Az 1956 őszén történt események a magyar társadalom kivétel nélkül minden területére súlyos hatást gyakoroltak. Rengetegen menekültek nyugatra a szovjet megtorlás elől, köztük számos sportoló is. A melbourne-i olimpiára kiutazott magyar csapat tagjai az ausztrál nagyvárosban értesültek a forradalom leveréséről és több, a játékokon kiválóan teljesített versenyző sem tért haza. Voltak, akik pár év után visszajöttek, voltak, akik évtizedek múltán költöztek haza, de akadtak olyanok is, akik sosem jártak ezután magyar földön.
1956-ban szinte lefejezték a magyar sportot. Az addigi számtalan sikert szállító sportolók nagy része külföldre menekült vagy a melbourne-i olimpia után haza sem tért, akik pedig hazatértek, hosszú eltiltást kaptak, amivel sportolói karrierjüknek befellegzett.
A magyar sport fénykorát élte az 1956 előtti időszakban. A négy évvel korábbi, 1952-es Helsinkiben rendezett játékok azóta is a legsikeresebb magyar szereplést hozták: 16 aranyérem mellett, 10 ezüst- és 16 bronzéremmel utazott haza a magyar küldöttség. A világhírű, Puskás Ferenc fémjelezte Aranycsapat ekkor nyerte meg az olimpiát, de szintén a dobogó legfelső fokára állhatott fel például legsikeresebb olimpikonunk Gerevich Aladár, a világtörténelem leghosszabb időt megélt olimpiai bajnoka, Keleti Ágnes, illetve Csermák József, Papp László, Korondi Margit vagy az ’56-ban is győztes vízilabdacsapat.
A magyar labdarúgás a hatvanas évek közepétől eltekintve igazából máig nem heverte ki teljesen azt, hogy az ötvenes évek Aranycsapata az 1956-os események után már nem állhatott össze többé. Az 1952-es olimpiai bajnoki cím és az 1954-es világbajnoki ezüstérem után az 1956-os esztendő már egyáltalán nem volt annyira sikeres a magyar válogatott számára.
Puskásék meglepő vereséget szenvedtek februárban, az év első mérkőzésén a törököktől, majd az áprilisi jugoszlávok elleni döntetlen után júniusban újabb nem várt vereségbe szaladtak bele, 5:2-re kaptak ki a belgáktól. Ráadásul májusban egy rendkívüli sorozat is megszakadt, a Népstadionban kikaptak a csehektől. 1943 óta nem volt példa arra, hogy a Népstadionban mérkőzést veszítsen a nemzeti tizenegy.
Júliusban aztán véget ért a rossz széria a lengyelek elleni 4:1-es győzelemmel. Ezen a találkozón játszott együtt utoljára magyar földön Puskás Ferenc és Kocsis Sándor. Az Aranycsapat szeptember 16-án Czibor, Puskás és Kocsis góljaival Belgrádban verte 3:1-re a jugoszlávokat, 23-án pedig Czibor találatával győzött Moszkvában, a Lenin Stadion avatómeccsén 105 ezer néző előtt. Október 7-én Párizsban Grosics fantasztikus védéseinek köszönhetően 2:1-re legyőzték a franciákat.
Világhírű válogatottunk 1956. október 14-én búcsúzott a bécsi Prater Stadionban, Puskás és Kocsis góljával 2:0-ra győzték le Ausztriát.
A mérkőzés után kevesen gondolták volna, hogy ez lesz a két gólszerző és Czibor Zoltán utolsó magyar válogatott fellépése. A szurkolók az október 28-i, Svédország elleni találkozóra készültek, ekkor azonban Budapest utcáin már harcok folytak, fegyverek dörögtek, a szurkolók a barikádokon harcoltak, a magyar válogatott jó néhány tagja pedig emigrált. A magyar válogatott indult volna Melbourne-ben, de a kialakult helyzet miatt – címvédőként – visszalépett.
Az Aranycsapat több oszlopos tagja is külföldön maradt, ám bármennyire furcsa is, nem a legendának számító klasszisok távozása jelentette a legnagyobb problémát. Persze Puskás Ferenc, Kocsis Sándor vagy Czibor Zoltán még évekig vezéregyéniség lehetett volna, ám hosszú távon sokkal nagyobb kárt okozott, hogy a Puskásék után következő generáció legjobbjai is külföldön maradtak.
Ezzel lezárult a magyar labdarúgás ezidáig egyetlen fénykora, melyet azóta még csak megközelíteni sem sikerült.
Melbourne-i bajnokok egész sora nem tért haza egyhamar
Az Aranycsapat széthullását a mai napig nem heverte ki a magyar labdarúgás – de más világsztárokat is elveszítettünk a forradalom leverése miatt. A melbourne-i nyári játékok után a magyar sportolók zöme nem tért vissza Magyarországra, hanem külföldön kezdett új életet. A Helsinkiben két aranyérmet nyert Szőke Kató Kanadában, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Az 1500 méteren világcsúcsot futott Tábori László is Kanadába költözött.
Ki ne hallott volna a melbourne-i vérfürdő néven elhíresült olimpiai vízilabdameccsről? Az októberi, novemberi események után kiutazni sem volt egyszerű az első, déli féltekén rendezett olimpiára. A magyar pólóválogatott az elődöntőben a Szovjetunióval került össze, a két ország közötti feszültség a medencében is kiütközött. A vízben az egyik orosz játékos, Valentyin Prokopov elvesztette a fejét – ekkor a magyarok vezettek 4:0-ra – és lekönyökölte a mögötte érkező Zádor Ervint, akinek felszakadt a homloka és vére vörösre festette a vizet. Amikor kiszállt a medencéből, a felháborodott közönség meg akarta lincselni a szovjet vízipólósokat – ezt csak a rendőrök hathatós fellépése akadályozta meg.
Végül a félbeszakadt mérkőzést a magyar csapat nyerte és jutott a döntőbe, ahol Jugoszláviát 2:1-re legyőzte. A magyar válogatott olimpiai győztesként utazhatott volna haza, azonban sokan kint maradtak Ausztráliában, vagy disszidáltak amerikai országokba. A meccs főszereplője, Zádor Ervin – ő volt egyébként a legfiatalabb a csapatban – az Egyesült Államokban telepedett le és ott élt egészen 2012-ben bekövetkezett haláláig. Egy ideig külföldön élt többek között Gyarmati Dezső vagy Bolvári Antal is.
Vajmi keveset hallunk Iharos Sándorról, aki 1955-től 1956-ig 7 hét világcsúcsot futott és 1500 métertől 10.000 méterig minden számban övé volt a legjobb idő. 1955-ben a világ legjobb sportolójának választották. A forradalom kirobbanása előtti napon a félbeszakadt olimpiai felkészülés után jelezte, hogy nem tart a küldöttséggel, majd hónapokra eltűnt. A szabadságharc kettétörte karrierjét, így miután ’57-ben előkerült, nem tudott olyan eredményeket produkálni mint előtte.
Iharos edzője viszont véglegesen nyugatra távozott. Iglói Mihály csodafutókat faragott addig szinte ismeretlen sportolókból, Iharosból, Rózsavölgyi Istvánból és Tábori Lászlóból. Iglóiról olvasható egy 1956-os hír is: az olimpikonok is megalakították forradalmi tanácsukat a Magyar Honvéd november 1-jei száma szerint. Ennek három tagja volt: a későbbi háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Gyarmati Dezső, az atléta Klics Ferenc és Iglói. Tábori – aki Iglói tanítványa volt – szintén disszidált, Amerikába ment.
Az atlétaedző a forradalom és szabadságharc leverése után nem véletlenül maradt Nyugaton: öt év hadifogságot kellett ugyanis elszenvednie a Szovjetunióban korábban, jóllehet, nem volt katona. Egyszerűen beteg gyermekének akart a háború utáni napokban a patikából gyógyszert vinni, amikor a szovjetek az utcán berángatták egy hadifogolytranszportba, és csak 1950-ben tért haza. Iglói nem várta meg, hogy 1957-ben felelősségre vonják a forradalmi tanácsi tagságért.
Az atléták mellett az 1952-ben két olimpiai bajnokságot (egyéniben és váltóban, 100 méteren) szerző úszó, Szőke Kató is Amerikát választotta 1956-ban.
Melbourne magyar hősei közé sorolható Keleti Ágnes, aki azután, hogy Helsinkiben egy-egy arany- és ezüst-, valamint kettő bronzérmet szerzett, az 1956-os melbourne-i játékokon talajon, gerendán, felemás korláton és a kéziszercsapat tagjaként is győzött, ezzel annak az olimpiának a legeredményesebb sportolója volt, főleg, hogy egyéni összetettben és csapatban is ezüstérmes lett. Az olimpia után egy darabig Ausztráliában maradt, majd 1957-ben Izraelben telepedett le, ahol főiskolai tanár és edző volt. Izraelben a nemzeti tornasport fejlődéséhez jelentősen hozzájárult a tornászképzésben és tornatanárképzésben, 1958-tól 1980-ig pedig az izraeli tornászválogatott edzője volt. 1959-60-ban az olasz nemzeti csapatnál is edzősködött. Izraelben – melynek tornászait éppen most tiltották ki az Indonéziában zajló világbajnokságról a délkelet-ázsiai országban tapasztalható antiszemitizmus miatt – annyira nagy tisztelet övezi Keleti Ágnes munkásságát, hogy még életében róla nevezték el a nemzeti bajnokságot. A rendszerváltoztatás után hazaköltözött és 2021-ben minden idők leghosszabb ideig élő olimpiai bajnoka lett a világon – idén január 2-án, egy héttel 104. születésnapja előtt hunyt el.
Hosszasan lehetne írni azokról a kiváló magyar sportemberekről, akik 1956 után nem, vagy csak hosszú évek, esetleg évtizedek múlva tértek haza. Összesen 48 sportoló és vezető döntött úgy az olimpia után, hogy nem jön haza. Többek között vívók, úszók, műugrók, öttusázók, atléták és birkózók sem voltak hajlandók hazatérni.
Az 1956-os forradalom leverése utáni melbourne-i olimpián egyébként a magyar csapat 9 aranyérmet szerzett, 10 ezüst mellett, és ezzel a negyedik helyen végzett a nemzetek között. Ám ez így is drasztikus visszaesés volt, hiszen négy évvel korábban, Helsinkiben 16 aranyat szereztünk, és harmadikak voltunk az egész világon, az aranyakat számítva. A helsinki éremrekordot azóta sem sikerült megdönteni.
Arról, hogy mi történt a magyar sporttal és a sportolókkal 1956 után, s a melbourne-i olimpiáról mennyi hír és hogyan jutott el Magyarországra, ebben a cikkemben részletesen írtam:
A kiemelt kép forrása: hvg.hu