Nem éppen úgy kezdődött a 2005-ös szezon a Forma-1-ben, mint az előző öt: a Ferrari és Michael Schumacher egyáltalán nem volt versenyben a világbajnoki címért. Az idény negyedik futama, az Imolában megrendezett San Marinó-i Nagydíj azonban sokakban fölébresztette a reményt, hogy a maranellóiak ha kis késéssel is, de bekapcsolódnak a világbajnoki küzdelembe. Schumacher az egész versenyen elképesztő teljesítményt nyújtott, s végül csak hajszállal maradt le Fernando Alonsóról, aki ezt a futamot is megnyerte abban az évben. A spanyol végül simán világbajnok lett, de ettől függetlenül a Ferrari pályáján történt eseményekre emlékezhetünk a legjobban 2005-ből. Amennyiben valaki már nem emlékszik olyan jól az akkori történésekre vagy még nem követte figyelemmel a száguldó cirkuszt 18 évvel ezelőtt, azoknak álljon itt az elmaradt idei verseny pótlása gyanánt a 2005-ös imolai futam.
Jelentős szabályváltozásokat hozott a 2005-ös esztendő a Forma-1-be. Ekkor a Ferrari és Michael Schumacher már öt éve uralta a száguldó cirkuszt, hiszen 2000 és 2004 között az összes egyéni- és konstruktőri világbajnoki címet ez a páros hódította el. 2004-ben különösen nagy fölénnyel lett világbajnok a német, aki egyben rekordot jelentő hetedik címét szerezte. A 2004-es események után már sokan voltak azok, akik szabályváltozásokat szorgalmaztak egyfelől a nagyobb biztonság, másfelől az izgalmasabb versenyek érdekében.
Ebben a korszakban még V10-es motorok hajtották az F1-es versenygépeket, amelyekkel a leggyorsabb pályákon akár 350-360 km/órás végsebességet is el lehetett érni, így nem voltak ritkák a komoly balesetek, bár halálos kimenetelű szerencsétlenségre a 2000-es években szerencsére nem került sor. Schumacher 2004-ben 13 futamot nyert meg, s ebből hét esetben csapattársa, Rubens Barrichello végzett a 2. pozícióban. Schuminak további két 2. helyezés, míg Barrichellónak pedig két futamgyőzelem és öt darab 3. hely jött össze, azaz a Ferrari a 18 futam során elérhető 54 dobogós helyből 31-et szerzett meg, ami 57.4%-os aránynak felel meg.
Nem csoda, hogy ekkora dominancia után sokan örültek volna annak, ha 2005 nem egy lefutott szezon lesz, hanem egy végletekig izgalmas idény, de legalább olyan szezon, amikor mások is labdába rúghatnak Schumacher és a Ferrari mellett. Ennek érdekében módosítottak a gumiszabályokon: a versenyzőknek egy garnitúra gumival kellett végig futniuk az időmérő edzéseket és a teljes versenytávot. Változott a motorszabály, amely szerint egy hajtóműnek két versenyhétvégét kellett kibírnia. Ezen kívül kisebb mértékben változtattak az autók megjelenésén is. A hátsó szárny 150 mm-rel előrébb került a kerekek tengelyéhez képest, miközben az első szárny esetében (a talaj fölött 50 cm-es magasságban lévő középső rész kivételével) 10-ről 15 cm-re növelték a talajtól való távolságot. Az oldalsó diffúzor magasságát 125 mm-ben határozták meg, míg a padlólemeznek a hátsó kerekek tengelyétől 400 mm-re kellett lennie, miközben a lemez újragondolt részén 200 mm-es mélyedést kellett alkalmazniuk a csapatoknak. Megnövelték a motorburkolat méretét is.
Ezek a változtatások végül meghozták sokak sikerét, igaz, csak részben: a Ferrari nem volt versenyben a győzelemért a szezon első három futamán, ám nem volt igazán nagy küzdelem az 1. helyért így sem, mivel a változtatásokkal csak egy csapat, a Renault tudott igazán élni. Fernando Alonso a harmadik évét töltötte a franciáknál főállású pilótaként és úgy érkezett meg Imolába, a szezon negyedik futamára, hogy az első három versenyből kettőt megnyert, s az egyetlen kivételt is csapattársa, a néhány napja Magyarországon pályát avatott Giancarlo Fisichella jelentette, aki még a szezonnyitó Ausztrál Nagydíjat tudta megnyerni. Mindhárom esetben valamelyik Renault-versenyző szerezte meg a pole pozíciót, azaz pontosan úgy kezdte a 2005-ös idényt a francia alakulat, ahogy az előző években a Ferrari.
Imola előtt már lehetett olyan véleményeket hallani, olvasni, hogy a Ferrari hazai pályáján (az imolai aszfaltcsíkot Enzo és Dino Ferrariról, a cég alapítójáról és annak fiáról nevezték el) gondban lehet a Renault, hiszen az akkori vonalvezetés, ami némileg eltért a maitól, inkább a McLarennek fekszik, s biztosra lehetett venni, hogy a szezont katasztrofálisan kezdő Ferrari is mindent be fog vetni, hogy a tifosik előtt maradandót alkosson.
Bőven volt miért kiengesztelni a fanatikus szurkolókat, mivel Schumacher az első három futamból kettőt sem tudott befejezni, s Malajziában csupán a 7. lett, vagyis 2 ponttal állt a világbajnoki tabellán a San Marinó-i Nagydíj előtt. Barrichello Ausztráliában még a 2. helyen ért célba, ám ezt egy kiesés és egy akkor még nem pontszerzőnek számító 9. hely követte. A Ferrari tehát úgy vágott neki első hazai futamának (akkor is a monzai Olasz Nagydíj volt a másik itáliai verseny), hogy mindösszesen tíz pontot hozott össze az első három forduló során maximálisan összegyűjthető 54 egységből, amivel a csapatverseny 4. helyét foglalta el a Renault, a Toyota és a Williams mögött.
2005-ben a szezon első hat versenyhétvégéje úgy nézett ki, hogy pénteken volt két szabadedzés, majd szombaton és vasárnap egy-egy időmérő, melynek összesített eredménye adta a vasárnap délutáni rajtrácsot. Mivel nagy volt az elégedetlenség a szisztéma miatt, ezért a 7. versenytől, az Európa Nagydíjtól kezdve már nem alkalmazták. Imolában viszont még igen, s a kombinált idők alapján a mclarenes Kimi Räikkönen szerezte meg a pole pozíciót, aki több mint fél másodpercet vert Fernando Alonsóra és 1.2-t Jenson Buttonre. A Ferrarinak egészen borzalmasra sikeredett a kvalifikáció, hiszen Rubens Barrichello a 10., Michael Schumacher a 14. rajtkockát tudta megszerezni, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a német hibázott egyik körében, ezért kapott sokat Räikkönentől. Közvetlenül előle Giancarlo Fisichella rajtolhatott, mivel ő is elszúrta az időmérőt.
Räikkönen startolhatott tehát az élről és gyorsan több másodpercnyi előnyre tett szert riválisaival szemben, mielőtt a 9. körben a kardántengely meghibásodása miatt föladni nem kényszerült volna a futamot. Ekkor Alonso vette át a vezetést, aki a verseny nagy részében tartotta is ezt a pozíciót. A 14. helyről induló Schumacher igyekezett autójából a lehető legnagyobb teljesítményt kisajtolni, s ennek köszönhetően gyorsan megelőzött több embert, ám Jarno Trulli megelőzéséhez húsz körre és a toyotás olasz bokszkiállására volt szüksége.
Schumi a végletekig kitolta második kiállását, hogy minél nagyobb előnyt tudjon kiautózni a virtuálisan vezető Alonsóval szemben, hogy a tankolás után minél közelebb lehessen hozzá. Ez a taktika működött, hiszen a német kis távolságban volt a spanyoltól. Schumacher eksztázisban versenyzett, amit különösen Jenson Buttonnel szembeni előzése bizonyított.
Emiatt Alonso nem lehetett nyugodt, hiszen ekkorra mindenki számára világossá vált, hogy minden létező és nem létező mutatót a maximumra pörgették fel a Ferrariban, hogy sikerüljön hazai közönség előtt újból győzni. 12 körön át, egészen a leintésig tartó nagy csata kezdődött, melyre sem előtte, sem azóta nem sok példa volt a Forma-1-ben. Schumacher folyamatosan nézegette, hol tudná beszúrni kocsiját Alonso Renault-ja mellé, ám az ifjú spanyol mindig résen volt, egyszerűen nem lehetett túljárni az eszén. Küzdelmük egészen a kockás zászlóig tartott – Alonso 0.215 másodperccel előzte meg Schumachert, ezzel megszerezte harmadik győzelmét abban a szezonban. Schumachernek tehát nem jött össze a futamgyőzelem, de legalább megszületett első dobogós helyezése, mely bizakodásra adhatott okot a folytatást illetőleg.
A futam krónikájához még hozzátartozik, hogy a pályán Jenson Button ért célba harmadikként, csapattársa, Szato Takuma pedig ötödikként, ám a verseny után kiderült, hogy Button autója alatta maradt a 600 kg-os alsó súlyhatárnak, ezért diszkvalifikálták. Erre a sorsra jutott csapattársa, Szato Takuma is, pedig az ő autója megfelelt az előírásoknak. A BAR Hondát eltiltották a következő kettő hétvégétől és összes, addig megszerzett pontjától megfosztották. Így az az Alexander Wurz lett a 3. helyezett, aki a sérült Juan Pablo Montoya helyére ugrott be a McLarenbe. A 6. helyen célba érő Ralf Schumacher sem tarthatta meg ezt az eredményét, mivel egyik tankolása után veszélyesen jött ki a bokszutcából és kis híján ütközött közvetlen riválisával, Nick Heidfelddel, aki végül megörökölte tőle a 6. helyet.
Michael Schumacher tehát nem tudta legyőzni Fernando Alonsót minden idők egyik legnagyobb csatájában és aztán a szezon hátralévő részében sem tudott brillírozni. Csupán egy pole pozíciója volt a Magyar Nagydíjon, s egy futamot nyert, ám a gumibojkott miatt hatfősre olvadt indianapolisi verseny megnyerésének még ő sem örült igazán. Fernando Alonso ezzel szemben megnyerte a világbajnokságot, amivel akkoriban a legfiatalabb világbajnok volt, valamint ő lett az F1 első spanyol győztese.
2006-ban megismétlődött az imolai csata kettejük között, s akkor a már jóval versenyképesebb Ferrarit kormányzó Schumacher visszavágott Alonsónak – sokáig szoros volt közöttük a küzdelem, de végül a német 2 másodperces előnnyel diadalmaskodott. Más kérdés, hogy a világbajnoki címet nem tudta visszaszerezni abban az évben…
Zárásként álljon itt a 2005-ös imolai futam összefoglalója az RSTV jóvoltából, melyet videó helyén található “Megtekintés a YouTube-on” gombra való kattintás után meg tudtok tekinteni:
A kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons