Cortina d’Ampezzo, a népszerű olasz síparadicsom először 1944-ben rendezhetett volna téli olimpiát, ám a második világháború miatt törölték a játékokat. 1956-ban kapott újabb esélyt a település és az ország, hogy megmutassa, képes a téli ötkarikás játékok megrendezésére. Az olimpia végül nagy siker volt sportszakmai, technikai és pénzügyi értelemben is. A játékok sportszakmai nívóját növelte az először szereplő Szovjetunió, amely meg is nyerte az éremtáblázatot. Erről az olimpiáról volt először televíziós közvetítés is, amely terén szintén a szovjetek és a befolyásuk alá került országok jártak az élen. Magyarországot csupán a jégtáncos Nagy-testvérek képviselték ezen az olimpián, ők azonban egymás után másodszor is éremmel tértek haza. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatában ezúttal az 1956-os téli olimpia kerül terítékre.
Cortina d’Ampezzo Északkelet-Olaszországban, a Dolomitokban fekvő település, amelynek 1956-ban 6500 lakosa volt. Alberto Bonacossa gróf, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) olasz tagja, aki síző és műkorcsolyázó is volt, már 1925-ben szorgalmazta, hogy Cortina d’Ampezzo téli olimpiát rendezzen. A helyi önkormányzat megbízta őt azzal, hogy képviselje a hegyvidéki kisváros pályázatát a NOB előtt. Cortina d’Ampezzo az 1944-es téli játékokra nyújtott be pályázatot, s a NOB 1939 januárjában, Londonban tartott 38. ülésszakán meg is kapta a rendezési jogot. Az olimpiára azonban a második világháború miatt nem kerülhetett sor.
Bonacossa gróf a világégés után sem tett le arról, hogy elhozza a téli olimpiát Olaszországba. 1946-ban Milánóban összeült az Olasz Télisport-szövetség, amely elhatározta, hogy másodjára is megpróbálkozik a pályázással. Ezúttal az 1952-es játékokat célozták meg, azonban a NOB Stockholmban megtartott 40. ülésszakán végül nagy többséggel Oslót választották házigazdának, pedig az Olasz Olimpiai Bizottság és a város is támogatta a cortinai kandidálást. Bonacossa gróf és az itáliai olimpiai mozgalom ezután sem mondott le a cortinai téli játékokról, így megpályázták az 1956-os rendezést is. A NOB 1949. április 27-én, Rómában megrendezett 43. ülésszakán úgy döntött, hogy Cortina d’Ampezzónak ítéli oda az 1956-os téli olimpia rendezési jogát. A kistelepülés a szavazatok háromnegyedét kapta, miközben Montréalnak, valamint két amerikai helyszínnek: Colorado Springsnek és az 1932-es játékokat rendező Lake Placidnek csak néhány voks jutott. Bonacossa gróf azonban már nem élhette meg az olimpiát, ugyanis 1953. január 30-án, vagyis szinte napra pontosan három évvel a játékok rajtja előtt elhunyt.
Erre az olimpiára még nem nyomta rá bélyegét a politika, hiszen az eseményre 1956. január 26. és február 5. között került sor, vagyis hónapokkal a magyar forradalom szovjet vérbefojtása és a szuezi válság kitörése előtt, amely történések következtében az év végén rendezett melbourne-i nyári olimpiát több ország is bojkottálta. Politikai szempontból azonban jelentősségel bírt, hogy a Szovjetunió, amely kezdetben bojkottálta az olimpiákat, 1956-ban első alkalommal vett részt a téli ötkarikás játékokon. Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár azért engedélyezte a szovjet sportolók részvételét az olimpiákon, mert a nagy nemzetközi sporteseményeket arra akarta fölhasználni, hogy bebizonyítsák a kommunizmus felsőbbrendűségét és azt, hogy a Szovjetunió egy, a világ fejlődéséért küzdő, békés ország. Az is fontos cél volt, hogy erősítsék a politikai kapcsolatokat a többi kommunista országgal. A szovjetek szereplése mindenképpen növelte az olimpia sportszakmai színvonalát, ugyanis a nagy birodalom sportolói rögvest első nekifutásra meg is nyerték a játékok éremtáblázatát, mivel több sportágban is átvették az uralmat az addig domináló nemzetektől.
Cortina d’Ampezzo az olimpia elnyerésének időpontjában még egy kevéssé fejlett síterep volt, ezért komoly beruházásokra volt szükség annak érdekében, hogy a Dolomitok-beli település fogadhassa a világ legjobb téli sportolóit, azok edzőit, a hivatalos személyiségeket, nomeg a nézőket. A szervezőbizottság megfigyelőket küldött az 1952-es oslói játékokra, hogy információkat gyűjtsenek a műsorról, a szükséges infrastruktúráról és a szállásolási kérdésekről. Cortina d’Ampezzo nem felelt meg az olimpiai irányelveknek, hiszen a településnek nem volt jégpályája, gyorskorcsolyapályája és alpesi sí-pályája sem, míg a síugrósánc és a bobpálya rossz állapotban volt. Cortina d’Ampezzo egy kis síterep volt, amely eredeti méreteiben nem lett volna képes az olimpia fogadására. Annak érdekében, hogy ez változzon, új utakat és vasútvonalakat építettek, bővítették a város elektromos- és telefonos hálózatát, valamint fejlesztették a víz- és szennyvíz-hálózatokat is. Az olasz kormány 460 millió lírával támogatta a fejlesztéseket, a fönnmaradó költségeket azonban az Olasz Olimpiai Bizottságnak kellett kigazdálkodnia. Ezen a téren a bizottság saját forrásai mellett a jegyeladásokból és a helyi labdarúgó-fogadásokból származó bevételeket használta fel. Szintén fontos szerepük volt a játékok stabil költségvetésének kialakításában a szponzoroknak: a Fiat volt az olimpia hivatalos autómárkája, az Olivetti nevű cég pedig a játékokra érkezett 400 újságíró számára írógépeket biztosított.
Ez volt az első olimpia, amelyről nem csak a rádióban és az újságokban tudósítottak, hanem a televízióban is. Ekkor még csak Európában lehetett tévén keresztül is követni az olimpia eseményeit. Mindez annak volt köszönhető, hogy az 1950-es években a televízió egyre inkább tömegtájékoztatási eszközzé kezdett válni, sorra jöttek létre a különböző állami televíziók és egyre több eseményről készültek filmfelvételek, amelyeket a tévékben be lehetett mutatni. A hidegháború idején Európa propaganda-csatatérré változott: az országok kölcsönösen juttattak át televíziós jeleket a vasfüggönyön. 1956-ban a szovjet befolyás alatt álló országok fejlettebb, előrehaladottabb technológiával rendelkeztek, emiatt elsősorban ezekben az országokban lehetett a tévén keresztül is követni az olimpiát. Magyarországra ez nem volt igaz, hiszen nálunk csak 1957-ben indult meg a televíziózás. A keleti tömb azonban olyannyira a Nyugat előtt járt a tévé terén, hogy Finnország a szovjet, Nyugat-Németország pedig a kelet-német televízió adásait volt kénytelen átvenni. Ez természetesen óriási siker volt a keleti országok számára a hidegháborús versengésben, s a szovjet propaganda ezt keményen a nyugatiak orra alá tolta. Ettől függetlenül a televízió megjelenése az olimpián hatalmas előrelépést jelentett, bár az 1956-os melbourne-i nyári játékokról még nem volt közvetítés, azonban az 1960-as római olimpiától kezdve már minden ötkarikás seregszemle látható volt a televízióban. Cortina d’Ampezzóban célzottan úgy alakították ki a versenyhelyszíneket, hogy azok alkalmasak legyenek a televíziós közvetítésre. Például a sífutópálya tribünjét úgy építették meg, hogy dél felé nézzen, mert így nem sütött bele a Nap a kamerákba.
Összesen 32 ország 821 sportolója, köztük 134 nő vett részt ezen a téli olimpián. A Szovjetunió mellett Bolívia és Irán is debütált a játékokon, Dél-Korea, Liechtenstein és Törökország pedig nyolc év kihagyás után küldött ismét olimpikonokat. Argentína, Dánia, Portugália és Új-Zéland ezúttal távolmaradt az eseménytől. A két Németország sportolói egy csapatban szerepeltek – ez az együttműködés 1964-ig volt életben. A legnagyobb, 67 fős küldöttséggel az Egyesült Államok vett részt a játékokon, de az olaszoknak is 65, a németeknek 63, az osztrákoknak 60, a svájciaknak 59, a svédeknek 58, a szovjeteknek pedig 53 sportolójuk volt Cortina d’Ampezzóban.
Magyarországot a korábbi olimpiákon műkorcsolyában, gyorskorcsolyában, alpesi síben és sífutásban is képviselték olimpikonok, ám az 1956-os játékokon csupán a Nagy László, Nagy Marianna jégtáncpáros vett részt. A Nagy-testvérek az előző olimpiáról bronzéremmel térhettek haza és 1956-ban megismételték eredményüket – ez az egyetlen példa arra, hogy az összes magyar sportoló érmet szerzett egy nyári vagy téli olimpián. Hazánk ezzel az éremtáblázat 12. helyén végzett, holtversenyben a története első téli olimpiai érmét szerző Lengyelországgal.
A sportolók négy sportág nyolc szakágának huszonnégy versenyszámában küzdöttek meg egymással. Új szám volt a műsoron a férfi 30 kilométeres sífutás és a női 3×5 km-es váltó. A szovjetek szerették volna elérni, hogy a nők számára is írjanak ki gyorskorcsolya-versenyeket ezen az olimpián, ám a NOB 1954-es kongresszusán elutasította a kérelmet. Ez volt az első téli olimpia, amelyen nem voltak ún. demonstrációs sportágak, mivel a korábbi próbálkozások szinte mindegyike kudarccal végződött, mivel egyik sportágból sem lett olimpiai szám.
Jégkorongban az olimpia volt egyben a világ- és Európa-bajnokság is. Tíz válogatott vett részt, amelyeket három csoportba osztottak be. Minden csoportból az első kettő jutott tovább, a csoportutolsók pedig a 7-10. helyért küzdhettek egymással. Kanada, Csehország és a Szovjetunió végzett a három csoport élén, míg Németország, az Egyesült Államok és Svédország csatlakozott hozzájuk, mint csoportmásodikok. Kanada az előző hét olimpiából hatot megnyert, az Egyesült Államok pedig ötször lett ezüstérmes. A két válogatott fontos mérkőzést játszott egymással 1956-ban az ún. döntő körben. Az amerikaiak 4:1-es győzelme azt jelentette, hogy Kanada története során először nem lesz ott az első kettő hely valamelyikén, mivel így már csak a bronzéremre maradt esélye. Ezt végül sikerült megszereznie. A döntőben az amerikaiak a szovjetekkel csaptak össze, akik 4:0-ra kiütötték ellenfelüket, ezzel első olimpiájukon rögtön a csúcsra értek. Győzelmük azért is volt váratlan, mert csak 1954 óta vettek részt nemzetközi tornákon. Az amerikaiaknak immár hatodjára is csak az ezüstérem jutott. A szovjetek győzelme egy hosszú dominancia kezdetét jelentette ebben a sportágban, már ami az olimpiákat illeti.
Bobban ezúttal is kettesben és négyesben rendeztek versenyeket. Minden ország két-két egységet indíthatott versenyszámonként. Mindkét számban négy-négy futamot rendeztek, amelyek összesített eredménye határozta meg a végső sorrendet. Az olaszok kettesbobban megszerezték az arany- és az ezüstérmet is, míg a svájciak úgy lettek harmadikok, hogy az utolsó futamban tudták megelőzni a nagy meglepetésre remekül teljesítő spanyolokat. Négyesbobban Svájc diadalmaskodott Olaszország és az Egyesült Államok előtt. Olaszország az előző hat olimpián rendre ott volt a bobversenyeken, ám érmet egyszer sem sikerült szereznie. Nyilvánvalóan a hazai pálya előnyt jelentett a taljánok számára, ám azt is tudni kell, hogy legjobbjuk, Eugenio Monti (aki ezen az olimpián két ezüstérmet szerzett) később összesen hat olimpiai érmet szerzett, s a cortinai bobpálya ma az ő nevét viseli. Olaszország egyébként ezen az olimpián csak bobban tudott érmeket szerezni. A cortinai bobpálya állapotát amúgy sok kritika érte, mivel a gyakori használat miatt erősen leromlott állapotban volt – ez azt eredményezte, hogy azok a csapatok lehettek sikeresek, amelyek az első futamokban érték el legjobb idejeiket.
Alpesi síben ezúttal is lesiklást, műlesiklást és óriás-műlesiklást rendeztek a férfiak és a nők számára. Az osztrák Toni Sailer volt az olimpia nagy sztárja, ugyanis mindhárom férfi versenyszámot megnyerte, ráadásul nem akármilyen fölénnyel: lesiklásban 3.5, műlesiklásban 4, óriás-műlesiklásban pedig 6.2 másodpercet vert a második helyezettre. Sailer volt az első és 1968-ig az egyetlen, aki egy olimpián mind a három szakág küzdelmeit meg tudta nyerni. Az osztrákok domináltak ebben a sportágban, hiszen a tizennyolc éremnek a felét, kilencet vihettek haza. Férfi óriás-műlesiklásban kisajátították a dobogót az osztrák versenyzők, a nőknél pedig ezüst- és bronzérmet szereztek. Igaja Csiharu lett a téli olimpiák történetének első japán dobogósa, mivel műlesiklásban a 2. helyen végzett. A svájci Madeleine Berthod születésnapján nyerte meg a női lesiklást 4.7 másodperces előnnyel. Műlesiklásban egy másik svájci, Renée Colliard végzett az élen, míg óriás-műlesiklásban a német Ossi Reichert diadalmaskodott.
Sífutásban először került sor két női versenyre, amelyekben a szovjetek domináltak. 10 kilométeren az első kettő helyet szerezték meg a kommunista világhatalom versenyzői, azonban a 3×5 km-es váltóban Finnország mögött csupán a 2. helyet érték el. A férfiaknál a 30 kilométer debütált, amelyet a finn Veikko Hakulinen nyert meg. A 18 kilométert fölváltó 15 kilométeren a norvég Hallgeir Brenden, 50 kilométeren a svéd Sixten Jernberg, a 4×10 kilométeres váltóban pedig a Szovjetunió győzött. A szovjetek a 18 éremből 7-et szereztek meg. A svédek a négy medáliát begyűjtő Jernbergnek köszönhetően hat éremmel zártak, miközben a norvégoknak csak egy érem jutott, igaz, az egy arany volt.
Gyorskorcsolyában is szovjet uralom érvényesült, ugyanis a 12 éremből 7 a szovjetek nyakába került, amiből négy arany volt. A szovjet versenyzők két világcsúcsot és egy olimpiai csúcsot állítottak föl, s mind a négy távon szereztek legalább egy érmet. Jevgenyij Grisin bizonyult a legjobbnak, hiszen két aranyérmet szerzett (500 és 1500 méter), s emellé két világcsúcsot is elért. 1500-on honfitársával, Jurij Mihajlovval holtversenyben győzött, ami miatt ezüstérmet nem osztottak ki. A svéd Sigvard Ericsson nyerte meg a 10 000 métert, méghozzá olimpiai csúccsal, míg 5000 méteren ezüstérmes lett.
Műkorcsolyában ezúttal is férfi és női egyéni-, valamint párosversenyre került sor. Ez volt az utolsó olimpia, amelyen szabadtéren rendezték a sportág eseményeit. Az amerikaiak öt érmet nyertek: a férfiaknál kisajátították a pódiumot, a nőknél pedig az első kettő helyet szerezték meg. A hölgyeknél Tenley Albright annak dacára győzött, hogy kevesebb, mint kettő héttel a játékok előtt egy edzésen súlyosan megsérült: egy ugrás során rosszul ért földet, ráesett a jégre, mégpedig úgy, hogy a bal lábán lévő korcsolya éle megsebezte jobb bokáját. Honfitársa, Carol Heiss lett az ezüstérmes, míg az osztrák Ingrid Wendl lett a bronzérmes. A férfiaknál két testvér: Hayes Alan és David Jenkins végzett az első kettő helyen, a bronzérem pedig Ronald Robertson nyakába került. A párosok versenyét az Elisabeth Schwarz, Kurt Oppelt osztrák kettős nyerte a kanadai Frances Dafoe és Norris Bowden, valamint a Nagy-testvérek előtt.
Északi összetettben változásokat hozott ez az olimpia. A két versenyszám ugyan a sífutás és a síugrás maradt, azonban előbbiben már nem 18, hanem 15 kilométeren kellett szerepelniük, s most már a csak sífutásban indulóktól külön versenyt rendeztek számukra. Síugrásban az eddigi kettő helyett három kísérlete volt mindenkinek, s a végelszámolásnál csak a két jobban sikerült ugrás eredményét vették alapul, amit összevetettek a futásban elért időkkel, s ezek alapján állt össze a végső sorrend. Ezt a formátumot mind a mai napig alkalmazzák. Az új szabályok melletti első olimpián nem szakadt meg az addig egy kivételével minden játékokat megnyert norvégok uralma, ugyanis Sverre Stenersen lett az olimpiai bajnok. A 2. helyen a svéd Bengt Eriksson végzett, a 3. helyet pedig a hazája első téli ötkarikás érmét szállító lengyel Franciszek Gasienica Gron szerezte meg.
Síugrásban a svájci Andreas Däscher új stílust vezetett be, amely mára meghatározóvá, sőt, szinte kizárólagossá vált a sportágban. Däscher ugyanis nem úgy ugrott, mint a korban mindenki más. Akkoriban még az volt a szokás, hogy a versenyzők karjukat a fejük előtt kinyújtva végezték el repüléseiket, azonban a svájci a ma megszokott módon, karjait teste mellé szorítva ugrott. Ezzel messzebbre lehetett repülni, így a jövőben azok nyerhették meg a versenyeket, akik ezt a techinkát alkalmazták. Däschernek 1956-ban még nem jött össze a siker a később róla elnevezett módszerrel (Däscher-technika), az aranyérem ugyanis a finn Antti Hyvärinen nyakába került, aki a téli olimpiák történetének első nem norvég síugró-bajnoka lett. Az ezüstérmet is egy finn, Aulis Kallakorpi vihette haza, míg a bronz a német Harry Glass nyakába került, tehát a norvégok még a dobogóról is lecsúsztak, ami óriási csalódás volt számukra. A skandinávok leszereplését az eredményezte, hogy nem voltak hajlandóak alkalmazni a Däscher-technikát.
Az éremtáblázatot tehát a Szovjetunió nyerte meg, amelynek sportolói 7 arany-, 3 ezüst- és 6 bronzérmet szereztek. A 2. helyen Ausztria (4-3-4), a 3. helyen pedig Finnország (3-3-1) végzett. Összesen 13 ország szerzett érmet, s 9 nemzetnek sikerült legalább egy aranyat nyernie.
Cortina d’Ampezzo a kezdeti nehézségek ellenére remek helyszíne volt az 1956-os téli olimpiának. A település – Milánóval közösen – pontosan hetven évvel később, 2026-ban ismét fogadhatja a világ legjobb téli sportolóit, hiszen négy év múlva ott kerül sor az olimpiára.
A kiemelt kép forrása: exploreitaly.com