, hogy a görögök, de különösen a spanyolok elleni győzelem olyan lélektani pluszt ad a fiúknak, hogy ha nehezen is, de megverik a szerbeket. A tegnapi fináléban azonban a támadások higgadt befejezése és a szerb fallal szembeni határozottabb fellépés nem minden esetben valósult meg, ráadásul az utolsó negyedre a fáradtság is kijött a magyarokon, amit a szerbek tökéletesen kihasználtak a meccs lezárására. Jövőre nálunk lesz a világbajnokság, mint következő nagy válogatott torna, így akkor a magyar csapatnál lesz a hazai medence előnye. A múltban volt, amikor sikerült ezt aranyéremre váltani, volt, amikor másszínű érem jött össze, de akadt olyan torna is, amelyen csúnyán lebőgött a csapat. Az utóbbi hónapok alapján most inkább a dobogós eredményben lehet bízni, de a jövő nyárra tervezett vb-ig még másfél év van hátra, addig pedig sok víz lefolyik még a Dunán.
Megilleti a gratuláció a magyar válogatottat a vereség ellenére is, mert az most is kiderült, hogy ebben a csapatban van tartás. Különösen kiemelendő a játékosok közül a már emlegetett Vogel Soma mellett Manhercz Krisztián és Nagy Ákos is, akik bekerültek a torna álomcsapatába. Rajtuk kívül igazából mindenki hozzátette a magáét (ki többet, ki kevesebbet), így mindenkiről lehetne szépet és jót írni, de egy szó, mint száz: lehet építeni erre a keretre a jövőben is.
Mától pedig lehet szurkolni a hölgyeknek, hiszen Keszthelyi Ritáék számára most kezdődik az Európa-bajnokság egy vízilabda szempontjából egzotikusnak mondható helyszínen, Portugáliában, ahol 18 órától rögtön az olimpiai bajnok Spanyolország ellen kell medencébe ugrani. Holnap Románia, csütörtökön pedig a teljesen ismeretlen ellenfélnek tekinthető házigazda, vagyis Portugália lesz az ellenfél a Funchalban zajló tornán. Reméljük, a lányoknak is legalább annyira sikeres Eb-jük lesz, mint a fiúknak.
A kiemelt kép forrása: index.hu