Véget ért a férfi és a női vízilabda Európa-bajnokság. Bár végül érem nélkül maradt a magyar póló, de a két válogatott szereplése és kilátásai között nagy különbségek vannak: amíg a férfiak felforgatott csapata eléggé jónak néz ki a közeljövőre tekintve, addig a nőknél továbbra sem nagyon látni a fényt az alagút végén.
Nem volt igazán módjuk szilveszterezni, de talán még karácsonyozni sem azoknak a játékosoknak és edzőknek, akik számára már január 4-én és 5-én megkezdődött 2024 érdemi része, hiszen az új esztendő legelső hetében már el is startolt az Európa-bajnokság mindkét nem számára. A férfiak Zágrábban és Dubrovnikban, a nők pedig Eindhovenben szerepeltek az eredetileg helyszínként kijelölt Izrael helyett, ahonnan az ismert okok miatt, elővigyázatosságból hozták el a két eseményt.
A kontinenstornának mindkét nemnél az olimpiai kvalifikáció szempontjából kulcsfontossága volt, hiszen alapszabály szerint az Európa-bajnok kvótát szerez a nyári játékokra. A férfiaknál emiatt már nem kell aggódnunk, hiszen a magyar válogatott a tavalyi világbajnokság megnyerésével teljesítette ezt a feladatot. Varga Zsolt szövetségi kapitány ezért is engedhette meg magának, hogy a fukuokai kerethez képest jócskán fölforgatott csapatot vigyen magával Zágrábba. Több olyan játékos is bekerült a 13-as keretbe, akinek ez volt az első nagy felnőtt tornája. A cél az, hogy a lehető legerősebb magyar keret álljon össze az olimpiára, s ennek érdekében fontos látni, hogy a fiatalok közül kik azok, akik képesek felnőni ehhez a feladathoz és a rutinos játékosokkal kiegészülve egy ütőképes csapatot alkotni. Mivel februárban világbajnokságot is rendeznek, ezért két nagy verseny is lehetőséget ad arra, hogy ez a tesztelés lemenjen.
Természetesen ettől függetlenül sokan bíztak abban, hogy a magyar csapat jól fog szerepelni és ha nem is lesz Európa-bajnok, de a mutatott játék bíztató lesz az olimpiai felkészülés szempontjából. Összességében véve azt lehet mondani, hogy bíztató a csapat formája, de azért a tapasztalatlanság is szembetűnő volt, főleg az utolsó két mérkőzésen, amihez ráadásul hozzájárult egy kisebb sérüléshullám is, ami a torna végkifejleténél söpört végig a csapaton.
Az első csoportmérkőzésen rögtön látszódott, hogy a fiatal együttes legtöbb tagja képzavarral élve most esett át a tűzkeresztségen, vagyis először ugrott medencébe a felnőttek között nagy válogatott tornán. A játékosok többségének, ha nem mindenkinek utánpótláskorából már voltak ilyen tapasztalatai, de azért egy ifjúsági és egy felnőtt torna között nagy különbségek vannak a színvonalat és a tétet illetően is. Rögtön a tavalyi vb-döntő visszavágójára került sor Görögország ellen, s a rutinos hellének végig dominálták az összecsapást, melyet 10:8-ra nyertek meg. Sok hibával játszott a magyar válogatott, amely a helyzetek kihasználásában nem remekelt és védekezésben is akadtak problémák, amelyeket az ellenfél remekül kihasznált.
A második mérkőzésen a csoport fekete lova, Grúzia volt az ellenfél, amellyel szemben kötelező volt a győzelem nem csak azért, mert vereség esetén biztosan középdöntőt kellett volna játszani, hanem a papírforma alapján is. A félidőben 9:5-re vezetett a magyar együttes, ám a 3. negyedben följöttek a grúzok 13:11-re, így kicsit izgulni lehetett az utolsó nyolc perc kezdetén, ám végül sikerült még két gólt lőni, ezzel 15:11-es diadalt aratni.
A magyarok gólkülönbsége +2-re javult ezzel, s ennek komoly jelentősége volt, mert amennyiben Olaszország ellen legalább öt góllal sikerül nyerni, akkor a jobb egymás elleni eredmények miatt még meg lehetett szerezni az 1. helyet, ami egyenesen a negyeddöntőbe juttatta volna a mieinket. Nem indult jól a mérkőzés, mert az 1. negyed egyetlen gólját a taljánok szerezték, azonban a második nyolc perc során három magyar gól esett, így a félidőben 3:1 volt ide, de ez még kevés volt a csoportgyőzelemhez. A fordulás után azonban kis túlzással állva hagyták a fiúk ellenfelüket, hiszen 7:4-re sikerült megnyerni a 3. és a 4. negyedet, a végeredmény pedig 10:5 lett. Az utolsó magyar gólt másodpercekkel a végső dudaszó előtt született, s ezzel meglett a hőn áhított csoportelsőség. Három 6 pontos csapat végzett az első három helyen a körbeverésnek köszönhetően, hiszen az olaszok legyőzték a görögöket. A magyar válogatott lett a csoportelső, mivel legyőzte az olaszokat és így az egymás elleni pontokat és gólkülönbséget tekintve a legjobbnak bizonyult. Ezzel a mieink kaptak egy kis pihenőt, mert a csoportelsőknek nem kellett középdöntőt játszaniuk a legjobb nyolcba kerülésért.
A negyeddöntőben Szerbia volt az ellenfél. A szerb válogatott ugyan a regnáló olimpiai bajnok, de az utóbbi egy-két évben nem remekelt, így előzetesen inkább a magyar csapat volt esélyesebb a továbbjutásra. Egy szerb válogatottat azonban sosem szabad lebecsülni, s ez kiderült most is, mert a déli szomszédokkal a végletekig kiélezett mérkőzést játszottak a fiúk. Hol az egyik, hol a másik csapat vezetett egy góllal, de ennél nagyobb különbség nem igazán alakult ki. 10:10-zel zárult a rendes játékidő, így jöhettek az ötméteresek, ahol egy kivétellel senki sem hibázott. Aki viszont rontott a szerbek részéről, az nem akármilyen módon tette ezt. Marko Radulovics úgy hibázta el büntetőjét, hogy nem is dobta el a labdát, mert az abban a pillanatban csúszott ki kezéből, amikor a bíró megadta az engedélyt a lövés elvégzésére. Ez viszont rontott ötméteresnek minősül, így Radulovics nem ismételhetett. Végül ez a nem minden nap látható hiba jelentette a különbséget a csapatok között, ezzel a magyar válogatott már elődöntős volt.
Ott viszont a házigazda horvátok következtek, akiket többszáz fanatikus szurkolójuk buzdított, bár meg kell jegyezni, hogy magyar részről is viszonylag sokan átruccantak a szomszédos országba, hogy bíztassák a csapatot. Ettől függetlenül nagy kérdés volt, hogy a fiatal csapat hogyan fogja kezelni ezt a helyzetet, hiszen a hazai szurkolók szinte folyamatos füttykoncerttel igyekeztek megzavarni a magyar támadásokat. A csapat játékán azt látszott, hogy jól kezeli ezt a szituációt, azonban rengeteg helyzet kimaradt, ami elsősorban a remek horvát védekezésnek volt köszönhető. Sokáig nagyon kiélezett volt a találkozó, hiszen az utolsó negyednek is csak egygólos hátránnyal vágtak neki a mieink. Sajnos az utolsó nyolc percben már kijött a két csapat közötti rutinbeli különbség, meg azért valamennyire a hazai pálya előnye is, s a horvátok 11:8-ra győztek.
A bronzmérkőzésen ismét Olaszország volt az ellenfél, de sajnos ezúttal az itáliaiak nyertek öt góllal, mégpedig 12:7-re, ezzel a magyar válogatott lecsúszott a dobogóról. Ezen a mérkőzésen már inkább az volt a jellemző, hogy a fiúk nem igazán tudtak kellően felpörögni erre az utolsó csatára, nem volt meg az a lelkesedés, mint korábban, ráadásul a szellemi és fizikai fáradtság is kiütközött a fiúk többségén, miközben az olaszokat alighanem hajtotta a bosszúvágy a csoportkörös vereség miatt.
Végül tehát 4. lett a magyar együttes, de azt gondolom, hogy inkább most ne legyen meg az érem, mint az olimpián. Eleve az volt a fő cél az Európa-bajnokságon, hogy a sok új ember a szó szoros és átvitt értelmében is bekerüljön a mélyvízbe. Nyilván ki lesznek értékelve a torna tapasztalatai a szakmai stáb részéről is, de azt hiszem, érdemes megvárni a februári dohai világbajnokságot és az ott elérendő eredményt azzal, hogy megállapításokat lehessen tenni a magyar válogatott állapotáról. Annyit azért már most leszögezek, hogy az olimpiai felkészülés szempontjából bíztató mindaz, amit az Eb-n láttunk, így nem túlzás az ötkarikás játékok esélyesei között emlegetni a magyar csapatot.
Az Európa-bajnokságon látottak alapján kiemelendő Vígvári Vince és Fekete Gergő teljesítménye, akik a házi góllövőlista élén végeztek, de igazából mindenki, aki lehetőséghez jutott, megtette a magáét és senki sem vallott szégyent.
Komoly gondok vannak a nőknél
A szebbik nem Európa-bajnokságán is ott volt a magyar válogatott, de az urakkal szemben itt már a négy közé kerülés is kisebb bravúr lett volna az elmúlt hónapok eredményeit elnézve. A tavalyi világbajnokságon elért, csalódást keltő 6. hely után távozott Bíró Attila szövetségi kapitány, akinek helyére egy edzőpáros érkezett a Dunaújváros női csapatával számos sikert elérő Mihók Attila és a korábban a Szolnok férfi együttesénél ténykedő Cseh Sándor személyében. Mihók a főnök a szakmai stábban, így elsősorban az ő döntése volt, hogy kik kerültek be a keretbe. A férfiakkal ellentétben itt inkább a rutinos játékosok alkották a csapat gerincét, s inkább az lehetett a kérdés, hogy mennyire tud még ez a keret jól teljesíteni egy nagy tornán.
Már a csoportbeosztás sem volt a legszerencsésebb, hiszen a házigazda és bivalyerős hollandok, illetve a szintén nagyon jó görögök voltak az ellenfelek a női mezőnyben gyengének számító horvátok mellett. A görögök ellen kezdtek a lányok, mégpedig két, egyaránt döntetlennel végződő negyeddel, majd a 3. nyolc perc után 10:9-re vezettek. Az utolsó negyedet azonban csúnyán elszúrták a magyarok, hiszen a magukat nagyon fölszívó görögök 5:2-re nyerték a záró periódust, így 14:12-es győzelmet arattak. Elég nagy csalódás volt az utolsó negyed az első háromhoz képest az eredményt és a játékot látva egyaránt, s Mihók Attila mérkőzés utáni elég furcsára, de főleg semmitmondóra sikeredett nyilatkozata alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a szakmai stáb is értetlenül állt a történtek előtt. Ez azért elég rossz előjel volt a hollandok elleni meccs előtt, ahol nagyon nem jött volna rosszul egy bravúros győzelem már csak az önbizalom szempontjából sem, de sajnos ez egyáltalán nem így történt.
Bár a 2. negyedben sikerült egygólosra olvasztani a háromgólos hátrányt, ám a házigazdák pont annyival voltak jobbak a folytatásban, hogy a mieink nem tudtak egalizálni, s 14:11-es vereség lett a vége. Ezzel el is dőlt, hogy a nőknek túlórázniuk kell a negyeddöntőért, pedig itt a csoport 2. helye is negyeddöntős szereplést ért volna, de a két erős ellenféllel szembeni vereség után ennek esélye elúszott. Annyi maradt hátra, hogy a horvátokat minél nagyobb gólkülönbséggel meg kell verni, ami talán jót fog tenni az önbizalomnak is. 17:2-re sikerült győzni, így legalább a gólkülönbség +10-es lett, nem maradt mínuszban, de sajnos már ekkor látszódott, hogy ez a csapat a kemény riválisokkal szemben gondban van és csak a gyengécske, s nem is feltétlenül Eb-re való együttesek ellen tud biztosan győzni.
A nyolcaddöntőben Csehország volt az ellenfél, amely elsősorban annak köszönhette szereplését, hogy 16 csapatosra bővítették az Európa-bajnokság mezőnyét, mert egyébként sok keresnivalójuk nem lett volna ezen az eseményen. Már a csoportkörös eredményeik is mutatták, hogy nem valók ide, hiszen a szerbektől nagyon simán kikaptak, a románokat és a törököket pedig egyaránt 13:12-re tudták megverni. Természetesen a magyarok ellen semmi esélyük sem volt, hiszen már az első szünetben 7:2-re vezettek a mieink, a félidőben 13:4 volt az állás, a végeredmény pedig 27:4 lett, vagyis a második félidőt 14:0-ra nyerték a lányok.
Sikerült tehát a minimumcélt, a negyeddöntőt elérni, ott viszont ismét egy kőkemény ellenfél, Olaszország került a magyar hölgyek útjába. Nem kezdődött jól a mérkőzés, mert a taljánok tettek szert némi előnyre, de a félidőben kialakult 7:5-ös hátrány még egyáltalán nem jelentette a világvégét. A 3. negyedben azonban nem sikerült semmit sem faragni ebből a különbségből, s az utolsó nyolc perc során is csak egy góllal tudott közelebb férkőzni a magyar együttes, ám így is 12:11-re kikapott, ezzel pedig nagyjából elúszott annak lehetősége, hogy az Eb-szereplés alapján meglegyen az olimpiai kvóta. Volt matematikai esélye annak, hogy az 5., esetleg a 6. hellyel is sikerülhet kijutni az ötkarikás játékokra, ám ennek tényleg nem volt nagy valószínűsége.
A magyar csapat tehát az 5-8. helyért vívandó küzdelmekbe került be, s itt nem lehetett más a cél, mint az 5. hely megszerzése, hiszen a másik három csapat közül a horvátokat egyszer már alaposan elverték a lányok, a franciák és a britek pedig szintén nem jelentettek komoly nehézséget. Előbb a szigetországiakat győzték le a mieink 21:5-re, majd az 5. helyért a gallok ellen 14:3-ra sikerült nyerni, így legalább ez a pozíció meglett, még ha nem is ér semmit, hiszen azzal, hogy holland-spanyol döntőt rendeztek, eldőlt, hogy a bronzérmes szerez olimpiai kvótát, amely csapat végül Görögország lett.
A magyar női válogatottnak tehát továbbra sincs meg az indulási joga az év csúcseseményére. Legközelebb a világbajnokságon lehet kiharcolni a részvételt, amihez papíron a 9. hely is elegendő lenne, hiszen nyolc csapat már kvótával rendelkezik, de azért valószínűleg Dél-Afrikát vagy Kínát sikerül megelőzni. A csoportból való továbbjutás nem szabad, hogy problémát jelentsen, mert Ausztrálián kívül a nem túl acélos Szingapúr és Új-Zéland került a magyarokkal egy kvartettbe. Hogy aztán mi lesz, arról még kár beszélni, mert nehéz jósolni, hogy egyfelől a csoportelsőség meglehet-e, másfelől, ha nem lesz meg, akkor a nyolcaddöntőben ki ellen kell majd vízbe ugrani, hiszen ott is csak a csoportgyőztes fog automatikusan a negyeddöntőbe kerülni.
A világbajnokság az utolsó esély az olimpiai kvalifikációra, hiszen az utolsó kettő kvótát fogják Dohában kiosztani. A papírforma alapján a magyar és az olasz válogatottnak kellene ezt a két helyet megcsípnie, hiszen mindkét együttesnek jó esélye van a legjobb nyolcba kerülni – ez már elegendő kell, hogy legyen a kvótaszerzéshez. Amennyiben meg is lesz az olimpiai indulás joga, attól függetlenül még nem fognak a csapat gondjai megoldódni. Pontosan látszik, hogy az új szakmai stáb egyelőre nem tudta megváltani a világot, s nekem az a véleményem, hogy itt sem ártana némi fiatalítás, mert az szép és jó, hogy rengeteg rutinos vízilabdázó van a keretben, de nekem egyre inkább az a benyomásom, hogy egy-két idősebb játékos már nem tud rendszeresen ugyanazon a magas színvonalon teljesíteni, ami ahhoz kell, hogy minél jobb eredményeket érjen el a csapat. Bízom benne, hogy lesz javulás ezen a téren Doháig.
A kiemelt kép forrása: hirtv.hu