Atlanta 1996: Amikor a Coca-Cola döntött a helyszínről

1996-ban ünnepelte az első modern kori ötkarikás játékok centenáriumát az olimpiai mozgalom. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ennek az olimpiának Athénban a helye, azonban az élet más forgatókönyvet írt. Javarészt a Coca-Cola támogatásának és lobbierejének köszönhetően végül az egyesült államokbeli Atlanta nyerte el a rendezés jogát. A nagyváros nem éppen zökkenőmentesen tudta lebonyolítani az olimpiát, mivel a közlekedési és kommunikációs rendszerek is bedobták a törülközőt, ráadásul az olimpiai parkban egy merényletre is sor került a játékok idején, amelynek két halottja és több, mint száz sebesültje volt. Ennek ellenére sok szép sportemberi teljesítményt lehetett látni az előző évezred utolsó nyári olimpiáján, köztük szerencsére magyar sikereket is. Ezeket idézi föl a Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának legújabb része.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1990. szeptember 18-án, Tokióban megtartott 100. közgyűlésén döntött arról, hogy 1996-ban Atlanta adhat otthont a centenáriumi nyári olimpiának. Az amerikai nagyváros a szavazás utolsó, ötödik fordulójában győzte le Athént. Rajtuk kívül még Melbourne, Toronto, Manchester és Belgrád pályázott. Athén, az 1896-os olimpia rendezője a voksolás első két fordulójában még az élen végzett. A harmadik körben 26:26 volt az eredmény Athén és Atlanta között, majd a negyedik körben az addig kiesett városokra szavazó NOB-tagok többsége Atlanta mellett tette le voksát, amely 34:30-ra átvette a vezetést, s végül az ötödik fordulóban az előző körben búcsúzó Toronto szavazóinak támogatásával 51:35 arányban győzte le a görög fővárost.

Akkoriban sokan nem értették, hogy minek kellett több város előtt is megnyitni a pályázás lehetőségét, miközben kézenfekvő lett volna, ha Athén pályáztatás nékül megkapja a jogot arra, hogy száz év elteltével ismét olimpiát rendezhessen. Emellett érvelt több NOB-tag is. Minden bizonnyal az döntött végül Atlanta mellett, hogy a városban található a Coca-Cola székhelye, amely cég már az 1928-as amszterdami játékoktól kezdve az olimpiai mozgalom támogatója volt, s 1986-ban bekerült a NOB ún. TOP-programjába, amely azt a tizenegy multinacionális vállalatot tömörítette, amely kivette részét az olimpiák finanszírozásából. Az így befolyt bevételek egyik felét az olimpiai mozgalomhoz tartozó országok között osztották szét, a másik felét pedig a játékok megrendezésére fordították. A NOB hivatalosan az infrastruktúra minőségével indokolta, hogy tagjainak többsége végül miért Atlanta mellett tette le voksát.

Azt, hogy Atlanta pályázzon az 1996-os olimpiára, egy Billy Payne névre hallgató helyi ügyvéd és egykori egyetemi futballjátékos találta ki 1987-ben. Andrew Yong, a város polgármestere azonnal elkezdte felkutatni azokat a helyi cégeket, amelyek hajlandóak támogatni a kandidálást. Payne lett a pályázati előkészítő bizottság igazgatója, s ő mutatta be az atlantai elképzeléseket előbb az Amerikai Olimpiai Bizottságnak, majd pedig a NOB-nak. Payne azzal érvelt Atlanta mellett, hogy a város már rendelkezik azzal az infrastruktúrával, amely az olimpia fogadásához szükséges, a hiányzó létesítményeket és infrastrukturális elemeket pedig gyorsan meg tudják valósítani. A város kulturális öröksége is sokat nyomott a latban, hiszen itt született a híres színesbőrű polgárjogi aktivista, Martin Luther King. A bizottság az olimpiával szerette volna megmutatni, hogy Atlanta mennyire fontos szerepet tölt be a világban.

Miután megkapta a játékok rendezési jogát, a városnak egy több, mint egymilliárd dolláros alap állt rendelkezésére az előkészületek sikeres lebonyolításához. Ez javarészt közpénzekből valósult meg, de a jegyértékesítésből és a különböző amerikai cégek szponzori támogatásaiból is sok pénz folyt be. A hiányzó helyszínek fölépítése mellett nagy energiát fordítottak a város lakhatási és szállásolási problémáinak megszüntetésére, valamint a tömegközlekedési hálózat megújítására. 1990 és a játékok megnyitása közti időben közel 7500 új szállodai szoba jött létre Atlantában, ezzel a városban és környékén összesen 60 000, az olimpiára érkező néző, újságíró és egyéb személyiségek elszállásolását tudták megoldani. Az amerikai szövetségi kormány jelentős forrásokat fordított az úthálózat, a járdák és a belváros világításának megújítására.

Az olimpiai park stílszerűen a Centenáriumi Park nevet viseli. Itt található az olimpiai stadion, ahová 85 000 ember fér be. Georgia Dome néven egy fedett stadiont is építettek, ahol a tornaversenyeket és kosárlabda-mérkőzéseket rendeztek. A Georgia World Congress Center öt csarnokában zajlottak a vívó-, a dzsúdó-, a kézilabda-, az asztalitenisz-, a birkózó- és a súlyemelőtornák. Az úszó- és vízilabdatornát a Georgiai Műszaki Egyetem uszodájában bonyolították le. Az olimpiai park része volt még a bokszhelyszín, a baseballstadion, a tollaslabdacsarnok, a gyeplabdapálya, a röplabda-csarnok és a sportlövő számok helyszíne. A lóversenyekre és a pályakerékpáros számokra szintén Atlantában került sor. A labdarúgó-mérkőzésekre Miamiban, Orlandóban, Washingtonban, a Georgia állambeli Athensben és az alabamai Birminghamben került sor. A vitorlás számokat a Georgia állambeli Savannah-ban, a softball-mérkőzéseket Columbusban, az evezős- és kajak-kenu-versenyeket pedig Tennessee államban bonyolították le.

Az atlantai olimpia szervezése körül több probléma is adódott, amely elsősorban a kommunikáció, valamint a sportolók, edzők és nézők szállítása terén jelentkezett. Informatikai téren többször is hibák hátráltatták az IBM által működtetett információs rendszert, ami miatt a médiaközpontban dolgozó hírügynökségek késve kapták meg a különböző versenyek pontos eredményeit, s több sportolóról hibás adatok kerültek feltöltésre a rendszerbe. Az ügynökségek kritizálták a problémásan működő rendszer üzemeltetőit.

A játékok másik fekete pontja volt a közlekedés, elsősorban a sportolók, edzők és nézők különböző helyszínekre történő elszállítása. Atlanta közlekedési rendszere ugyanis a sok fejlesztés ellenére nem tudott megbirkózni az olimpia generálta hatalmas forgalommal. A tömegközlekedés is kitett magáért, ugyanis elégtelennek bizonyult a metróvonalak száma, a buszok pedig a nagy dugókban voltak kénytelenek araszolni. Sokak számára és sok esetben elkerülhetetlenné vált a gyaloglás, nehogy elkéssenek valahonnan. Szintén a szervezéssel kapcsolatos súlyos probléma volt, hogy többször is előfordult, hogy késéssel tudták megtartani az eredményhirdetést egy-egy verseny után, mert vagy nem érkeztek meg időben az érmek a helyszínre, vagy pedig rossz érmek érkeztek, vagyis nem volt köztük pl. arany vagy ezüst. A NOB figyelmeztette az amerikaiakat, hogy jelentősen ronthatja az olimpia megítélését a sok gond, s az, hogy a szervezők alábecsülték a problémákkal szembeni tiltakozás mértékét. A sajtó Hibaolimpiának nevezte az atlantai eseményt, s élesen bírálta Juan Antonio Samaranch NOB-elnököt, amiért a záróünnepségen minden idők legkivételesebb olimpiájának minősítette az atlantai játékokat.

Ha ezek a gondok még nem voltak elegendőek, akkor egy terrortámadás is borzolta a kedélyeket. 1996. július 27-én, szombaton, helyi idő szerint 1:20-kor bomba robbant az olimpiai parkban. Versenyekre ugyan éjszaka nem került sor, de a park így is tele volt bulizó fiatalokkal és turistákkal, éppen ezért a merénylet emberi mérlege súlyos volt: ketten meghaltak, 111-en megsérültek. A rendőrség az első megállapítások alapján azt közölte, hogy egy házilag készített, szögekkel teletűzdelt bombát hoztak működésbe. A NOB még aznap hajnalban elítélte a történéseket, s jelezte, hogy a játékoknak – csakúgy, mint az izraeliek elleni támadás által sújtott 1972-es müncheni olimpiának – folytatódniuk kell. Aznap minden verseny előtt egyperces gyászszünetre került sor, az olimpiai zászlókat pedig félárbócra eresztették. Juan Antonio Samaranch kijelentette, hogy az olimpiai mozgalmat soha egyetlen terrorista cselekedet sem tudta és nem is fogja tudni rombadönteni. Néhány évvel később egy kormányellenes szélsőséges vallási milíciákhoz és mozgalmakhoz közelálló, abortuszellenes nézeteket valló férfit, Eric Rudolphot nevezték meg a támadás elkövetőjeként, miután előzőleg egy másik, később ártatlannak bizonyult személyt gyanúsítottak a történtekkel. Rudolph életfogytiglani börtönt kapott tettéért.

Az olimpia nyitóünnepségére július 19-én, pénteken került sor, amelyet a helyszínen 83 000, a tévén keresztül 3,5 milliárd ember kísért figyelemmel. A ceremónia művészi műsorában az Egyesült Államok déli részének kultúráját mutatták be, s megemlékeztek az első modern olimpia 100. évfordulójáról is. Az ünnepség legerősebb pillanata az olimpiai láng meggyújtása volt – a megtisztelő feladatot Muhammad Ali, az 1960-ban még amatőrként és Cassius Clay néven olimpiát nyert, később a profik között is sikert sikerre halmozott ökölvívó kapta, aki akkoriban már Parkinson-kórban szenvedett, így kisebb csoda volt, hogy végül vállalni tudta a láng meggyújtását.

Ugyan a díszletek fergetegesre sikeredtek, de a színfalak mögött bőven akadtak gondok. Az ünnepélyes megnyitón részt vett magyar sportolók szombatra virradóra fáradtan, és csalódottan érkeztek vissza az olimpiai faluba. A fáradtság érthető, hiszen helyi idő szerint 19 órakor indultak, és csak hajnali kettőkor fejeződött be kalandjuk. A csalódottságot pedig a szervezetlenség okozta. A baseball-stadionba érkezésig minden rendben volt, de azután teljes zavar uralkodott el – számolt be róla az MTI.

“A szervezetlenségnek köszönhetően későn indítottak bennünket a szomszédos baseball-stadionból, ahonnan a szó szoros értelmében futva kellett megtennünk legalább 800 métert a nyitóünnepség színhelyéig – mondta Lochmayer György, a csapat vezetője. – Arról nem is beszélve, hogy ez valóságos akadályverseny volt, mert közben két igen csúszós lejtőn is le kellett futnunk. A bevonulás előtt megálltunk ugyan, de sajnos nem tudtuk úgy rendezni sorainkat, ahogyan szerettük volna, s a nagy futás után az egész parádé már elvesztette hangulatát, ünnepélyességét”.

A televízió nemzetközi adása a hírek szerint nem is közvetítette a magyar csapat felvonulását, hanem reklámot sugároztak helyette. A magyar turisták két csoportja zászlót lengetve köszöntötte a magyar csapatot, ami egy kicsit javította a hangulatot, de kálváriájuk a nyitóünnepély befejezésekor folytatódott: a közel tízezer felvonulót egy keskeny, szűk alagúton át terelték ki a stadionból. Így elképzelhető, micsoda közelharc folyt, ami azután az autóbuszokra történő felszállásnál csúcsosodott ki.

Nem volt sikeres a nyitóünnepség a lengyelek számára sem, s akkor még finoman fogalmaztam. Mindössze 49 éves csapatvezetőjük a ceremónia során szívrohamot kapott, s a kórházba szállítás közben elhunyt.

Ezen az olimpián 197 nemzet 10 318 sportolója, köztük 3512 nő (először ment tízezer fölé az indulók száma) vett részt 26 sportág 271 versenyszámában. 22 ország, köztük 11, 1992-ben még a Független Államok Közössége (FÁK) közös csapatának részeként indult ex-szovjet tagköztársaság először vett részt önállóan az olimpián. Az új nemzetek a következők voltak: Azerbajdzsán, Bissau-Guinea, Burundi, a Comore-szigetek, a Dominikai Közösség, Fehéroroszország, Grúzia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Macedónia, Moldova, Nauru, Örményország, Palesztina, Saint Kitts és Nevis, Santa Lucia, Sao Tomé és Principe, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Ukrajna, Üzbegisztán és a Zöld-foki szigetek.

Ezen az olimpián debütált a műsoron a softball, amely a baseball egyik változata, amely annyiban tér el tőle, hogy nagyobb labdával játszanak. Szintén Atlantában szerepelt először a játékokon a strandröplabda és a hegyikerékpár. Első alkalommal került sor a női labdarúgótornára, illetve a hölgyek párbajtőrvívó versenyére.

Michael Johnson, Carl Lewis és Alekszander Popov voltak az olimpia nagy hősei

Atlétikában Michael Johnson amerikai sprinter történelmi duplázást hajtott végre. 400 méteren úgy győzött, hogy több, mint tíz méterrel előzte meg a második helyezettet. Három nappal később a 200 méter fináléjában 19.32 másodperces idővel győzött, amivel saját világcsúcsát adta át a múltnak – ezt a rekordot 2008-ban Usain Bolt döntötte meg a pekingi olimpián. Ezek a győzelmek óriási elégtételt jelentettek az amerikai számára, mivel 1992-ben ételmérgezés miatt az elődöntőben kiesett. Johnsonhoz hasonlóan a hölgyeknél is ugyanaz a sprinter nyerte a 200 és a 400 métert a francia Marie-José Pérec személyében. Pérec címvédőként érkezett Atlantába, s július 29-én 48.25-ös idővel, olimpiai csúccsal legyőzte az ausztrál Cathy Freemant 400 méteren. Három nappal később a legjobb idővel jutott be a 200 méteres síkfutás döntőjébe, ahol az utolsó métereken tudta lehajrázni ellenfeleit, ezzel pedig harmadik olimpiai bajnoki címét szerezte, ideje pedig 22.12 volt. Az amerikaiak legendája, Carl Lewis ezen az olimpián azzal írta be magát a történelemkönyvekbe, hogy 35 évesen zsinórban negyedszer nyerte meg a távolugrást. Karrierjének kilencedik, egyben utolsó ötkarikás aranyérme volt ez – korábban hasonló bravúrra csak Paavo Nurmi, Mark Spitz és Larisza Latinyina voltak képesek. A kanadai Donovan Bailey nyerte meg a királyszámot, azaz a 100 métert 9.84 másodperces világcsúccsal, miközben az orosz Szvetlana Maszterkova női 800 és 1500 méteren is diadalmaskodott. A férfi maratont a dél-afrikai Josia Thugwane nyerte. Összesen két világcsúcs és tizenöt olimpiai rekord született Atlantában, ahol az olimpiák történetében először került sor a női hármasugrásra. Az amerikaiak hazai pályán kimagaslóan teljesítettek, hiszen 13 aranyérmet szereztek, miközben az őket követő francia-német-orosz hármas 3-3-at. Összesen 24 ország szerzett aranyérmet, s 45-nek sikerült éremmel távoznia Atlantából.

Evezésben a brit Steve Redgrave 34 évesen történelmet írt: azzal, hogy Matthew Pinsent oldalán megvédte címét a kormányos nélküli kettesek mezőnyében, ő lett az első evezős, aki négy olimpián is aranyérmet tudott szerezni. Kajak-kenuban a németek brillíroztak, akik összesen öt aranyéremmel zárták a sportág küzdelmeit. Birgit Fischer, a síkvízi kajak szakág egyik legnagyobb legendája ezen az olimpián már az ötödik aranyérmét nyerte, mivel tagja volt a női kajaknégyesek versenyét megnyerő német alakulatnak. Fischer először még az 1980-as moszkvai olimpián szerzett aranyérmet, majd az 1984-es távolmaradás után 1988-ban kettő, 1992-ben pedig egy aranyéremmel gazdagodott. A férfiaknál két-két aranyérmet nyert a cseh Martin Doktor, aki a kenusok két egyéni számában (500 és 1000 méter) nem talált legyőzőre, és az olasz Antonio Rossi, aki K-1 1500 méteren és K-2 1000 méteren győzött.

Ugyan a négy évvel korábbi Dream Team-ből már nem volt ott Atlantában többek között Michael Jordan, de az amerikai férfi kosárlabda-válogatott így is bivalyerős nevekből állt, hiszen a barcelonai bajnokok közül ott volt Charles Barkley, valamint az első olimpiáján szereplő Shaquille O’Neal. Az amerikaiak ismét hibátlan mérleggel teljesítették az olimpiát, amelynek döntőjében 95:69-re verték Jugoszláviát, így megvédték címüket a hazai közönség nagy örömére. A harmadik helyre Litvánia futott be, amely második olimpiáján tudott először dobogós lenni. A baltiak Ausztrália 80:74-es legyőzésével érdemelték ki a bronzérmet. A nőknél is amerikai siker született, mivel a döntőben 111:87-re verték Brazíliát. A harmadik hely itt Ausztráliának jutott, amely a bronzmeccsen 66:56-ra verte az újonc Ukrajnát.

A férfi labdarúgótornán Nigéria csapata nagy szenzációt szolgáltatott azzal, hogy megnyerte az olimpiát. A Nwankwo Kanu, Jay-Jay Okocha és a Babayaro-fivérek által fémjelzett együttes csoportjából (erről a magyar eredményeknél még részletesen szó fog esni) másodikként jutott tovább, majd a negyeddöntőben 2:0-ra verte Mexikót. Az elődöntőben Brazília ellen Kanu 94. percben szerzett aranygóljával 4:3-ra győzött, majd a döntőben Emmanuel Amunike 90. percben rúgott góljával 3:2-re verte Argentínát, ezzel megszerezte az aranyérmet. A többek között Hernan Crespo, Diego Simeone és Javier Zanetti nevével fémjelzett argentin válogatott lett tehát az ezüstérmes, a bronzot pedig a brazilok, köztük Ronaldo, Roberto Carlos, Rivaldo és Bebeto nyakába akasztották. Az olimpián olyan, később nagy sztárrá váló játékosok szerepeltek még, mint a címvédő spanyoloknál Raúl, a portugáloknál Nuno Gomes, a franciáknál pedig Robert Pirés.

Az először megrendezett női focitornát a házigazda Egyesült Államok csapata nyerte meg, amely a csoportban még Kína mögött végzett, de a döntőben 2:1-re legyőzte az ázsiaiakat. A harmadik helyen Norvégia végzett, amely a kisdöntőben 2:0-ra verte Brazíliát.

35 000 – ennyi néző előtt játszották a férfi kézilabdatorna horvát-svéd döntőjét, ami új világrekordnak számított. Ez a csúcs 2011 májusáig élt, amikor Koppenhágában 36 651-en mentek ki egy találkozóra. A 35 000 atlantai néző nem bánta meg, hogy jegyet váltott a fináléra, ugyanis a horvát csapat egy végletekig kiélezett mérkőzésen 27:26-ra legyőzte a svéd válogatottat, így történelme során először lett olimpiai bajnok ebben a sportágban. Az 1995-ben vb-döntős horvát csapatban öt olyan játékos is szerepelt, aki az 1988-as olimpián bronzérmes jugoszláv válogatottban is ott volt. A horvátok nagy bravúrt vittek véghez a csoportkör során, ugyanis maguk mögé utasították a címvédő és kettő hónappal korábban Európa-bajnokságot nyerő oroszokat, akik a harmadik helyen végezve nem jutottak be a legjobb négy közé – ebben a gyenge eredményben talán annak is szerepe volt, hogy Talant Dujsebajev, az 1992-es torna gólkirálya, a győztes FÁK-csapat legjobbja ezen az olimpián már a spanyol válogatottat erősítette. A svéd-horvát csoportmérkőzés még 27:18-as svéd sikert hozott, úgyhogy ennek függvényében is nagy meglepetés volt az, hogy a horvátok a fináléban vissza tudtak vágni a skandinávoknak. A félidőben 16:11-re vezettek délnyugati szomszédaink, a fordulás után azonban a svédek mindent beleadtak annak érdekében, hogy Barcelona után nehogy Atlantában is vereséget szenvedjenek az olimpiai döntőben. Majdnem sikerült egyenlíteniük, ám 27:26-ra a horvát válogatott győzött. A bronzérmet a világbajnok franciákat 27:25-re legyőző Spanyolország szerezte meg.

A női tornán a kétszeres címvédő és regnáló világbajnok dél-koreai válogatott azután, hogy az elődöntőben (a vb-döntő visszavágóján) 39:25-re kiütötte a magyar csapatot, a fináléban az első olimpiáján szereplő Dániával találkozott. Az ázsiaiak a félidőben még 17:13-ra vezettek, azonban a 11 gólos Anja Andersen vezérletével megtáltosodó dánok 29:29-re tudták menteni a rendes játékidő végére a mérkőzést, igaz, Andersen kezében benne maradt egy időntúli hétméteres, amelyet a koreai kapus a jobb kezével tudott hárítani. A hosszabbításban azonban robbantottak a skandinávok, akik 37:33-ra győzték le a verhetetlennek hitt Dél-Koreát, ezzel első olimpiájukat rögtön meg is nyerték. A bronzérmet a magyar válogatott szerezte meg, de a mieink szerepléséről lentebb még sok szó fog esni.

A férfi vízilabdatornát a spanyol válogatott nyerte, amely a döntőben 7:5-re legyőzte a horvátokat, akik három vereséget is szenvedtek az olimpián, miközben a bronzérmes olaszok csak egyszer, a negyedik helyen végző magyar válogatott pedig kétszer maradt alul. A magyar szereplésről lentebb esik szó. A férfi röplabdatornát Hollandia nyerte Olaszország és Jugoszlávia előtt, a nőknél pedig Kuba, Kína, Brazília volt a sorrend. Az olimpiai műsorban ekkor debütáló strandröplabdában a férfiaknál a magyar származású Karch Kiraly és Kent Steffes által alkotott amerikai duó lett az olimpiai bajnok, míg a hölgyeknél egy brazil páros végzett az élen. Gyeplabdában az uraknál Hollandia lett az olimpiai bajnok Spanyolország és Ausztrália előtt, míg a női tornát Ausztrália nyerte Dél-Korea és Hollandia előtt. Baseballban a kubai válogatott megvédte barcelonai elsőségét Japán és az Egyesült Államok előtt, míg softballban az amerikaiak szerezték a sportág történetének első olimpiai bajnoki címét Kína és Ausztrália előtt.

Tollaslabdában a 15 éremből 14-et távol-keleti és kelet-ázsiai országok szereztek, az egyetlen kivételt a dán Poul-Erik Høyer Larsen jelentette, aki megnyerte a férfiak egyéni számát. Női egyesben és vegyes párosban dél-koreai, férfi párosban indonéz, női párosban pedig kínai győzelem született. Az asztaliteniszezőknél a kínai Deng Csaping nyerte a nők egyéni és páros számát is, ezzel lemásolta négy évvel korábbi teljesítményét, miközben a többi kategóriában is kínai győzelem született, ezzel pedig megindult az ország mindmáig tartó brutális hegemóniája a sportágban.

A kerékpárversenyeken első alkalommal indulhattak a profik. Ezzel a lehetőséggel élve az ötszörös Tour de France-győztes spanyol Miguel Indurain is elutazott Atlantába, s ha már így tett, akkor megnyerte az egyéni időfutamot. Az országúti mezőnyversenyt ugyancsak egy profi nyerte a svájci Pascal Richard személyében. A hölgyeknél a francia Jeannie Longo nyerte a mezőnyversenyt, az időfutamban pedig ezüstérmes lett. Azután, hogy az 1988-as szöuli olimpián a keletnémet Christa Luding-Rothenburger úgy lett ezüstérmes a pályakerékpárosok női egyéni gyorsasági versenyében, hogy közben gyorskorcsolyázó is volt, 1996-ban a kanadai Clara Hughes indult hasonló kontextusban az országúti versenyeken, s a mezőnyversenyben, valamint az egyéni időfutamban is bronzérmet szerzett. Hughes 2006-ban a téli olimpián gyorskorcsolyában olimpiai bajnok lett, s mindmáig ő az egyetlen kanadai női olimpikon, aki nyári és téli játékokon is érmet szerzett. Az olimpián itt debütáló hegyikerékpáros versenyt a férfiaknál a holland Bart Brentjens, a nőknél pedig az olasz Paola Pezzo nyerte.

Lovaglásban az egyéni díjlovaglást a német Isabell Werth személyében ismét egy hölgy nyerte, aki aztán a német csapattal is a csúcsra ért. A németek egyébként négy aranyérmükkel toronymagasan a legsikeresebbek lettek ebben a sportágban, mivel a díjugratás egyéni- és csapatszámát is megnyerték.

Vívásban az ötkarikás műsoron először szereplő női párbajtőrversenyen egyéniben a francia Laura Flessel, csapatban pedig a többek között Flesselt is soraiban tudó francia együttes győzött. A férfiaknál remekeltek az oroszok, akik megnyerték az egyéni- és a csapatviadalt is kardban, valamint a párbajtőrözők egyéni számát és a tőrcsapatok versenyét.

A tornászoknál a négy évvel korábban a FÁK színeiben még hat aranyérmet szerző Vitalij Scserbo 1996-ban már Fehéroroszország színeiben indult az olimpián, ám ezúttal négy bronzérem ütötte a markát. Az oroszok és az ukránok egyaránt három-három aranyérmet szereztek. Öttusában nem rendeztek csapatversenyt, elsősorban azért, hogy ne lehessen egy teljesítménnyel két eredményt elérni. További újítást jelentett az egynapos versenyek bevezetése. Az egyénit végül a kazah Alekszandr Parigin nyerte az orosz Zenovka és Martinek János előtt.

Az atlétika mellett az úszás iránt nyilvánult meg a legnagyobb érdeklődés az olimpián, s az uszodában is bőven volt minek tapsolni. Az orosz Alekszandr Popov négy érmet, közte két aranyat szerzett Atlantában, mivel 50 méteres gyorsúszásban aratott sikere mellett megvédte címét 100 gyorson, s ezzel Johnny Weissmuller után ő lett az első, aki ebben a számban címvédést mutatott be. Két ezüstérmét váltóban szerezte. Popov az olimpiáról történt visszatérését követően Moszkvában ahelyett, hogy megérdemelt pihenését tölthette volna, kis híján meghalt. Pár nappal hazatérését követően az este folyamán feleségével, bérlőjével és egy másik nővel sétáltak az utcán, amikor az ittas állapotban lévő utóbbi személy összebalhézott azeri görögdinnye-kereskedőkkel. Ebből tömegverekedés tört ki, amely során Popov igyekezett nyugtatni a kedélyeket, azonban ekkor valaki hasbaszúrta. A négyszeres olimpiai bajnok súlyos belső vérzéssel, jelentős vérveszteséggel került kórházba, ahol egy háromórás műtétnek köszönhetően stabilizálni tudták állapotát. A világ minden tájáról kapott bátorító leveleket: legnagyobb riválisa, az amerikai Gary Hall Jr. állítólag egy babát küldött neki, akinek egyik kezében egy szelet görögdinnye, a másikban pedig egy kés volt. Fölmerült, hogy Popovot a Kreml szigorúan őrzött kórházából Svájcba szállítják, ám ő maradni akart Moszkvában. A támadás után vissza tudott térni, s egészen 2004-ig versenyzett.

A hölgyeknél az amerikai Amy Van Dyken az olimpia legeredményesebb versenyzőjének bizonyult, ugyanis győzött 50 és 100 gyorson, valamint a 4×100-as gyors- és a 4×100-as vegyesváltóban is. Ő lett az első amerikai sportolónő, aki egy olimpián négy aranyérmet tudott szerezni. Az ír Michelle Smith ugyancsak négy érmet nyert, amiből három volt arany. Remek eredménysorát azonban beárnyékolta két évvel későbbi doppingvétsége, ami miatt négyéves eltiltást kapott. Az amerikaiak domináltak a hazai medencében, ugyanis a 32 aranyéremből 13-at szereztek meg, miközben a második oroszoknak négy elsőség jött össze. Érdekesség, hogy a németek 5 ezüst- és 7 bronzérmükkel a második legtöbb medáliát szerezték az úszóviadalon, de mivel arany nem volt köztük, ezért csupán a sportági éremtáblázat 11. helyén végeztek.

A férfi tenisztornáról ezúttal is több világklasszis hiányzott, hiszen a korabeli világranglista első öt helyezettje (Sampras, Muster, Chang, Kafelnyikov és Becker) nem ragadott ütőt Atlantában. Sampras wimbledoni vereségét követően legközelebb csak a cincinnati tornán szerepelt. Wimbledoni legyőzője, az egyetlen Grand Slam-diadalát a brit bajnokságon arató Richard Krajicek szintén az olimpia idejét használta fel pihenésre, s a közvetlenül a játékok utáni héten rendezett Los Angeles-i tornán tért vissza. Boris Becker wimbledoni sérüléséből csak szeptemberben tért vissza. A világ tíz legjobbjából csak a 6. helyen álló, és első olimpiáján induló Andre Agassi, a 7. helyezett, négy évvel korábban egyéniben és párosban is bronzérmes Goran Ivanisevic és a 10. helyen rangsorolt svéd Thomas Enqvist indult. Ivanisevic – aki Barcelonában Horvátország első olimpiai érmét szerezte – ezúttal csúnyán leszerepelt, ugyanis már az első fordulóban kiesett. Agassi – aki 1988-ban az olimpia helyett egy másik versenyt választott, 1992-ben pedig csupán azért maradt le a kvótáról, mert három amerikai is előtte állt a ranglistán – ellenben remek teljesítményt nyújtott, s végül megszerezte az olimpiai bajnoki címet. A döntőben a spanyol Sergi Bruguerát verte három sima játszmában. A bronzérmet az indiai Leander Paes szerezte meg, miután a kisdöntőn legyőzte a brazil Meligenit. Az egyetlen főtáblára jutott magyar, Noszály Sándor az első fordulóban 7-5, 7-6-os vereséget szenvedett az üzbég Oleg Ogorodovtól.

A hölgyeknél ugyancsak amerikai siker született, mivel a 9. kiemelt Lindsay Davenport a döntőben 7-6, 6-2-re legyőzte a spanyol Arantxa Sánchez Vicariót, aki barcelonai bronzérmét követően volt kénytelen beérni az ezüsttel. A harmadik helyen a cseh Jana Novotná végzett, aki 7-6, 6-4-re legyőzte az amerikai Mary Joe Fernándezt. Az 1. kiemelt Szeles Mónika a negyeddöntőben éppen Novotnával szemben szenvedett vereséget. Két magyar: Temesvári Andrea és Csurgó Virág is főtáblára jutott. Előbbi kikapott első meccsén az osztrák Wiesnertől, utóbbi viszont legyőzte a lengyel Olszát, majd a második fordulóban kikapott a japán Date Kimikótól.

Ami a további magyar szereplést illeti, férfi párosban a Szöulban 9. helyet szerzett Köves Gábor, Markovits László kettős ezúttal az első fordulóban kiesett, míg a Temesvári, Csurgó női páros a második fordulóban, a legjobb tizenhat között búcsúzott.

Ökölvívásban ismét kiemelkedtek a mezőnyből az amatőrök világát uraló kubaiak, akik négy aranyérmet szereztek, miközben a másik nyolc első helyezésen nyolc ország osztozott. A pehelysúlyú kategóriában egy bizonyos Floyd Mayweather lett a bronzérmes, aki aztán három hónappal később profinak állt, s az elmúlt évek egyik legjobb bokszolójaként tartják számon. A súlyemelőknél a török Naim Süleymanoglu zsinórban harmadszor győzött a 64 kg-os súlycsoportban, ezzel ő lett a sportág történetének első háromszoros olimpiai bajnoka. Cselgáncsban a japánok és a franciák is három kategóriában diadalmaskodtak, míg birkózásban az oroszok négy, az amerikaiak és a lengyelek pedig három-három aranyérmet nyertek.

Az éremtáblázatot nagy fölénnyel: 44 arany-, 32 ezüst- és 25 bronzéremmel az Egyesült Államok nyerte, amely Oroszországot és Németországot utasította maga mögé. Az első tízben végzett még Kína, Franciaország, Olaszország, Ausztrália, Kuba, Ukrajna és Dél-Korea. Összesen 79 ország szerzett érmet, közülük 53 legalább egy aranyat is.

Gyengébb magyar szereplés

Magyarországot 24 sportágban 214 olimpikon, köztük 66 nő képviselte. A nyitóünnepségen a magyar zászlót az olimpiai bajnok kardvívó, Szabó Bence vitte. Sportolóink 21 érmet: 7 aranyat, 4 ezüstöt és 10 bronzot szereztek, ami elmaradt a barcelonai teljesítménytől, ahol 30 medália, közte 11 arany jött össze. A mostani teljesítménnyel hazánk hosszú idő után először esett ki az első tízből az éremtáblázaton, ugyanis ez az eredménysor a 12. helyre volt elég.

Olimpiai bajnok lett zsinórban harmadszor a női 200 méteres hátúszásban Egerszegi Krisztina, aki 400 vegyesen bronzérmet szerzett. Aranyéremmel térhetett még haza a távoli Atlantából az úszók közül a férfi 200 vegyesen a “surranópályán” beúszó Czene Attila és a 200 mellet megnyerő Rózsa Norbert. Kiss Balázs révén magyar győzelem született kalapácsvetésben, miközben a Kolonics György, Horváth Csaba kenukettes 500 méteren és kajak egyesben Kőbán Rita is fölért a csúcsra. A hetedik magyar aranyérmet Kovács ‘Kokó’ István szállította, aki az ökölvívők harmatsúlyú kategóriáját nyerte meg.

Ezüstérmes lett az Adrovicz Attila, Csipes Ferenc, Horváth Gábor, Rajna András összeállítású férfi kajaknégyes, Csollány Szilveszter tornász gyűrűn, Güttler Károly mellúszó 200-on Rózsa Norbert mögött és a Szabó Bence, Köves Csaba, Navarrete József összetételű férfi kardcsapat.

Bronzérmes lett Pulai Imre és Zala György kenuban, a Kolonics, Horváth duó 1000 méteren, Martinek János öttusázó, Feri Attila súlyemelő, Kovács Ágnes úszó, valamint két vívó: Imre Géza és Szalay Gyöngyi. Ugyancsak a dobogó legalsó fokára állhatott föl női kézilabda-válogatottunk. A Kökény Beatrix, Mátéfi Eszter, Pádár Ildikó, Siti Beáta fémjelezte együttes csoportjában simán verte Kínát és az Egyesült Államokat (29:19 és 30:24), Dániától viszont 27:22-re kikapott. Az elődöntőben a kétszeres címvédő Dél-Korea nem hagyott esélyt a mieinknek – 39:25 lett a vége. A súlyos vereség dacára a magyar lányok nem vesztették el hitüket, s a Norvégia elleni bronzmérkőzést 20:18-ra megnyerték, ezzel pedig húsz év után lett ismét olimpiai bronzérmes a magyar válogatott.

Férfi vízilabda-válogatottunk, amelyben már több, a 2000-es évek sikercsapatában is szereplő játékos (Benedek Tibor, Fodor Rajmund és Kásás Tamás) is megfordult, a negyedik helyet szerezte meg, pedig a csoportmérkőzések során minden találkozóját megnyerte. A negyeddöntőben a görögöket is sikerült legyőzni 12:8-ra, azonban a legjobb négy között előbb a spanyoloktól 7:6-ra kikapott, majd a bronzcsatában egy gólzáporos mérkőzésen az olaszokkal szemben is alulmaradt, mivel 18:20 lett a vége. Nagy csalódás volt ez az eredmény a hibátlan csoportkörös teljesítmény függvényében, de már nem kellett sokat várni az aranykorszak kezdetére.

A magyar labdarúgó-válogatott az 1972-es müncheni olimpia után jutott ki ismét az ötkarikás játékokra. A mieink Bajorországban ezüstérmesek lettek, előzőleg pedig három alkalommal is megnyerték az olimpiát. 1996-ban egyáltalán nem lehettek ilyen vérmes reményei az akkori, többek között Dombi Tibor, Sándor Tamás, Sebők Vilmos, Bükszegi Zoltán, Dragóner Attila, Egressy Gábor, Lisztes Krisztián és Zavadszky Gábor által fémjelzett nemzeti csapatnak, amelyet Dunai Antal szövetségi edző vezetett, aki játékosként 1968-ban olimpiai bajnok lett, s tagja volt a már említett 1972-es ezüstcsapatnak is. A magyar válogatott Brazíliával, Japánnal és a későbbi győztes Nigériával szerepelt egy csoportban. Sajnos három vereség lett a vége, pedig csapatunk egyik mérkőzésén sem vallott szégyent. Nigériától 1:0-ra kaptak ki a fiúk, majd Brazília ellen – többek között Ronaldo és Bebeto góljával – egy 3:1-es vereség következett. Az utolsó mérkőzésen Japán ellen kétszer is vezetett a magyar együttes, azonban az ázsiaiak a hosszabbításban tudtak fordítani, így 3:2-re ők győztek. Legalább egy pontot megérdemelt volna a csapat, de ez nem jött össze, mint ahogy azóta az újabb olimpiai kvalifikáció sem.

A magyar sportolók nyolc-nyolc 4. és 6., valamint öt darab 5. helyezést értek el, így összesen 151 pontot szereztek, ami hatvannal maradt el a barcelonai teljesítménytől. Schmitt Pál MOB-elnök ennek ellenére elégedett volt a szerepléssel, hiszen ő már az olimpia előtt 21 magyar érmet várt, ami teljesült is. Hogy az új évezred első olimpiája milyen eredményeket hozott magyar szempontból, meg úgy egyáltalán, az olimpiatörténeti cikksorozat következő részéből kiderül. Tartsatok a Sportudvarral!

Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!

Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!

A kiemelt kép forrása: grantland.com

Leave a Reply