Az 1984-es Los Angeles-i olimpia sajnos azon ötkarikás játékok sorába illeszkedik magyar szempontból, amelyek nem a sportról szóltak elsősorban. A közép- és kelet-európai szovjet csatlósállamok többsége, így hazánk is bojkottálta az olimpiát Moszkva nyomására, mintegy visszavágásként az 1980-as olimpia amerikai bojkottjára. Rengeteg sporthatalom maradt távol az olimpiától, így az amerikaiak még a szovjetek négy évvel korábbi lehengerlő teljesítményét is túlszárnyalva, 83 aranyéremmel abszolválták a hazai rendezésű seregszemlét. A játékok egyik legnagyobb sztárja Carl Lewis volt, de a szovjetek és a magyarok távollétében a román tornászok is brillíroztak. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatában tehát ezúttal az utolsó csonka olimpia eseményeit foglalom össze.
Az olimpiatörténelemben első alkalommal volt példa arra, hogy a helyszínkiválasztási procedúra intézményesített lett, ugyanis kizárólag Los Angeles pályázott az 1984-es nyári játékok megrendezésére. Kezdetben Teherán is gondolkodott a pályázásban, de az iráni főváros 1977-ben visszalépett. Az 1984-es olimpia iránt tanúsított érdektelenség az előző három ötkarikás játékok körüli problémáknak volt betudható. Az 1968-as mexikóvárosi olimpiára feszült politikai helyzetben és egy nem éppen a legmegfelelőbb földrajzi környezetben (magaslaton) került sor. Az 1972-es müncheni játékokat beárnyékolta az izraeli sportolók elleni véres terrortámadás és a nyugatnémet hatóságok finoman szólva is harmatgyenge fellépése, míg az 1976-os montréali olimpia pénzügyi katasztrófát idézett elő, hiszen a kanadai nagyváros adófizetőinek egészen 2007-ig kellett nyögniük a játékok elszállt költségeit. Ha ez még nem lett volna elég, a NOB pénzhiánnyal küzdött a hetvenes évek végén, ezért úgy döntött, hogy az olimpia teljes költségét a rendezésre kijelölt városnak és országnak kell állnia, közte az esetleges túlköltekezést is. Ezek után nem lehetett csodálkozni azon, hogy a pályázatok beadásának 1977. október 31-i határidejéig csupán Los Angeles jelentkezett be az 1984-es rendezésért. Az amerikai nagyváros 1978. május 18-án, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Athénban megtartott 80. közgyűlésén kapta meg a rendezés jogát.
Az olimpiák történetében ez volt az első alkalom, hogy a játékok költségeit teljes egészében a magánszektor finanszírozta bármilyen állami vagy városi hozzájárulás nélkül. Tom Bradley, Los Angeles polgármestere még élénken emlékezett az 1976-os montréali olimpia körüli pénzügyi problémákra, ezért a rendezés elnyerését követően rögvest kijelentette, hogy a helyi adófizetők egyetlen centtel sem fogják kivenni részüket az előkészületekből. A szervezőbizottság vezetését a hatalomtól teljesen független üzletemberekre bízták Peter Ueberroth-tal az élen, akinek a minél nagyobb nyereség volt a célja.
Ennek elérése érdekében egy három lépcsőfokból álló rendszert dolgoztak ki. Az első lépcsőfok a televíziós jogdíjakból származó bevételek emelése volt. Az amerikai ABC tévétársaság közel 225 millió dollárt fizetett azért, hogy az Egyesült Államokban közvetíthesse az olimpiát – ez sokszorosa volt a korábbi játékok hasonló jogaiért kifizetett összegeknek. A második lépcsőfokot a szponzorok számának növelése jelentette – ennek keretében száz ún. olimpiai szponzort szerződtettek, amelyek a játékok teljes költségeinek negyedét, mintegy 140 millió dollárt biztosítottak a rendezéshez. A harmadik lépcsőfokot a jegyértékesítés jelentette, amelynek keretében 7,8 millió belépőt kívántak eladni, amikből 90 millió dolláros bevétel származott, nem beszélve az olimpiai fáklyaváltó 19 000 kilométeres útja során befolyt pénzekről. A szervezők igyekeztek minden elkerülhető költséget kiküszöbölni, amit a legjobban az példázott, hogy csupán egy pályakerékpáros velodromot és egy uszodát építettek meg az olimpiára (ezek költségeit is a McDonald’s gyorsétteremlánc finanszírozta), a többi sportág eseményeire pedig már létező helyszíneken került sor, köztük olyanokon is, amelyek az 1932-es olimpián is fogadtak bizonyos eseményeket. A háromlépcsős rendszer óriási sikert eredményezett, ami fordulópontot jelentett az olimpiai mozgalomban. A NOB már 1985-ben nagyszabású marketingprogramot indított útjára, amelynek keretében az olimpiai szimbólumok használatának kizárólagos jogát a szponzoroknak biztosította.
Az olimpia logója három, egymásból kiinduló csillagból áll, amelyek az amerikai nemzet három színében, vagyis kékben, fehérben és pirosban pompáznak. A horizontális vonalak azt a gyorsaságot jelképezik, amely az atléták számára nélkülözhetetlen a tökéletes teljesítményhez. A játékok kabalája Sam, a sas volt – mint tudjuk, a fehérfejű sas Amerika legfőbb szimbóluma. A figurát Robert Moore, a Disney-stúdió rajzolója készítette, aki barátságos és joviális kabalát hozott össze, ezáltal a gyermekek számára is vonzóvá vált az olimpia. A játékok hivatalos dala John Williams Olympic Fanfare and Theme című alkotása lett, amely Grammy-díjat kapott, s mindmáig az egyik legismertebb olimpiához kapcsolódó zene. Sergio Mendes brazil zongorista 1984-ben megjelent Confetti című albumán megtalálható az Olympia című szám, míg a Toto kaliforniai zenekar Moodido-The Match címmel írt dalt az olimpiára.
Az olimpia központi helyszíne az a Memorial Coliseum volt, amely az 1932-es játékokon is hasonló funkciót töltött be, s a 2028-as olimpiának is főhelyszíne lesz. A versenyeknek csak egy részét rendezték Los Angelesben, mivel sok viadalra Dél-Kaliforniában került sor, a labdarúgótorna néhány mérkőzését pedig a keleti parton fekvő Bostonban és az északkeleti Maryland államban rendezték.
A Memorial Coliseumban megrendezett nyitóünnepségen egy hollywoodi stílusú zenei komédiát adtak elő a résztvevő művészek. A nagyszabású műsort világszerte 2,5 milliárd ember követte figyelemmel a televízióban. 1984. július 28-án az olimpiai stadionban 92 000-en foglaltak helyet, s köszöntötték a felvonuló nemzeteket, köztük különös melegséggel a szovjet bojkottnak ellenálló román, jugoszláv és kínai delegációt. Az olimpiát hivatalosan Ronald Reagan amerikai elnök nyitotta meg, majd beszédet mondott Juan Antonio Samaranch, aki 1980 óta volt a NOB elnöke, s ebbéli tisztségét egészen 2001-ig töltötte be. A beszédek után sor került az olimpiai láng meggyújtására, amelyet Rafer Johnson amerikai tízpróbázó tehetett meg.
Keleti bojkott
A nyitóceremónia tehát nagyon jó hangulatban telt el, de ahogy már említettem, különösen nagy ünneplésben volt részük azoknak az országoknak, amelyek nem csatlakoztak a kommunista országok bojkottjához. Mint ismert, az Egyesült Államok bojkottálta az 1980-as moszkvai olimpiát az afganisztáni szovjet invázió miatt, így története során először nem vett részt az ötkarikás játékokon. A nyugati országok többsége elutazott Moszkvába, de sportolói csak az olimpiai zászló alatt szerepelhettek. Rengeteg muzulmán ország szintén távolmaradt az eseménytől.
A Szovjetunió 1984. május 8-án, vagyis alig három hónappal az olimpia kezdete előtt döntött arról, hogy válaszul a négy évvel korábbi amerikai bojkottra, kölcsönkenyér visszajár alapon nem engedi indulni sportolóit Los Angelesben. A távolmaradás hivatalos oka az Egyesült Államokban állítólag tapasztalható szovjetellenes hullám volt, mely a Szovjet Olimpiai Bizottság elnöke, Marat Gramov szerint olyan méreteket öltött, hogy a kommunista szuperhatalom sportolóinak testi épségét veszélyeztette volna. Az amerikaiak által bojkottált olimpia arculcsapás volt a szovjet tekintély és propaganda számára, ezt kívánta törleszteni a keleti blokk szuperhatalma, mikor 1984-ben váratlanul bejelentette távolmaradását. Ugyanakkor a szovjet bírók és zsűritagok számára engedélyezték, hogy közreműködjenek az olimpián, mert – a hivatalos közlés szerint – nem akarták destabilizálni a játékok szabályos lebonyolítását.
A NOB minden erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy sem a szovjetek, sem az általuk megszállt országok ne bojkottálják az olimpiát, azonban végül tizenöt ország – javarészt kényszerből – nem küldte el sportolóit Los Angelesbe. A szovjetek elsősorban azért törekedtek arra, hogy minél több állam csatlakozzék a bojkotthoz, mert az 1976-os montréali olimpián az érmek 60%-át a keleti blokk országainak sportolói nyerték, s abban bíztak, hogy tömeges távolmaradás esetén romlani fog a játékok színvonala. Egyes kommentátorok a Ronald Reagan elnöksége alatt befagyott amerikai-szovjet viszonnyal kapcsolatos bosszúállásként értékelték a bojkottot.
A Sportudvar tavaly nyáron beszámolt Grigorij Rodcsenkov, a moszkvai doppinglabor egykori vezetőjének önéletrajzi könyvéről, amelyben a 2010-es évek közepén kirobbant orosz doppingbotrány miatt az Egyesült Államokba emigrált sportorvos azt állította, hogy a Szovjetunió elsősorban nem politikai okokból bojkottálta az 1984-es olimpiát, hanem azért, mert az amerikai hatóságok nem engedték meg, hogy a játékok ideje alatt egy szovjet hadihajó tartózkodjon a Los Angeles-i kikötőben. A hajónak az lett volna a szerepe, hogy a fedélzetén létesített doppinglaboratóriumban manipulálják a tiltott szereken élő sokszáz szovjet olimpikon vizeletmintáit, hogy senki se bukjon meg az ellenőrzéseken. Ahogy Rodcsenkov fogalmazott, a szovjetek poharában ez volt az utolsó csepp, s a politikai bizottság ezután határozott az olimpia bojkottjáról. Ennek szellemében igencsak megmosolyogtató a szovjet pártvezetésnek a bojkottal kapcsolatos indoklásában az a rész, amelyben a doppingellenőrzések manipulálásának előre vetődő jelei alapján úgy vélték, hogy Los Angelesben nem lehet tisztességes versenyekkel számolni, ezért nem szabad résztvenni a játékokon.
A tizenöt távolmaradó ország közé tartozott sajnos Magyarország is. A Magyar Olimpiai Bizottság május 16-án – szintén biztonsági okokra hivatkozva – bejelentette, hogy a magyar sportolók számára sem engedélyezik a részvételt ezen az olimpián. A számos sportoló (például a kilencszeres világbajnok, többszörös olimpiai érmes kenus, Wichmann Tamás vagy az 1985-ben már Európa-bajnok Darnyi Tamás úszó) karrierjében tragikus törést okozó döntésnek a Bizottságban egyetlen ellenzője volt, Jacsó István, a Magyar Kézilabda-szövetség egyik elnökségi tagja, aki ellenvéleménye után hamarosan kikerült pozíciójából.
A döntés akkor született, amikor már javában zajlottak a több, mint 200 sportolóból és közel 70 kísérőből álló magyar delegáció utazásának előkészületei, valamint az olimpiához kapcsolódó költségek felmérése. Eközben viszont a kulisszák mögött már készülődött a bojkott, hiszen a szovjetek sem május 8-án találták ki, hogy nem utaznak el Los Angelesbe, s a magyar állampárt, az MSZMP Politikai Bizottságának 1984. április 10-i ülésén is szóba került, hogy a kommunisták nem derűlátóak az olimpia kilátásait illetően.
(A Politikai Bizottság) “Szükségesnek tartja, hogy nyilvánosan is fejezzük ki rosszallásunkat az amerikai szervezők részéről a szocialista országok irányában megnyilvánuló ellenséges és diszkriminatív magatartás miatt. Erre jó alkalom lehet a Magyar Olimpiai Bizottság esedékes ülése. Az ülést követően a MOB valamelyik vezetője az MTI révén a sajtónak adjon nyilatkozatot, amelyben jelezze, hogy sportolóink az olimpia szellemében készülnek a találkozóra, de érzékeltessék, hogy részvételük a rendezők magatartásától függ. A támadások célpontjába került szocialista országokkal való szolidaritásunkat a szükség szerint minden lehetséges fórumon juttassuk kifejezésre.” – áll a szóbanforgó PB-ülés jegyzőkönyvében.
“A feszült nemzetközi légkör kihat az 1984. évi Los Angeles-i nyári olimpiai játékok előkészületeire. Egyes, különösen a szocialista országokból érkező olimpiai küldöttségeknek a részvétel során is számolniuk kell az USA szélsőséges köreinek politikai provokációival. Bonyolítja a helyzetet, hogy az olimpiai mozgalomban, a nemzetközi sportfórumokon az amatőrizmus-profizmus, a sport és az üzlet összefonódása, a dopping elleni harc, valamint a nemzetközi sportélet irányítása, demokratizálása kérdéseiről vita folyik. Az olimpiai játékok szervezését magántársaságra bízták, amely azt nyereséges vállalkozásként rendezi meg. Ezért a részvételi költségek a korábbiaknál jóval magasabbak. Nehézséget okoz az is, hogy az olimpiai szervező bizottság és az USA kormányzata között nincs meg a szükséges összhang. A nagyszámú, különböző nemzetiségű bevándorolt várható magatartása kiszámíthatatlan. Az egyes országok küldöttségeit a versenyszínhelyek közötti nagy távolságok miatt több olimpiai faluban szállásolják el. A tervezett biztonsági intézkedések elsősorban az olimpiai faluk területére és a versenyek színhelyére vonatkoznak. Ezekről a kérdésekről, valamint a felkészülésről folyamatos a konzultáció az illetékes hazai szervekkel és a szocialista országok sportszervezeteinek vezetőivel. Az 1984. június 2-i végleges nevezési határidő előtt a szocialista országok sportvezetői Moszkvában egyeztető megbeszélést tartanak.” – áll a párt számára az olimpiai előkészületekről készített tájékoztatóban.
A Politikai Bizottság legközelebb május 14-én ült össze kifejezetten az olimpia bojkottjáról való döntés jegyében. Az ülésen Kádár János szabadságolása miatt nem vett részt. A bizottság a szocialista országok testvérpártjai és az állami sporthivatalok vezetőinek három nappal korábban Moszkvában megtartott tanácskozásán hozott döntéshez igazodva azt “ajánlotta” a Magyar Olimpiai Bizottságnak, úgy foglaljon állást, és nyilatkozatban tegye közzé, hogy a magyar sportolók nem vesznek részt az olimpián. Az ötkarikás játékokkal szemben szervezett szocialista versengésen, az ún. Barátság Játékokon természetesen megjelenhettek a versenyzők, sőt, hazánk néhány torna megrendezését is vállalta. A magyar bírák és szakemberek számára ugyanakkor nem tiltották meg az olimpián való részvételt, viszont a tervezetthez képest csökkentett létszámú sajtócsoport utazását engedélyezték, s előírták a tömegkommunikációs eszközök számára, hogy “mértéktartóan” számoljanak be az eseményekről. Ez azt jelentette, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió sem adott élő közvetítést az olimpiáról. A rádiósok közül Szepesi György, Novotny Zoltán és Vass István Zoltán utazott ki tudósítani, a tilalom ellenére számos eseményt archiváltak. A televízió részéről Vitray Tamás, Baló György és Kaplár F. József tartózkodtak a helyszínen, de ők csak információkat adtak a budapesti stúdióban dolgozó kollégáiknak, akik a napi összefoglalókat kommentálták. A Politikai Bizottság lényegében előírta a MOB számára, hogy május 16-án ülésezzen, s döntsön a távolmaradásról. A párt megírta azt a nyilatkozatot, amelyet aztán a MOB-nak ki kellett adnia a nyilvánosság számára, amely így értesülhetett a magyar bojkottról. Magyarország az utolsók között csatlakozott a bojkotthoz.
Ahogy a rendezvénytől távolmaradt más országokban, úgy hazánkban is a közvélemény és a sportolók egyaránt csalódásként élték meg a politikai döntést. Nem kárpótolták őket az úgynevezett “Barátság versenyek” sem. A televízió és az egyéb médiumok a Los Angeles-i versenyekről csak rövidebb összefoglalókat adtak, viszont több híradás is beszámolt a “Barátság versenyek” alakulásáról. Furcsa érzés volt látni a szomorú bajnokokat, akik teljes joggal gondolhattak arra, hogy ugyanazért a teljesítményért Los Angelesből is éremmel térhettek volna haza. A magyar versenyzőket később az olimpiának megfelelő jutalomban részesítették. A győztesek egy Zsiguli gépkocsi árát kapták. A Magyar Olimpiai Bizottság elérte, hogy a “Barátság versenyek” érmesei életjáradékot kapjanak, mint az olimpiák dobogósai.
A női kosárlabdázók közül az egykori csapatkapitány, Kiss Lenke például könnyek között beszélt arról, hogy ők Kubában – az itthoni történésekről mit sem tudva – éppen azon a napon harcolták ki az olimpiai szereplés jogát, amikor Budapesten megszületett a végleges döntés a távolmaradásról. Az olimpiai bronzérmes és világbajnok vívó, Stefanek Gertrúd így fogalmazott: „Igaz mondás, hogy sírni csak a győztesnek szabad. De én sírtam, amikor megtudtam a hírt”. A korábbi öttusázó, 1988-ban csapatban olimpiai aranyérmes Fábián László 2014-ben úgy fogalmazott, hogy magyar szempontból igen sikeres olimpia lehetett volna az 1984-es.
A csonka 1980-as és 1984-es nyári játékok a sportért rajongó szurkolók, az évekig készülő versenyzők számára életre szóló negatív élményt jelentettek. A “felelős” politikusok durcás gyermekek módjára szavaztak a távolmaradás mellett, megalázva országaik sportolóit, sportszerető állampolgárait. 1984-ben érezte is az MSZMP Politikai Bizottsága, hogy a népszerűtlen döntés miatt nem lesz elég a hallgatás, ha minimálisan is, de engedélyezni kell az olimpiai közvetítéseket, értékeléseket, híreket (a délnyugati régiókban a jugoszláv és az osztrák televízió adásai amúgy is szabadon foghatóak voltak). Emellett kiemelten fontosnak tartotta a PB, hogy foglalkozzanak a közhangulattal is.
Még akár a Politikai Bizottság elképzeléseibe is beillett volna az a kezdeményezés, amit néhány Los Angelesben járt magyar sportújságíró (köztük Gyárfás Tamás és Gyulai István) vetett fel: egy könyvben összefoglalni a XXIII. nyári játékok eseményeit és tapasztalatait. Ötletükhöz megnyerték támogatónak, lektornak a későbbi pénzügyminisztert, akkor még az MSZMP Budapesti Bizottságának titkárát, dr. Békesi Lászlót. A könyv szervezőinek céljai között a tájékoztatás mellett az előre kalkulált nyereség is komoly szerepet játszott. Elkövettek azonban egy nagy hibát, nem tartották be az akkori szocialista könyvkiadás játékszabályait. Az ügy kivizsgálásának eredményeként végül be kellett zúzni a 100 000 példányt, és pártfegyelmit indítottak a kötet megjelenésében közreműködők ellen.
Magyarország és a Szovjetunió mellett még az alábbi országok csatlakoztak a kommunista bojkotthoz: Afganisztán, Albánia, Angola, Bulgária, Csehszlovákia, Dél-Jemen, Etiópia, Észak-Korea, Kuba, Laosz, Lengyelország, Mongólia, az NDK és Vietnam. Irán és Líbia is távolmaradt az olimpiától, de más politikai okokból, s vezetőjének döntése értelmében visszalépett Felső-Volta, amely augusztus 4-én, tehát az olimpia idején Burkina Fasóra változtatta nevét. Olyan kommunista országok, mint Románia, Jugoszlávia és Kína nem osztották a szovjet álláspontot, s résztvettek az olimpián. A románok – ahogy a föntebb idézett MSZMP-jegyzőkönyvekből kiderült – féltették az olimpiai mozgalom egységét, s nem szerették volna, ha beszűkülnek nemzetközi kapcsolataik, ezért mentek szembe a szovjet kezdeményezéssel. Hasonló álláspontot képviselt a másik két ország is. Kína egyébként közel húsz év után tért vissza az olimpiára, miután elfogadta, hogy a tajvaniak Kínai Tajpej név alatt vehetnek részt az ötkarikás játékokon.
A rengeteg távolmaradó ország ellenére rekordszámú, 140 nemzet vett részt az olimpián, amely 6829 sportolóval, közte 1566 nővel képviseltette magát a versenyeken. Tizenhét ország először vett részt a játékokon: Bahrein, Banglades, Bhután, Brit Virgin-szigetek, Dzsibuti, Egyenlítői-Guinea, Gambia, Grenada, Jemeni Arab Köztársaság, Katar, Mauritius, Mauritánia, Omán, Ruanda, Szamoa, Tonga és Zaire (a mai Kongói DK).
Carl Lewis volt a nagy sztár
Az 1980-as olimpiához hasonlóan ezen az ötkarikás seregszemlén is 21 sportág szerepelt a műsoron, s összesen 221 éremszerző eseményre került sor. Először volt olimpiai sportág a ritmikus gimnasztika és a szinkronúszás, s először szerepelt a vitorlás hajóosztályok között a szörf, illetve ezen az olimpián került sor az első női sportlövő- és kerékpárversenyre. A baseball és a tenisz bemutató sportágként szerepelt a műsoron.
Atlétikában, de az egész olimpiát tekintve is az amerikai Carl Lewis volt a legnagyobb hős, ugyanis négy aranyérmet nyert: ő bizonyult a legjobbnak 100 méteres síkfutásban, 200 méteres síkfutásban, tagja volt a győztes 4×100-as amerikai váltónak, s ami kissé meglepő, hogy távolugrásban is indult, s ott sem volt nála jobb. Lewis ezzel a szerepléssel lemásolta Jesse Owens 1936-os teljesítményét. Az akkor 23 éves Carl Lewis a teljes olimpiai stadion támogatását élvezte, s ez is kellett ahhoz, hogy 9.99 másodperces idővel győzzön 100-on honfitársa, Sam Graddy előtt. Ezt követően jött a távolugrás, ahol 8,54 méteres eredménnyel tudott győzni, majd 200 méteren ismét egy honfitársát, ezúttal Kirk Baptiste-t győzte le. A váltó tagjaként nagy szerepe volt abban, hogy az együttes 37.83 másodperces világcsúccsal diadalmaskodott. A Carl király becenévvel illetett amerikai pályafutása során összesen tíz olimpiai érmet nyert, amiből kilenc volt arany. Az amerikai Edwin Moses nyolc év után ismét megnyerte a 400 méteres gátfutást, míg honfitársa, Valerie Brisco-Hooks triplázott, ugyanis a női mezőnyben megnyerte a 200 és a 400 métert, valamint tagja volt a győztes 4×400-as váltónak is. A nyugatnémet Ulrike Meyfarth 1972-ben 16 évesen minden idők legfiatalabb olimpiai bajnoknője lett, s 12 évvel később ismét megnyerte a magasugrást. A marokkói Nawal al-Moutawakel nyerte a 400 méteres gátfutást, ezzel ő lett az első afrikai női atléta, aki olimpiai bajnoki címet tudott szerezni. Honfitársa, Said Aouita győzött 5000 méteren, míg a brit Sebastian Coe lett az első a játékok történetében, aki másodszor tudta megnyerni a férfi 1500 métert, míg tízpróbában egy másik brit, Daley Thompson világcsúccsal védte meg olimpiai bajnoki címét. A nőknél először szerepelt a műsoron a maraton, a 3000 méteres síkfutás, a 400 méteres gátfutás és a hétpróba. A maratont az amerikai Joan Benoit nyerte, ám a verseny vége arról maradt emlékezetes, hogy a svájci Gabriela Andersen-Schiess kimerülten érkezett meg a stadionba, s utolsó körét mindössze 5 perc 44 másodperc alatt tudta teljesíteni, mégpedig úgy, hogy az orvosi személyzet szorosan mögötte haladt, hogy ha bármi baj történnék, azonnal elsősegélyben tudják részesíteni. A sportági éremtáblázatot hatalmas fölénnyel nyerte az Egyesült Államok, amely a 41 versenyszámból 16-ban szerezte meg az aranyérmet.
Evezésben a finn Pertti Karppinen zsinórban harmadik alkalommal nyerte meg a férfiak ún. skiff kategóriáját. A nemzetek közül azonban a románok voltak a legjobbak, akik az előző olimpiákon brillírozó NDK távollétében a 14 versenyszámból 6-ot megnyertek, így toronymagasan végeztek a sportági éremtáblázat élén. Kosárlabdában a férfi és a női tornát is az amerikai válogatott nyerte. Az uraknál ezen az olimpián játszott először a sportág talán legnagyobb legendája, Michael Jordan, aki alapembere volt az amerikai csapatnak, amely a döntőben 96:65-re legyőzte Spanyolországot. A bronzérmet Jugoszlávia szerezte meg Kanada legyőzésével. A hölgyeknél Dél-Korea volt az USA áldozata a fináléban (85:55), a bronzérmet pedig Kína szerezte meg Kanadával szemben.
Ökölvívásban ezen az olimpián debütált a szupernehézsúly, amelyben jó eséllyel a szovjet blokk országai szerezték volna az érmeket, így viszont amerikai győzelem született. A házigazdák egyébként a 12 súlycsoportból 9-et megnyertek. Kajak-kenuban a közép- és kelet-európai országok távollétében Új-Zéland bizonyult a legerősebbnek, ugyanis négy aranyérmet nyert, míg a svédek, a románok és a kanadaiak 2-2 elsőségnek örülhettek. A kerékpárosoknál először rendeztek női országúti mezőnyversenyt, amelyet az az amerikai Connie Carpenter nyert meg, aki gyorskorcsolyázott is. Az aranyérmek felét, négyet az Egyesült Államok szerezte, mivel a férfi mezőnyversenyt, illetve a pályakerékpárosok egyéni gyorsasági és egyéni üldözéses számát is hazai versenyző nyerte. Vívásban a magyarok és a szovjetek távolmaradása miatt többeknek esélyük nyílt akár a győzelemre is. Végül a férfi kardvívást, amelyet magyar és szovjet uralom jellemzett az előző olimpiákon, ezúttal a francia Jean-Francois Lamour nyerte, miközben csapatban az olaszok győztek. Végül a taljánok szerezték a legtöbb, szám szerint három aranyérmet, s rajtuk kívül a franciák, a nyugatnémetek és a kínaiak nyertek aranyat.
A labdarúgótornán bevezették azt az újítást, hogy már profi játékosok is szerepelhetnek, de Európa és Dél-Amerika esetében kizárólag olyanok, akik világbajnokságon nem léptek pályára. Ez a szabály lehetővé tette, hogy olyan kiscsapatok jussanak be a negyeddöntőbe, mint Kanada vagy Egyiptom. A közép- és kelet-európai országok távollétében más nemzeteknek, így a franciáknak is megnőtt az esélyük a végső győzelemre, s végül a gallok élni is tudtak a lehetőséggel, ugyanis a döntőben 2:0-ra megverték Brazíliát, míg a bronzérmet az olaszokat 2:1-re legyőző Jugoszlávia vihette haza.
Tornában a fiatal amerikai Mary Lou Retton lett az első nem európai olimpikon, aki meg tudta nyerni a nők összetett versenyét. Retton ezenkívül még négy érmet szerzett, hiszen tagja volt az ezüstérmes amerikai kéziszercsapatnak, második lett ugrásban, míg talajon és felemás korláton bronzérmes lett. Retton példaképe volt a román Nadia Comaneci, az előző kettő olimpia legjobb tornásza, akinek edzője, Károlyi Béla volt az ő felkészítője is. Az amerikai nagy riválisa volt a magyar származású, de román színekben versenyző Szabó Katalin, akit egyéni összetettben csupán 0,05 ponttal tudott legyőzni. Végül mégis Szabó lett az olimpia legeredményesebb sportolója, hiszen megnyerte a gerendát, az ugrást és a talajt, s tagja volt a győztes román kéziszercsapatnak is. A férfiaknál a kínai Ning Li hat érmet, közte három aranyat szerzett. Ezek alapján nem meglepő, hogy Kína és Románia, vagyis két, a szovjet bojkottnak ellenálló kommunista ország végzett a sportági éremtáblázat élén, holott ez normál esetben valószínűleg a szovjeteknek sikerült volna. Az olimpia történetének első ritmikus gimnasztika-versenyét a kanadai Lori Fung nyerte a román Doina Staiculescu és a nyugatnémet Regina Weber előtt.
Súlyemelésben a szovjetek és a bolgárok nélkül rendezett tornán a kínaiak a tízből négy súlycsoportot megnyertek, ebből kettőben kettős győzelmet könyvelhettek el. Cselgáncsban ismét a japánok emelkedtek ki a mezőnyből, akik négy aranyérmet szereztek. Birkózásban az amerikaiak a húszból kilenc súlycsoportot megnyertek.
Kézilabdában a férfiaknál és a nőknél is a jugoszláv válogatott bizonyult a legjobbnak, miután a sportág több nagyhatalma, így Magyarország, a Szovjetunió és az NDK is visszalépett a szerepléstől. Az uraknál a jugók 18:17-re verték a döntőben az NSZK-t, a bronzérmet pedig a dánokat 23:19-re legyőző románok szerezték meg. A hölgyeknél a jugoszlávok Dél-Koreát és Kínát utasították maguk mögé. Röplabdában a férfiaknál az amerikaiak, a nőknél a kínaiak végeztek az első helyen. Gyeplabdában a férfi tornát Pakisztán, a női viadalt pedig Hollandia nyerte.
Úszásban négy férfi dominált az olimpián: a kanadai Alex Baumann két aranyérmet nyert, a nyugatnémet Michael Gross pedig négy érmet, közte két aranyat. Az amerikai Rowdy Gaines és Rick Carey három-három számban nem talált legyőzőre, míg műugrásban mindkét számban (ugródeszka és toronyugrás) az amerikai Greg Louganis győzött. Igen gyengére sikeredett a vízilabdatorna mezőnye a magyarok és a szovjetek hiányában, de azért így is akadtak erősnek mondható nemzetek az olimpián. Egyikőjük, Jugoszlávia nyerte meg a tornát az Egyesült Államok és az NSZK előtt. Öttusában Olaszország nyerte az egyéni- és a csapatversenyt is. Sportlövészetben az Egyesült Államok és Kína is három aranyérmet szerzett, míg íjászatban az új-zélandi Neroli Fairhall lett az olimpiák történetének első mozgássérült indulója, aki kerekesszékkel teljesítette a női versenyt. Fairhall végül a 35. helyen végzett a 47 induló közül.
Az olimpia éremtáblázatát brutális fölénnyel nyerte az Egyesült Államok, amely mindmáig tartja az egy olimpián egy ország által szerzett legtöbb aranyérem rekordját, hiszen nem kevesebb, mint 83 alkalommal csöndülhetett föl az amerikai himnusz a Los Angeles-i olimpián. A hazaiak emellett még 61 ezüst- és 30 bronzérmet is szereztek. Románia azáltal, hogy különösen tornában és evezésben remekelt a bojkottáló kommunista országok hiányában, megszerezte a második helyet az éremtáblázaton, mivel 20 arany-, 16 ezüst- és 17 bronzérmet szereztek sportolói – ez mindmáig a legjobb román olimpiai szereplés. A harmadik helyre az NSZK futott be (17-19-23), s még Kína, Olaszország, Kanada, Japán, Új-Zéland, Jugoszlávia és Dél-Korea fért be az első tízbe. Összesen 47 ország szerzett érmet, közülük 25 legalább egy aranyat is. Sajnos ezen az olimpián is el kellett venni utólag két ezüstérmet eredeti tulajdonosától, mivel egy svéd birkózóról és egy finn középtávfutóról is kiderült, hogy doppingolt – mindketten a metenolonnal akadtak fönn a rostán.
Magyar szempontból ez az olimpia sosem fog kikerülni az ablakba. Csak abban bízhatunk, hogy soha többé nem kell bojkottálniuk sportolóinknak egyetlen olimpiát sem ilyen vagy olyan okból kifolyólag. Az olimpiatörténeti cikksorozat következő részében már szerencsére sok magyar sikerről is be fogok tudni számolni. Tartsatok velem!
Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!
Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!
A kiemelt kép forrása: ma7.sk