Albán-magyar: Bejöttek a félelmeim

Péntek reggel, az angolok elleni vesztes mérkőzésről írott cikkemben már tettem említést arról, hogy félelmek vannak bennem a mai, Albánia elleni világbajnoki selejtezővel kapcsolatban. Ezek a félelmek nem újak, mert már áprilisban, amikor a magyar labdarúgó-válogatott esélyeit taglaltam, aggodalommal tekintettem a mai albániai mérkőzés elé. Ezek az aggodalmak, félelmek pedig sajnos kamatostul bejöttek. Kikaptak a mieink Albániától, így elszállt az esély a vb-pótselejtező elérésére.

Nem éppen a legjobb és legnyugodtabb hangulatban utazhatott el labdarúgó-válogatottunk Albániába. Az angolok elleni csütörtöki hazai 0:4 már önmagában is elég nagy csapás lett volna a mieink lelkiállapotára még úgy is, hogy a világ egyik legjobb csapatától szenvedett súlyos vereséget a nemzeti tizenegy, de ezt még tetézhette a meccsen történt állítólagos nézőtéri huhogás és rasszista bekiabálások körül kirobbant hisztéria, s a csapatkapitány, Szalai Ádám vírustesztje körüli kabaré is, akinek emiatt ki kellett hagynia a mai összecsapást.

Ettől függetlenül is igen nehéz mérkőzésre lehetett számítani, hiszen a balkáni csapatok ellen idegenben finoman fogalmazva sem érte sok sikerélmény a mieinket az elmúlt évtizedekben. Nekem speciel csak a bosnyákok elleni 2006-os győzelem jut eszembe az Eb-selejtezőn, amire három nappal azután került sor, hogy gyalázatos játékkal sikerült 4:1-re kikapni itthon Norvégiától. A magyar válogatott alapvetően erősebb kerettel rendelkezik, mint az albán csapat, de azt nem szabad elfelejteni, hogy a mai ellenfélnél is több, topligában (elsősorban az olaszban) szereplő labdarúgó található, s a 2016-os Európa-bajnoki részvétel sem volt olyan régen, amikor a franciákat és a svájciakat is nehéz mérkőzésre késztették a piros-feketék, a románokat pedig egyenesen megverték.

Az albánok sem a legjobb passzban érkeztek erre a mérkőzésre, hiszen velünk egy időben ők is egy négyest kaptak a lengyelektől, de nekik legalább sikerült gólt lőniük idegenben. Azt, hogy a mieink számára mi volt a mérkőzés tétje, kár részletezni, hiszen akit érdekel, úgy is tudja. Az albánok ugyanakkor szintén nem mondtak még le a pótselejtezőt érő 2. hely megszerzéséről, hiszen hat ponttal álltak négy fordulót követően, s egy újabb győzelem esetén bizony megelőzhették volna a mieinket a tabellán.

A mérkőzés albán mezőnyfölénnyel kezdődött, s próbálkozott is becsülettel a hazai csapat, de az első 15-20 percben igazán veszélyes lehetősége nem adódott. Eközben a magyarok próbáltak labdákat szerezni és megindulni, de kevés sikerrel. Mindkét együttes sok labdakezelési hibával operált, ami miatt igen gyenge volt a mérkőzés színvonala. A játékrész utolsó 15 percében fölgyorsultak az események. Az albánok előtt egy óriási ziccer adódott, azonban egyik játékosuknak 2 méterről sikerült a magyar kapu fölé bikáznia a labdát egy beívelésnél. Pár perccel később Szoboszlai Dominik végezhetett el szabadrúgást, amelynek végén a mieink előtt is adódott egy egészen veszélyes lehetőség, de ebből sem született gól. 0:0 állt az eredményjelzőn a félidőben, s csak abban reménykedhettünk, hogy a második játékrész jobban fog alakulni.

Nem így lett. Sőt! A mieinknél sérülés miatt kapust kellett cserélni a szünetben, s Dibusz Dénes állt be a magyar kapuba. Nem ez jelentette a problémát, hanem az, hogy az albánok egészen más fokozatba kapcsoltak a fordulás után, miközben a mieinknél ez a lépés sajnos elmaradt. Gyakorlatilag a komplett félidőt végigtámadta a házigazda, a magyar csapat előtt pedig alig akadt lehetőség. A 86. percben Szoboszlainak sikerült az albán védelem mögé kerülni, de kissé kiszorított helyzetéből leadott lövése elment a kapu mellett. Nem volt a legveszélyesebb próbálkozás, de ma ez volt a legígéretesebb magyar helyzet – azt hiszem, ez mindent elárul a mieink támadójátékáról.

Egy perccel később aztán jött a fekete leves: az albánok kb. 1050. támadásuk végén megszerezték a vezetést Armando Broja révén, akinek jól helyezett lövését Dibusz nem tudta már kipaskolni. Nagyon érett ez a találat, mivel az albánoknak több veszélyes helyzetük is volt a 2. félidőben, s abszolút uralták a játékot. Ez a gól nem csak a hazai fölény miatt volt igazságos, hanem a magyar válogatott harmatgyenge produkciója miatt is. Azt hiszem, nem túlzok azzal, ha kijelentem, hogy még Anglia ellen is jobban játszott a nemzeti együttes, mint ma este. Egy enervált, kedvetlen társaságot láthattunk a pályán címeres mezben, amelynek lehet, hogy Szalai Ádám hiányzott, de az is lehet, hogy minden jó érzésű magyar emberhez hasonlóan fölbőszítették a csütörtöki meccs utáni történések, s ezért nem bírtak megfelelően játszani. Ettől még a tény, hogy Albánia először tudta legyőzni Magyarországot, nagyon fájó.

Nyilván most mindenki az okokat keresi, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy szerdán még lesz egy meccse a magyar válogatottnak Andorra ellen a Puskás Ferenc Stadionban. Ott talán csak meglesz a győzelem, s ha meglesz, akkor a remény még megmarad a 2. helyre, de október és november folyamán még a Wembley-be és Varsóba is utaznia kell a csapatnak, úgyhogy sorsa egyáltalán nincs saját kezében, s a most látottak alapján óriási csoda lenne, ha megszerezné a 2. helyet, s ott lehetne a jövő tavasszal esedékes pótselejtezőben.

Az biztos, hogy a mai játékkal nem lehet nagy eredményeket elérni. Azt is megmerem kockáztatni, hogy Andorra ellen sem biztos, hogy elegendő lenne a ma esti produkció, mert az andorraiak nagyon szívósan játszottak Londonban az angolok ellen ma este, s ugyan 4:0-ra kikaptak, s a háromoroszlánosok tartalékos csapattal álltak ki a mérkőzésre, de ettől még egész jó teljesítményt nyújtottak. Azért bízom abban, hogy Andorrát meg tudják verni a magyarok itthon, de én már semmin se lepődnék meg… A vb-kijutáson igen.

Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!

A kiemelt kép forrása: sport.mandiner.hu

Leave a Reply