Szép kerek évfordulója van ma a magyar labdarúgásnak. 1954. május 23-án került sor a Népstadionban a 6:3 visszavágójára, azaz a Magyarország – Anglia mérkőzésre. Az Aranycsapat ezúttal még nagyobb győzelmet aratott a sportág őshazájának együttese fölött. A Visszapillantóban ezt a mérkőzést elevenítjük föl.
„Wembley-i játékát megismételve vívta ki válogatott csapatunk a ragyogó győzelmet. A magyar csapat minden tekintetben felülmúlta ellenfelét. Csatársorunk ötletes játéka ellen nem volt ellenszere az angol védelemnek. A nagyszerű csapatmunkát mutatott magyar együttesben mindenki igyekezett tudása legjavát nyújtani. Az angol csapat lelkesen küzdött, de nem tudott igazán veszélyes lenni a nagytudású magyar csapatra.” – így tudósított a Népsport a mérkőzés másnapján, május 24-én a magyar labdarúgó-válogatott kiemelkedő sikeréről, az Anglia elleni 7:1-es diadalról. A találkozón Bernardi olasz játékvezető fújta a sípot, a magyar csapat góljait Lantos, Puskás, Kocsis, Tóth II. és Hidegkuti szerezték, Puskás és Hidegkuti dupláztak.
A mérkőzésre rengetegen próbáltak jegyet váltani, de még így is csupán az igénylők töredéke juthatott be a stadionba. A jegyek elosztása országos jelentőségű politikai kérdéssé vált. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság sajtóértekezletén május 10-én elhangzott tájékoztatás szerint a belépőkből elsősorban a labdarúgók, sportvezetők, valamint azok a munkájukat kitűnően végző dolgozók részesedhettek, akiknek kapcsolatuk van a sporttal. Az egyesületek bizottságokat hoztak létre a belépők szétosztására. Május 23-án a (bő félévvel korábban, 1953. augusztus 20-án átadott) Népstadiont környező utcákon általános járműforgalmi tilalmat rendeltek el. A Thököly út–Hungária körút –Kerepesi út által határolt terület Népstadion felé eső részére reggel 10 órától már gyalogosan is csak jeggyel lehetett bemenni. Az ott lakók személyi igazolvány vagy bejelentőlap felmutatásával térhettek csak haza.
A hatalmas érdeklődésnek több oka is volt. 1953. november 25-én a magyar csapat történelmi győzelmet aratott Angliában, a 6:3-al megnyert találkozót szinte az egész ország végigszurkolta a rádiókészülékek mellett, a siker nemzeti büszkeséggel töltött el szinte mindenkit. Emellett a magyar diadal feledtette a mindennapok szűkösségét: 1953-ra az átlagos reáljövedelmek 20 százalékkal maradtak el 1949-hez képest, az életminőség rosszabb volt, mint a ’30-as évek végén a Horthy-korszakban. A diktatúra idején a Szovjetunió által megszállt országban az élelmiszer-ellátás szegényes volt, az óriási áruhiányt vidéken a padlássöprések súlyosbították, amelyek éhínséghez vezettek. A 6:3 évében Rákosi Mátyás politikája a társadalommal szembeni terrorisztikus fellépésnek köszönhetően csődbe jutott. 1953 nyarán Moszkva utasítására miniszterelnökcserére került sor: Rákosit Nagy Imre (1953–1955) váltotta, miközben a kommunista párt élén továbbra is Rákosi Mátyás maradt. Ebben a felfokozott helyzetben a Magyar Dolgozók Pártja vezetése számára különösen fontossá vált a propaganda részévé váló sport. A magyar labdarúgó-válogatott sikereivel azt üzenhették, hogy nincs lehetetlen, a „határ a csillagos ég”. Emellett az angolok elleni világraszóló győzelmekkel ideológiai síkra terelték hazánk legnépszerűbb sportjának ügyét: a párt a Sebes Gusztáv vezette csapat győzelmét a béketábor kapitalizmus fölött aratott győzelmeként könyvelte el.
Rákosiék kisajátították a sportsikereket, miközben a magyar sport kiemelkedő eredményeit a Horthy-korszak sportfejlesztései alapozták meg. A sport, amelyet a század elején még csak kevesen űztek, a Horthy-korszakban vált tömeges időtöltéssé. A szabadidő növekedése következtében a tömegsportok elterjedése világtendencia volt. A Trianon utáni Magyarországon az ifjúsági testnevelés tudatos támogatása is a terjedésnek kedvezett. 1918 előtt közel 700 sportlétesítményt tartottak fenn hazánkban, 1935-ben már majdnem tízszeresét, 6800 sportlétesítményt írtak össze. A budapesti polgárság által kifejlesztett, passzjátékra épülő Duna menti fociiskola, szemben az angol erőfocival, már a századforduló utáni években megjelent Magyarországon. Az 1910-es években Schlosser Imre és a sokak szerint Puskáshoz hasonlítható Orth György, európai szinten is kiemelkedő játékosok voltak, a legendás „Slóziról” (Schlosser) film készült, versenylovat és cipőpasztát neveztek el róla, a szurkolók vállukon vitték haza egy-egy győzelem után. A rövidpasszos dunai stílus tette sikeressé a ’30-as évek nagy focigenerációját, ez hozta meg az első komoly nemzetközi sikert is a Horthy-korszakban: 1938-ban válogatottunk világbajnoki döntőbe jutott. Bár a döntőben a Zsengellér Gyulával és Sárosi Györggyel felálló magyar csapat elegánsan, művészi módon játszott, a biztos védekezésből villámgyors támadásokra átváltó olaszok végül 4:2-re nyertek. A harmadik nagy generáció – Puskásék csapata – tehát nem előzmények nélkül ért el világraszóló sikereket az ötvenes években.
Az 1954-es világbajnokságon is döntőbe jutott magyar válogatott felkészülését az angolok elleni barátságos mérkőzések szolgálták. A 6:3-as és 7:1-es magyar győzelmek a passzjátékra építő magyar iskola felülkerekedését is jelentették az angol erőfocival szemben. A svájci világbajnokságon végül – 1938-hoz hasonlóan – ismét ezüstérmet szerzett a magyar nemzeti tizenegy. Meglepetés volt az eredmény, hisz az akkor a világ legjobbjának tartott magyar csapat szenvedett vereséget a döntőben. Az Anglia elleni mérkőzések tükrében különösen igaz az, hogy 1954-ben a magyar csapat volt a világbajnokság favoritja. Az Aranycsapat ugyanis Anglia kilencven éves hazai veretlenségét törte meg a 6:3-as győzelemmel, a visszavágón elért 7:1 pedig az angol válogatott máig legnagyobb veresége. Szállóigévé vált abban a korban, hogy „az angolok egy hétre jöttek és hét-eggyel mentek”.
Messzire vezetne a berni világbajnoki döntőben elszenvedett vereség okainak elemzése, itt most egy – a 7:1-es győztes mérkőzéssel összefüggő – tényezőt emelünk ki. A budapesti magyar–angol mérkőzés előestéjén került sor a „margitszigeti pénzosztásra”, a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetői prémiumot osztottak szét a sikeres londoni mérkőzésért, egyben ösztönzésnek szánták a jutalmakat a világbajnokság előtt. Hiába külön-külön hívták be a labdarúgókat, kiderült a kivételezés: Puskás Ferenc és Bozsik József egyaránt 200 ezer forintot kapott (az akkori havi átlagfizetés közel háromszázszorosát!), a többi játékos 50 ezret, a három volt fradista, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán és Budai László pedig fejenként csak 10 ezret. (A Rákosi-korszak éveiben a jobboldal csapatának számító FTC a nevét és hagyományos színösszeállítását nem tarthatta meg, legjobb játékosait a Honvédba irányították.) Többen megfogalmazták azóta: az Aranycsapat bomlása még a világbajnokság előtt, a 7:1-es magyar–angolt megelőző margitszigeti osztozkodáskor elkezdődött.
1954. május 23-án 17:30 perckor kezdődött az évszázad mérkőzésének visszavágója. A magyar–angol mérleg erősen a vendégek javára billent: idegenben először alig fél évvel korábban sikerült legyőzni az angolokat, de hazai pályán is csak egyszer, még 1934-ben tudtak 2:1-re nyerni a mieink.
A mérkőzés iránt óriási volt az érdeklődés: mindenki meg akarta tekinteni, így a kérdés már szinte politikai üggyé vált. Nem véletlen, hogy a jegyek elosztását a Szakszervezetek Országos Tanácsa végezte. A Népstadiont alkalmassá tették 85 500 fő befogadására az ülőhelyek rovására, vagyis a helyek többsége állóhely volt. Ennek ellenére a meccset 92 000 fő látta a legtöbb forrás szerint, mivel sokan bemásztak, illetve különböző objektumokra felmászva nézték meg a mérkőzést.
A meccset a helyszínen tekintette meg Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára, Nagy Imre, a minisztertanács elnöke, Dobi István, az elnöki tanács elnöke, valamint a kommunista elit számos tagja, köztük Gerő Ernő, Farkas Mihály, Apró Antal. Sőt, jelen volt a szovjet és a brit nagykövet, illetve Jules Rimet, a leghosszabb ideig hivatalban lévő FIFA-elnök is. Jól látható, hogy a meccsnek sporttörténeti jelentőségén túl politikai üzenete is volt, hiszen a hidegháború időszakában egy nyugati és egy keleti tömbből származó csapat mérkőzött meg egymással. S a sport a politika folytatása más eszközökkel, alakíthatnánk Clausewitz híres aforizmáját: a magyar és a szovjet vezetők a kommunizmus felsőbbrendűségének bizonyítékaként tekintettek a magyar csapat remélt győzelmére.
A játékot az angolok kezdték, de nem sokat volt náluk a labda az első félidőben. A magyar rohamok hamar meghozták az eredményüket: Puskás, majd Kocsis lövése még elkerülte a kaput, de Hidegkuti közeli próbálkozását már az angol kapusnak kellett védenie. A 8. percben szabadrúgáshoz jutott a magyar csapat, amit meglepetésre nem Puskás végzett el, hanem Lantos Mihály. Nem lehetett volna jobbkor nagyvonalú a Száguldó Őrnagy, mivel a magyar balhátvéd az angol sorfal mellett védhetetlenül a kapu bal sarkába rúgta a labdát. 1:0! Az angolok néhány támadással vétették észre magukat, de utána újra magyar támadások következtek: a 21. percben Kocsis lövésébe ért bele az egyik angol védő, akiről a labda Puskás elé pattant, ő pedig a kapuba lőtte a labdát. 2:0!
Az angolok megpróbáltak szépíteni, de csupán pár erőtlen kísérletre futotta erejükből, a magyar csapattól nem tudták átvenni az irányítást. Egymást érték a hazai támadások, amelyek a 31. percben újabb góllá értek: egy szép támadás végén Kocsis lőtt a hálóba. Ezzel 3:0, s az állás a félidő végéig nem változott.
A második félidő elején az angolok jobban játszottak, s többet birtokolták a labdát, mint az első félidő bármelyik részében. Azonban nem a vendégek, hanem a magyarok rúgtak újabb gólt, s ismét csak Kocsis: Czibor betört a tizenhatosra, majd a rárontó két védő mellett Kocsishoz passzolt, aki az ötös magasságából a kapu jobb oldalába lőtt. 14 perccel később Tóth II. megszerezte az ötödik magyar gólt: lövését még blokkolni tudták, de a kipattanót testével besodorta a kapuba. 5:0!
Az angolokat megzavarta a sok kapott gól, amit mutat, hogy alig két perc múlva – immár a 62. percben járva – újabb magyar találat következett: Hidegkuti szép lövése talált utat a kapuba. A vendégek azonban nem adták fel, ismételten támadásokat indítottak a magyar kapu ellen, aminek következtében szabadrúgáshoz jutottak. A beívelést a magyar védők röviden rúgták ki, a szabad labdára lecsapott Broadis, s állítgatás nélkül kilőtte a jobb sarkot. Védhetetlen lövés volt, szépített Anglia! De ezzel még nem volt vége a mérkőzésnek, mivel egy kiugratás után Puskás meglőtte a magyarok 7. gólját is. Ez maradt a végeredmény: 7:1.
Óriási siker! A meccsről a rezsim hivatalos napilapja, a Szabad Nép a 4. oldalon számol be Gólzápor az angol kapura címmel. A címoldalra azonban a magyar focitörténelem egyik legnagyobb győzelme nem kerülhetett fel, mivel a meccs másnapján kezdődött el a Magyar Dolgozók Pártjának III. kongresszusa. Vajon milyen lett volna a hangulat a kongresszuson és a városban, ha a magyar válogatott vereséget szenved?
Azonban nem a magyar, hanem az angol válogatott szenvedte el története mind a mai napig legsúlyosabb vereségét. A szakértők korabeli értékelése szerint az angol WM rendszer nem tudta megállítani a magyar csapatot. Ennek az volt az oka, hogy a WM rendszerben a másik csapat középcsatárát szoros emberfogással kiveszik a játékból, így a támadások nem jutnak el a befejező csatárig. A magyar csapatban azonban – Bukovi Márton ötlete alapján – a középcsatár visszavontan játszott, míg az egyik középpályás inkább védekezett. Így alakult ki a 4-2-4-nek megfelelő rendszer. Ráadásul ehhez magas védelmi vonalak és letámadás párosult, aminek hatékony végrehajtása érdekében nagyon kötetlen szerepek alakultak ki. A szélső hátvédek is felfutottak, s bizony nemegyszer előfordult, hogy helyet cseréltek a szélsőkkel, amit az ellenfél nem tudott követni. „Túlsúly a védekezésben, emberfölény a támadásban!” – ahogy ezt visszaemlékezésében Grosics Gyula is megfogalmazta.
Tulajdonképpen a ’30-as, ’40-es évek fejlődésére építve a totális foci alapjait rakta le a magyar labdarúgás, amelynek eredményeit az Aranycsapat learatta. A szisztéma kiválóságát jól mutatja, hogy erre a rendszerre építve nyert 1958-ban világbajnokságot a brazil válogatott is. A koncepció ma is megtalálható a labdarúgás világában: 2010 körül a Barcelona, napjainkban pedig a Liverpool fejlesztette tökélyre ezt a stílust.
A kiemelt kép forrása: Fortepan