Ezen a héten, csütörtökön tartják Görögországban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnökválasztását, melyen eldől, hogy ki lesz a 131 éves múltra visszatekintő szervezet 10. vezetője. Az eddigi kilenc elnök mindegyikének tevékenységéhez kötődnek emlékezetes és meghatározó események, döntések, de a Visszapillantó rovat mostani cikkében négy elnök kerül kiemelésre, akiknek ténykedése mind a mai napig megosztja a sportközvéleményt és főleg a sport múltjával foglalkozókat.
A NOB 1894-es megalakulása óta máig csupán kilenc elnöke volt a szervezetnek: Dimitriosz Vikelász (1894-1896), Pierre de Coubertin (1896-1925), Henri de Baillet-Latour (1925-1942), Sigfrid Edström (1946-1952), Avery Brundage (1952-1972), Michael Killanin (1972-1980), Juan Antonio Samaranch (1980-2001), Jacques Rogge (2001-2013) és Thomas Bach (2013-2025).
A névsorból látszik, hogy eddig kizárólag nyugati vezetői voltak a NOB-nak (egy-egy görög, francia, belga, svéd, amerikai, ír, spanyol, belga és német), nincs közöttük nő és csupán hárman mondhatták, mondhatják el magukról, hogy olimpikonok voltak: Avery Brundage, Jacques Rogge és Thomas Bach – utóbbi, június 25-én leköszönő elnök az első, aki olimpiai érmesként lett a NOB vezetője, hiszen az 1976-os montréali olimpián a nyugatnémet tőrvívó csapat tagjaként aranyérmet szerzett.
Mindegyik elnöknek szembe kellett néznie nem csak a sport fejlődésével, a világban betöltött szerepének folyamatos változásával és az olimpiai eszme megújulásának szükségességével, hanem politikai és gazdasági kihívásokkal is, háborúkkal, bojkottokkal és egyéb konfliktusokkal, s akkor még napjaink rákfenéjéről, a doppingról nem is beszéltem. Az alábbi összeállításban négy olyan NOB-elnököt mutatok be, akinek ténykedése akár napjainkban is ellentmondások, viták tárgyát képezi.
Pierre de Coubertin báró (NOB-elnök: 1896-1925)
A francia volt az olimpia fölélesztésének vezéregyénisége, hiszen ő kezdeményezte a XIX. század végén, hogy az ókori olimpiák hagyományát fölelevenítve egy több sportágból álló, a világ nemzeteit fölvonultató eseményre kerüljön sor minden negyedik évben. Az arisztokrata származású báró elsősorban az ifjúság testnevelésének fejlődésére és a nemzetek közötti béke és megértés előmozdítására kívánta fölhasználni a modernkori olimpiát.
Közel három évtizedig tartó elnöksége alatt dolgozta ki a NOB az olimpiai eszme alapelveit és a kezdeti nehézségeket követően egyre sikeresebb olimpiákat tudott rendezni, s 1924-től már téli játékokra is sor került. Coubertin találta ki az olimpia „Citius, Altius, Fortius”, azaz Gyorsabban, magasabbra, erősebben! jelmondatát, s nevéhez fűződik a ma is használatos olimpiai ötkarika és ötkarikás zászló megalkotása is.
Bár végig azt hangoztatta, hogy célja a nemzetek közötti béke és barátság elősegítése és a testnevelés fejlesztése, ám bizonyos, ezekkel nem teljesen összeegyeztethető elveiről sosem tett le. A korszakban többen is kolonialistának tartották, mivel a fehér faj felsőbbrendűségét hirdette, s ellenezte nők részvételét az olimpiákon. Kritikusai azt is fölrótták neki, hogy az 1920-as antwerpeni olimpián az első világháború kirobbanásáért felelős országok, köztük Magyarország sportolóit sem engedte indulni a NOB, ami ellenkezik a nemzetek közötti barátság elvével. Tény és való, hogy amikor 1894-ben döntöttek az olimpia feltámasztásáról, még senki sem tudhatta, hogy húsz évvel később kitör az első világégés, amely aztán közel fél évtizeden át tombolni fog.
Ettől függetlenül manapság leginkább a modern olimpia szülőatyjaként hivatkozunk rá, ami abszolút igaz, de azt sem szabad elhallgatni, hogy nem mindenben volt annyira nyitott az újításokra.
Avery Brundage (NOB-elnök: 1952-1972)
Az amerikai üzletember volt az első, aki úgy lett NOB-elnök, hogy korábban sportolóként is részt vett a játékokon. Húszéves regnálása volt talán az olimpiai mozgalom legnehezebb és legzűrösebb időszaka, hiszen erre a húsz esztendőre esett az 1956-os magyar forradalom vérbefojtása után hetekkel megrendezett melbourne-i olimpia, melyet több ország is bojkottált a Szovjetunió jelenléte miatt. Ami viszont ennél is súlyosabbnak bizonyult, az az 1972-es müncheni játékokon az izraeli csapat ellen elkövetett merénylet volt, amikor palesztin terroristák mind a 11, a zsidó államot képviselő sportolóval végeztek, egy részükkel az olimpiai faluban, másik részükkel pedig a sikertelen túszmentő akció során. Sok támadás érte amiatt, hogy mindössze egy nap szünet után folytatódtak a játékok, mivel indokolt lett volna az olimpia törlése a tragikus események árnyékában.
Amiatt is sok kritika érte, hogy az 1968-as mexikóvárosi játékok idején ő követelte az amerikai csapattól Tommie Smith és John Carlos kizárását, akik a férfi 200 méteres síkfutás eredményhirdetése során az amerikai himnusz lejátszása alatt jobb öklüket a magasba emelve tiltakoztak az Egyesült Államokban a színesbőrű embereket ért hátrányos megkülönböztetés ellen. Brundage úgy reagált a történtekre, hogy a két atléta gesztusával megsértette az amerikai zászlót.
Emellett Brundage személyisége is sokak szemét szúrta, mivel sosem titkolta a szélsőjobb iránti szimpátiáját és az 1936-os berlini olimpia után nem sokkal dicsérte a náci német hatóságokat a játékok zökkenőmentes lebonyolításáért. Nem meglepő, hogy így nyilatkozott, hiszen annak az olimpiának ideje alatt választották NOB-taggá. Németország keretbe foglalta működését, hiszen az 1972-es müncheni olimpián történtek vezettek lemondásához és az ötkarikás mozgalomból történt távozásához.
Michael Killanin lord (NOB-elnök: 1972-1980)
Brundage utóda, az ír Killanin lord egy politikai bojkottoktól terhes időszakban vezette az olimpiai családot. Elődje nem rá szavazott az elnökválasztáson, mivel úgy vélte, nincs meg benne a szükséges szellemi tőke ahhoz, hogy megőrizze az olimpiai mozgalom egészségét és egységét. Killanin erre azzal felelt, hogy Brundage húszéves elnöksége alatt stagnált az olimpiai közösség a fejlődés helyett.
Killaninről tudni kell, hogy részt vett az 1944. június 6-ai normandiai partraszállás stratégiai tervezésében, amely esemény nagyban hozzájárult Európának a német megszállás alól történt felszabadulásához. Mindebből következett, hogy az ír jelentős vezetői képeségekkel rendelkezik, így a többség alkalmasnak találta a NOB vezetésére.
Csakhogy nyolc évig tartó regnálása botrányoktól és feszültségektől volt terhes. Az 1976-os montréali olimpia pénzügyi katasztrófa lett, hiszen a kanadaiaknak egészen 2007 júniusáig kellett nyögniük a játékok elszabadult költségeinek megtérülését. Számos afrikai ország távol maradt ettől az olimpiától, mert a NOB nem zárta ki Új-Zélandot, amiért annak rögbiválogatottja nem sokkal korábban elutazott az apartheid-rendszer által uralt Dél-Afrikába, hogy a helyi csapattal játsszon mérkőzést. Négy évvel később az Egyesült Államok és számos nyugati ország részben vagy egészben bojkottálta a moszkvai játékokat a szovjetek afganisztáni inváziója miatt. Későbbi visszaemlékezésében sajnálkozásának adott hangot, hogy NOB-elnöksége az olimpia fejlődése helyett a politikai konfliktusokkal volt tele. 1980-ban lemondott.
Juan Antonio Samaranch (NOB-elnök: 1980-2001)
Franco rendszerében spanyol sportminiszter volt, majd a rezsim összeomlása után átevickélt a nemzetközi sportéletbe, s Killanin utódjaként a NOB 7. elnöke lett, amely tiszteséget a következő évezred elejéig töltötte be. Samaranchnak, akinek fia most elnökjelöltként indul a választáson, szintén szembe kellett néznie politikai cirkuszokkal, hiszen az 1984-es Los Angeles-i játékoktól a keleti blokk országainak többsége, köztük Magyarország maradt távol válaszul a nyugati országok négy évvel korábbi hasonló akciójára. Ez a 21 év azonban így is alkalmas volt arra, hogy a spanyol forradalmasítsa az olimpiai mozgalmat.
Vezetése alatt vált a NOB pénzügyileg stabil lábakon álló, igazán erős és befolyásos szervezetté, amely a televíziós közvetítések megreformálásával, a tv-s jogdíjak ebből eredő robbanásszerű emelkedésével, valamint az 1985-ben elindított, mindmáig működő szponzori programmal nagy mértékben emelte a bizottság bevételeit, amelyeknek jelentős részét a nemzeti olimpiai bizottságok és az olimpiai szervezőbizottságok támogatására tudta és tudja fordítani.
Elnökségének árnyoldalához tartozik azonban a korrupció is, hiszen kiderült, hogy amikor odaítélték Salt Lake City-nek a 2002-es téli olimpia rendezési jogát, akkor több NOB-tag szavazatát megvásárolták az amerikai város mellett lobbizó befolyásos személyiségek. Bár technikailag nem volt érvénytelen a voksolás, a kirobbant botrány alaposan megtépázta az olimpiai mozgalom megítélését. Hat tagot kizártak a NOB-ból, s létrejött az etikai bizottság, mely napjainkban a NOB legfőbb belső fegyelmi testületeként őrködik afölött, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő a jövőben. Más kérdés, hogy végül ennek a célnak nem sikerült eleget tenni, hiszen a 2016-os riói és a 2020-as tokiói nyári játékok odaítélése kapcsán is szavazatvásárlásokra derült fény, amik miatt a brazil és a japán lobbisták közül is többeket elfogtak és elítéltek, de ezek az ügyek már nem Samaranch idejéhez tartoztak.
A néhány évvel ezelőtt elhunyt spanyol sportvezető egy visszaemlékezésében elnökségének legnehezebb hónapjaiként jellemezte a Los Angeles-i bojkott és a Salt Lake City-i szavazatvásárlási ügy időszakát.
Megítélése mind a mai napig vitatott, de többségben vannak azok, akik szerint az általa megálmodott és megvalósított reformok elmaradása esetén az olimpiai mozgalom pénzügyileg és politikailag is tönkrement volna. Spanyolországban is nagy tisztelet övezi, hiszen azzal, hogy 1992-ben Barcelona adott otthont a nyári olimpiának, a sportban addig nem annyira meghatározó szereplőnek minősülő ibériai ország hatalmas fejlődésen ment keresztül a játékokat követő években, s napjainkban számos sportágban tartozik a legerősebb nemzetek közé, még ha az olimpiai éremtáblázatokon nem is feltétlenül végez az élmezőnyben.
A kiemelt kép forrása: Getty Images