Németország 1936 után 36 év elteltével, 1972-ben rendezhetett ismét nyári olimpiát, de ez sem volt egy sikertörténet az ország számára. A berlini játékokra a náci propaganda kiszolgálása névre hallgató jelző ragadt rá, míg a müncheni seregszemlére az izraeli sportolók és edzők lemészárlása. A tragédia alaposan rányomta bélyegét az olimpiára, de végül sikerült befejezni az eseményt, bár ezt többen nem tartották helyes döntésnek. Ez az olimpia azért nem csak a vérfürdő miatt maradt emlékezetes, hanem Mark Spitz miatt is, aki hét aranyérmet tudott nyerni Bajoroszágban. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatában ezúttal a közel ötven évvel ezelőtti események kerülnek górcső alá.
Willi Daume, a Német Nemzeti Olimpiai Bizottság elnöke 1965-ben vetette fel azt, hogy 1972-ben Németország (ezen belül természetesen a nyugati tömbhöz tartozó NSZK) rendezhetné meg a nyári olimpiát. A cél az volt a rendezéssel, hogy elfeledtessék a világgal az 1936-os berlini ötkarikás játékok szomorú emlékét, hiszen azt az olimpiát a náci rezsim kőkeményen kihasználta propagandacéljainak terjesztésére, ráadásul zsidó származású sportolók egyáltalán nem indulhattak akkor. Az is fő cél volt, hogy megmutassák: Németország egészen más hellyé vált negyven év leforgása alatt. Daume azt állította, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagjainak többsége is hajlandó támogatni egy német pályázatot. A német olimpiai bizottság nagy többséggel úgy döntött, hogy Münchent jelöli házigazdának, annak ellenére is, hogy a bajor főváros híján volt megfelelő sportinfrastruktúrának. A németek 1966. január 20-án nyújtották be a NOB-nak a pályázati anyagot. A NOB 1966. április 26-án, Rómában megtartott 64. közgyűlésén döntött az 1972-es rendezővárosról, s a szavazás második fordulójában nagy fölénnyel München kandidálása mellett tették le voksukat a tagok Madrid, az 1976-os házigazda Montréal és a sokadik sikertelen pályázatát beadó Detroit kárára.
Münchent valósággal átépítették az olimpia miatt, ugyanis a városban és közvetlen környékén rengeteg sportlétesítményt építettek meg, s természetesen a kisegítő infrastruktúrát (közlekedés, közművek, hírközlés stb.) is meg kellett valósítani. Mai árfolyamon megközelítőleg 481 millió euróba kerültek az olimpia előtti nagy építkezések. Ebből természetesen a legtöbb pénz az olimpiai park kialakítására lett elköltve, amely egy viszonylag kicsi, 300 hektáros területen épült meg négy év alatt, de rengeteg létesítmény lett fölhúzva, ami előnyös volt, mert így a nézőknek és az újságíróknak sem kellett nagy távolságot megtenniük egy-egy helyszín között. A park fénypontja természetesen a mindmáig gyönyörű látványt nyújtó, 2005-ig a Bayern München labdarúgócsapatának otthont adó Olimpiai Stadion, amely 77 000 férőhellyel rendelkezett 1972-ben. Az olimpiai park részét képezi az olimpiai falu, amely napjainkban egyszerű lakótelepként szolgál, de itt lett kialakítva a sajtófalu is.
Az Olimpiai Stadionban került sor a nyitó- és a záróünnepségre, néhány labdarúgó-mérkőzésre, a teljes atlétikai versenysorozatra és néhány lovas eseményre. Fölhúztak Schwimmhalle néven egy 9182 férőhelyes vizes komplexumot, ahol az úszó-, műugró- és vízilabdatornára került sor. Ugyancsak az olimpiai parkban található a bokszcsarnok, a pályakerékpáros velodrom, a gyeplabdapálya, a röplabdacsarnok és a Sporthalle, amely egy multifunkcionális sportcsarnok. A parkon kívül található a kosárlabdaaréna, a vívó-, súlyemelő-, dzsúdó- és birkózóversenyeknek otthont adó Messegelände, a vízilabda-mérkőzések számára egy kisebb uszoda, a hochbrücki lőtér és az Angol Kertben kialakított íjászhelyszín. A lovas versenyek zömére a Riem- és a Nimfenburg-kastély udvarán került sor. Más nyugatnémet városok is helyszínei voltak az olimpiának: a vitorlásversenyeket a Münchentől sokszáz kilométerre fekvő Kielben, az evezős- és kajak-kenu-versenyeket Schleissheimben rendezték. A labdarúgótorna több mérkőzésének Nürnberg, Ratisbonne, Passau, Ingolstadt és Augsburg adott otthont, miközben néhány kézilabda-találkozóra Ulmban, Göppingenben és Böblingenben került sor.
Ez az első olimpia, amelynek hivatalos kabalafigurája volt, mégpedig Waldi, a tacskó. A tacskó Bajorországban egy nagyon népszerű kutyafajta, s azért választották kabalának, mert megvan benne minden tulajdonság, amire egy sportolónak szüksége van: erő, szívósság és mozgékonyság. Pasztellszínei az olimpiai ünnep vidámságát és lelkesedését szimbolizálták.
A nyitóünnepségre 1972. augusztus 26-án került sor Avery Brundage leköszönő NOB-elnök (utódját, Michael Morrist egy héttel a ceremónia előtt választották meg) és Gustav Heinemann nyugatnémet elnök jelenlétében. Az olimpiai láng utolsó öt vivője az öt kontinensről került ki az ausztrál Clayton, a japán Kimiharu, az amerikai Jim Ryun, a kenyai Keino és a fáklyát a stadionban meggyújtó Günther Zahn német junior atlétikai bajnok személyében. Az ünnepségen külön vonult fel a két Németország, hiszen ezen az olimpián is saját csapata volt az NSZK-nak és az NDK-nak.
Összesen 121 nemzet vett részt az olimpián, ami új rekordot jelentett. 11 ország először vehetett részt a játékokon: Albánia, Szaúd-Arábia, Dahomey (a mai Benin), az olimpiát húsz éven át bojkottáló Észak-Korea, Gabon, Felső-Volta (a mai Burkina Faso), Lesotho, Malawi, Szomália, Szváziföld (a mai Eswatini) és Togo. A NOB két évvel az olimpia előtt döntött arról, hogy kizárja tagjai sorából Dél-Afrikát, amely az apartheid-rendszer miatt már az előző jó néhány olimpiától is távolmaradni kényszerült. A dél-afrikaiakat 1968-ban meghívta a NOB a mexikóvárosi játékokra, ám eme döntését számos, többségében fekete-afrikai ország bojkottal való fenyegetése miatt visszavonta. 1972-ben egy másik dél-afrikai ország, Dél-Rhodézia (a mai Zimbabwe) meghívása korbácsolt nagy indulatokat ugyancsak Afrikában (Jugoszlávia, Pakisztán és a Holland Antillák is ellenezte ezt), mivel az ottani rendszer igyekezett lemásolni az apartheidet. Az ország ugyan vállalta, hogy feketebőrű sportolókat is hajlandó indítani Münchenben, de végül a NOB hosszas tárgyalások után, csupán pár nappal a játékok kezdete előtt kizárta Dél-Rhodéziát is. Ezen az olimpián sem volt jelen Kína, amely továbbra is Tajvan jelenléte miatti tiltakozásból bojkottálta a játékokat.
A legnagyobb, 424 fős küldöttséggel az NSZK rendelkezett, de az Egyesült Államok 401 sportolóból álló csapata sem volt sokkal kisebb. Az NDK 297 olimpikont indított a “szomszédban” rendezett olimpián, a Szovjetunió pedig 371-et. Lengyelországé volt az ötödik legnagyobb küldöttség 290 sportolóval, de a 232 fős magyar delegáció is a tíz legnagyobb közé tartozott.
Ezen az olimpián visszatért a műsorba a nyolc évvel korábban Tokióban debütáló, de Mexikóvárosban nem szereplő cselgáncs (dzsúdó), valamint ötvenkét év kihagyás után az íjászat. Mai formájában ezen az olimpián debütált a kézilabda, amelynek 11 fős, szabad ég alatt játszott változata demonstrációs jelleggel szerepelt az 1936-os játékok programjában. 1972-ben a tollaslabda és a vízisí volt a két bemutató sportág. Összesen 21 sportág 195 versenyszámában hirdettek olimpiai bajnokot.
A legvéresebb olimpia
Ahogy az eddigiekből kiderülhetett, minden (na jó, majdnem minden) szép és jó volt az olimpia kezdete előtt, azonban az 1972-es müncheni játékok végül egy brutális tömeggyilkosság miatt váltak örökké emlékezetessé. 1972. szeptember 5-én 4:10-kor a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet nyolc fegyverese a 25A kapun keresztül behatolt az olimpiai faluba és foglyul ejtette az izraeli csapat tizenegy sportolóját, edzőjét. A támadók több, mint 200 palesztin és terroristaként számon tartott külföldi (köztük egy német) fogoly szabadonbocsátását követelték a még életben lévő túszok elengedéséért cserébe – ugyanis a támadás első perceiben rögvest meghalt két izraeli sportoló, aki megpróbált ellenállni a fegyvereseknek.
A NOB sosem látott kényszerhelyzetbe került, hiszen a korábbi olimpiákon és szerencsére a későbbieken sem volt példa hasonló incidensre. A bizottság a szervezőkkel egyetértésben úgy határozott, hogy amíg a német hatóságok által kezdeményezett túsztárgyalás nem vezet eredményre, felfüggesztik az olimpiát. A délelőtti eseményekre még sor került, de az utolsó olimpiáján elnöklő Avery Brundage kijelentette, hogy a biztonság helyreállítása, valamint az elhunytak iránti tisztelgés és a még fogvatartottakkal való szolidaritás és imádkozás érdekében délutántól nem rendezik meg a tervezett versenyeket, mérkőzéseket.
A terroristák tizenegy túszt ejtettek, név szerint: David Mark Berger, Ze’ev Friedman, Joseph Gottfreund, Eliezer Halfin, Joseph Romano, André Spitzer, Amitsur Schapira, Kahat Schor, Mark Slavin, Jaakov Springer és Moshe Weinberg. Weinberg és Romano rögtön az akció elején szerzett sebesülésébe a helyszínen belehalt. A bajor rendőrség az akció során nem volt tekintettel a következményekre, amint azt az egész világ az élő TV- és rádióközvetítésnek köszönhetően láthatta, hallhatta. Később a tanulságok levonása után felállították a GSG9 német terrorelhárító csapatot.
A német politikusok, pontosabban Willy Brandt szövetségi kancellár és Hans-Dietrich Genscher belügyminiszter visszautasították az izraeli kormány azon ajánlatát, hogy izraeli különleges egységek segítsenek a túszok kiszabadításában. A közvélemény felé ezt a belügyekbe való be nem avatkozás indokával kommunikálták. Ahogy az események mutatják, a nyugatnémet biztonsági erők nem voltak a biztonságos megoldásnak még a közelében sem, már csak azért sem, mert nem voltak ilyen vészhelyzetre felkészítve. Az akkori bajor belügyminiszter, Bruno Merk szerint, ha német politikusok megadták volna az engedélyt, akkor még aznap akcióba léphettek volna az izraeli terrorelhárítók. A túszejtők már a tett elkövetésének napján el kívánták hagyni Münchent, hogy az izraeli különleges erőknek ne legyen idejük beavatkozni (más források szerint akkor kívánták az olimpiai falut elhagyni, amikor a televízióban meglátták, hogy a német rendőrök akcióra készülnek), mint ahogyan azt tették ugyanez év május 9-én egy Sabena-repülőgép elleni palesztin támadáskor Tel-Avivban.
Walther Tröger, az olimpiai falu polgármestere, Willi Daume, a Német Nemzeti Olimpiai Bizottság elnöke, Manfred Schreiber rendőrfőnök, aki a XX. olimpiai játékok biztonságáért volt felelős, valamint Bruno Merk bajor belügyminiszter és Hans-Dietrich Genscher szövetségi belügyminiszter felajánlották magukat túsznak az izraeli sportolók szabadságáért cserébe. Az ajánlatot a palesztinok nem fogadták el. A terroristák negyedórával az első ultimátum lejárta előtt három órával (délig) meghosszabbították azt. Ahogy a határidő közeledett, a német válságstáb felújította a tárgyalásokat az elrablók vezetőjével, aki magát „Issának” nevezte. Amint egy televíziós interjúból kiderült, Issa édesapja nem tudta a fiáról, mire készül, de később büszke volt fia tettére. Az arab liga és az egyiptomi küldöttségek segítségének köszönhetően, az ultimátumot további öt órával – 17 óráig – hosszabbították meg. Ez idő alatt a terroristák az elektronikus médiából kitűnően tájékozódtak a német rendőrség felkészüléséről.
Az elkövetők ezután kijelentették, hogy a túszaikkal együtt Kairóba kívánnak távozni. A német tárgyalópartnerek először busszal kívánták őket elszállítani, de miután a palesztinok nem vállalták a kockázatát, hogy mélygarázsban szálljanak be a buszba, a terroristákat és a túszokat két helikopterrel szállították a közeli fürstenfeldbrucki katonai repülőtérre, ahol a Lufthansa egy Boeing 727-ese várt rájuk.
A németek a repülőtéren kívántak lecsapni a terroristákra. A helyszínen az érkezőket csupán öt lövész várta, mindenféle védőfelszerelés nélkül, miközben a túszejtők nyolcan voltak. A lövészek, akik a repülőtér épületének tetején és a kifutópályán foglalták el állásaikat, semmilyen mesterlövész kiképzéssel nem rendelkeztek. Fegyvereik is csak kapkodva összeszedett G3 típusú sorozatlövő puskák voltak, ezenkívül nem rendelkeztek páncélozott járművekkel sem. Mint egy lövész később egy interjúban elmesélte, a legrosszabb számukra az volt, hogy nem voltak kiképezve, lelkileg felkészülve arra, hogy embereket megöljenek. Páncélozott járműveket csak a két órán keresztül elhúzódó lövöldözés hatására hívtak, de ezek a sok kíváncsiskodó miatti sűrű forgalomban elakadtak, és csak félórás késéssel értek oda.
A lövöldözés kb. 23 órakor, akkor kezdődött, amikor a két terrorista, akik magukat „Issának“ és „Tonynak“ nevezték, visszatérőben voltak a helikopterekhez, miután az elmenekülésükhöz kapott repülőgépet megvizsgálták, és azt személyzet nélkül találták. A rendőrség az eleve kudarcra ítélt lövöldözés megkezdésekor erős fényszórókkal világította be a kifutópályát. A terroristák először a fényszórókat lőtték ki. A lövészeknek nem csak nem volt rádiókapcsolatuk egymással, és teljesen koordinálatlanul választották ki céljaikat, de nem rendelkeztek éjjellátókészülékkel és védőfelszereléssel sem. Az első sortűz során csak egy terroristát találtak el, „Tony“-t, a támadás irányítóját, aki éppen visszatérőben volt a repülőgéptől. Társa „Issa“ a sebesültet hátrahagyva, visszament a többiekhez. Hárman közülük a helikopterek mögött találtak fedezéket, a távcsöves puskások látótávolságán kívül. A harc kb. 45 percen keresztül tartott, amikor a Münchenből hívott páncélozott rendőri járművek megérkeztek.
Az elégtelen túszmentő művelet azt eredményezte, hogy végül az összes izraeli túszt megölték: négyet lelőttek, öten pedig akkor lelték halálukat, amikor az egyik terrorista egy gránáttal fölrobbantotta azt a helikoptert, amellyel elvitték a túszokat a repülőtérre. A lövöldözésben egy nyugatnémet rendőr és öt terrorista is meghalt. Két életben maradt fegyverest nem sokkal később egy izraeli titkos akció keretében valósággal kivégeztek, nyolcadik társuk viszont el tudott bújni hosszabb időre.
Az életben maradt izraeli sportolók, edzők és kísérők szeptember 7-én elutaztak Münchenből, miközben sokan az olimpia hátralévő részének törlésére kérték a NOB-ot, amely azonban ezt a kérést elutasította, ugyanakkor az ártatlan áldozatok emlékére gyászszertartást szervezett az Olimpiai Stadionba, amelyen 80 000 néző jelent meg. Avery Brundage NOB-elnök itt jelentette ki, hogy “a játékoknak folytatódniuk kell”. Afelől teljesen meg vagyok győződve, hogy az elhunyt izraeli sportolók is ezt akarták, azonban sok sportoló már nem tudott annyira lelkesedni az olimpiáért, mint a döbbenetes események előtt. Mark Spitz, a játékok legnagyobb sztárja különleges védelmet kapott az amerikai nyomozóirodától, az FBI-tól, mivel zsidó származása miatt potenciális célpont lehetett volna egy esetleges újabb támadás során. Szerencsére újabb incidens nem történt, de a szörnyű tragédia elhomályosította mindazt, ami előzőleg ezen az olimpián történt, így Mark Spitz egészen brutális, lentebb részletezendő teljesítményét is.
Jacques Rogge, a NOB akkori elnöke 2012-ben elutasította a német, az izraeli és az amerikai kormány, valamint számos híres személyiség és sportoló azon javaslatát, hogy a londoni olimpia nyitóünnepségén egyperces gyászszünettel emlékezzenek a negyven évvel korábbi események áldozataira. A döntés nagy fölháborodást váltott ki világszerte, s rengetegen kritizálták a NOB-elnököt miatta.
Mark Spitz elképesztő dominanciája
A szörnyű esemény ellenére sok fantasztikus sportemberi teljesítménynek lehettek szemtanúi mindazok, akik a helyszínen vagy a tévében, rádióban (világszerte 850 millióan nézték, hallgatták az olimpiát) figyelemmel követték az eseményeket. Így többek között láthatták atlétikában azt az őrületes meglepetést, amelyet a szovjet Valerij Borzov szolgáltatott azzal, hogy a férfi 100 és 200 méteres síkfutást is megnyerte, holott már abban a korszakban is a színesbőrű futók uralták a két sprintszámot. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Borzov azért nyerhetett 100 méteren, mert a szám két esélyese, az egyaránt amerikai Eddie Hart és Rey Robinson nemes egyszerűséggel lekéste középdöntős futamát, ezért ki lett zárva. A hölgyeknél a keletnémet Renate Stecher ugyancsak megnyerte a 100 és a 200 métert. A női versenyek sorában egyébként ezen az olimpián debütált az 1500 méter, az addigi 80 helyett a 100 gát és a 4×400 méteres váltófutás. A finn Lasse Virén nyert férfi 5000 és 10 000 méteren is, ezzel a két világháború közti időszakot uraló Repülő Finnek generációját követően ő lett az első, aki a skandináv országból érkezve győzni tudott ezeken a távokon – érdekesség, hogy 10 000 méteren úgy nyert világcsúccsal, hogy féltávnál elesett. A fekete-afrikai futók is kitettek magukért Münchenben, hiszen férfi 400 gáton az ugandai John Akii-Bua, míg 3000 méteres akadályfutásban a kenyai Kipchoge Keino diadalmaskodott. A maratont az az amerikai Frank Shorter nyerte, aki Münchenben született, vagyis félig-meddig hazai földön bizonyult a legjobbnak. Az amerikaiak ettől függetlenül leszerepeltek ezen az olimpián atlétikában, hiszen az előző néhány olimpián bemutatott dominanciájukat követően ezúttal csupán hat aranyérmet tudtak szerezni. Ebben nagy szerepe volt a keletnémet atléták óriási, és mint ma már tudjuk, nem feltétlenül tiszta fejlődésének, akik nyolc elsőséget szereztek, s négy esetben világcsúccsal győzedelmeskedtek. A legtöbb, kilenc aranyérmet a szovjetek szerezték, míg a nyugatnémetek hat arannyal zártak ebben a sportágban.
A férfi kosárlabdatornán amerikai-szovjet döntőt rendeztek. A jenkik, akik 1936, a sportág olimpiai műsorra történt felkerülése óta rendre megnyerték a játékokat, három másodperccel a lefújás előtt egy ponttal vezettek, azonban a ruszkik az utolsó másodpercben Alekszandr Belov kosarával történetük során először megnyerték az olimpiát (51:50). Abból a szempontból megérdemelt volt a szovjet siker, hogy a kelet-európaiak végig uralták a mérkőzést, az amerikaiak pedig csupán 50:49-nél tudták átvenni a vezetést két sikeres büntetődobásnak köszönhetően. A szovjetek természetesen igyekeztek gyorsan fordítani, hiszen az idő is nagyon szorongatta már őket, azonban az óra lepörgésének pillanatáig nem sikerült újabb kosarat szerezniük. Ami ezután történt, ellentmondásos. A szovjetek azt kérték a zsűritől, hogy a két amerikai büntető eldobása közti időt nyilvánítsák holtidőnek, s ennyivel állítsák vissza az órát. A zsűri elutasította a kérést, azonban az angolos hangzású neve ellenére olasz R. William Jones, a nemzetközi szövetség (FIBA) főtitkára lement a zsűriasztalhoz, s önhatalmúlag jóváhagyta a szovjet kérelmet, így az amerikaiaknak föl kellett ocsúdniuk az ünneplésből, s vissza kellett térniük a parkettre. Maga a döntés egyébként nem csak önhatalmú, de szabálytalan is volt, mivel a főtitkárnak nem lett volna joga ilyen határozatot meghozni, ám tekintélye és a zsűri összetétele elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ez mégis bekövetkezzen. Az öttagú zsűriben három bíró: egy kubai, egy lengyel és egy magyar képviselte a kommunista tömböt, míg a nyugati országok részéről csak egy olasz és egy Puerto Ricó-i szakember foglalt helyet. Három másodperc volt hátra a döntés eredményeképpen, s ez elég volt a szovjeteknek ahhoz, hogy megfordítsák a mérkőzést. Az amerikaiak egész éjszaka vitatkoztak a zsűri tagjaival a történtekről, de a bírók végül nem tettek semmit, ugyanis a három, kommunista blokkból érkezett zsűritag leszavazta az óvást. Az amerikai csapat tagjai sosem voltak hajlandóak átvenni ezüstérmüket, pedig Randy Harvey, a Los Angeles Times újságírója maga is elismerte, hogy a bíróknak muszáj volt visszaállítaniuk az órát, mert az nem járt pontosan. Az amerikaiak ezt a szovjet győzelem miatt csalásnak érezhették, pedig nem volt az. R. William Jones FIBA-főtitkár kijelentette, hogy az amerikaiaknak meg kell tanulniuk veszíteni még akkor is, ha jogosnak érzik fölháborodásukat. A szovjet kosarasok 1972-es felkészüléséről és győzelméről 2017-ben Három másodperc címmel film készült.
Ökölvívásban sem remekeltek az amerikaiak, akik csupán egy aranyérmet tudtak nyerni, ellenben a kubaiak szárnyaltak, hiszen három aranyérmükkel megnyerték az éremtáblázatot. Kajak-kenuban ezen az olimpián debütált a szlalom szakág, amelynek mind a négy számában keletnémet siker született. A síkvízi számokban hat szovjet győzelem született, a hetedik aranyérem pedig a románoknál kötött ki. Ezen az olimpián szintet lépett a dopping elleni harc. Már összesen több, mint 2000 sportolót vetettek alá doppingellenőrzésnek, s hét minta kielemzése pozitív eredményt hozott. Ebből kettő a kerékpárhoz kapcsolódott, s mindkettő egy-egy érem elvesztését is jelentette. Az egyéni országúti mezőnyversenyben a spanyol Jaime Huélamo lett a harmadik, azonban utólag diszkvalifikálták, mert a koramin nevű anyaggal fönnakadt az ellenőrök rostáján. A negyedikként célbaérő új-zélandi Bruce Biddle nem kapta meg a bronzérmet, mert nem szolgáltatott doppingmintát az olimpia idején. Ugyanilyen okokból zárták ki a 100 kilométeres csapatidőfutamból az azt egyébként megnyerő Hollandiát, mivel a négy fős együttes egyik tagja, Aad van den Hoek ugyancsak a koraminnal bukott le. A szovjetek és a lengyelek előreléptek egy-egy helyet, a bronzérmet azonban itt sem osztották ki, mert a negyedik belgák szintén nem vettek részt doppingellenőrzésen. Abból a szempontból érdekes volt a két kizárás, hogy a koramint akkoriban a nemzetközi szakszövetség (UCI) még nem kezelte tiltólistás szerként, a NOB azonban már igen, ezért volt szükség a szigorú szankciókra. A koramin ma is tiltólistás anyag, ennek ellenére többek között a kiváló horvát teniszező, Marin Cilic is fönnakadt vele az ellenőrök rostáján 2013-ban, amiért négy hónapos eltiltást kapott.
A tornászoknál a szovjetek hat, a japánok öt, a keletnémetek három aranyérmet nyertek, a három ország összesen 41 medáliát szerzett meg a 42-ből, a 42. érem pedig Magyarországé lett, de a magyar eredményekkel lentebb foglalkozom részletesen. A tornászok közül kiemelendő a szovjet Olga Korbut, aki három arany- és egy ezüstérmet szerzett, illetve a japán Kato Szavao, aki három arannyal és két ezüsttel gazdagította már addig is tekintélyesnek mondható olimpiai éremgyűjteményét. A súlyemelőknél a bolgárok és a szovjetek is három-három súlycsoportot nyertek meg a kilencből. A birkózóknál nagy szovjet uralom érvényesült, hiszen a húsz súlycsoportból kilencet megnyertek. Érdekesség, hogy az amerikai Dan Gable úgy nyerte meg a szabadfogásúak könnyúsúlyú versenyét, hogy egyetlen egy pontot sem ítéltek meg ellene. Cselgáncsban a japánok három aranyérmet szereztek, vagyis a súlycsoportok felét behúzták. Rajtuk kívül még a hollandok és a szovjetek tudtak győzelmet aratni. A holland Willem Ruska lett az első judoka, aki egy olimpián két aranyérmet tudott nyerni, hiszen a 93+ kg-os súlycsoportban, s az összetett versenyben is a legjobbnak bizonyult.
Először szerepelt az olimpián mai formájában a kézilabda. Akkor még csak a férfiak számára rendeztek tornát tizenhat csapat, köztük a vb-eredménye alapján bekerült magyar válogatott részvételével. A mieink csoportjukban a második, középdöntős kvartettjükben a negyedik helyen zártak, majd a hetedik helyért vívott mérkőzésen egy góllal kikaptak a svédektől, vagyis nyolcadik lett a nemzeti együttes. Az aranyérmet a veretlen Jugoszlávia szerezte meg a csehek és a románok előtt. Gyeplabdában némi meglepetésre a házigazda nyugatnémet válogatott győzött a sportág két szuperhatalma, Pakisztán és India előtt.
S itt érkezünk el az úszáshoz, amelyben az olimpia legnagyobb sztárja szerepelt. Az amerikai Mark Spitz 22 évesen hét nap alatt hét számban indult és mind a hetet megnyerte! Az olimpiatörténelemben ritkán látható csúcsteljesítményhez ráadásul hét darab világcsúcs is társul. Spitz megnyerte a 100 és 200 gyorsot, a 100 és 200 pillangót, illetve tagja volt az egyaránt aranyérmet szerző amerikai 4×100-as és 4×200-as gyors-, valamint 4×100-as vegyesváltónak. Spitz München után már kilencszeres olimpiai bajnoknak vallhatta magát, hiszen négy évvel korábban Mexikóvárosban is szerzett két aranyérmet. 1972-es mesterhetese az egy olimpián szerzett legtöbb aranyérem rekordjának is megfelelt egészen 2008-ig, amikor honfitársa, Michael Phelps nyolc aranyéremmel utazhatott haza Pekingből. Spitz az egyike annak az öt sportolónak, aki kilenc olimpiai bajnoki címet nyert pályafutása során. Miután utolsó számát is megnyerte Münchenben, bejelentette, hogy visszavonul. Húsz évvel később, 42 évesen rajthoz szeretett volna állni a barcelonai olimpián, de tervéről hamar letett, mivel nem volt meg a formája ehhez.
Az úszóversenyekről általánosságban még el kell mondani, hogy összesen 24 világcsúcs született ezen az olimpián. Az Egyesült Államok 43 érmet szerzett, amiből 17 volt arany. A keletnémet Roland Matthes győzött férfi 100 és 200 háton. A nőknél a mindössze 15 éves ausztrál Shane Gould három aranyérmet nyert, ugyanis 200 és 400 gyorson, valamint 200 méteres vegyesúszásban is a legjobbnak bizonyult a felnőttek között. Az amerikai Sandra Neilson és Melissa Belote szintén három-három aranyérmet nyert, s mindkettőjüknek volt egyéni-, valamint váltógyőzelme is. Ezen az olimpián született az úszóversenyen az első pozitív doppingteszt: az amerikai Rick DeMont megnyerte a férfi 400 méteres gyorsúszást, azonban három nappal a döntő után kiderült, hogy efedrinnel doppingvétséget követett el, így kizárták, ezáltal az ausztrál Brad Cooper lett az olimpiai bajnok két amerikait megelőzve.
Sportlövészetben megszületett Észak-Korea első olimpiai bajnoki címe, miközben a játékok műsorába 52 év szünet után visszakerült íjászatban a férfi és a női versenyt is egy-egy amerikai versenyző nyerte. Röplabdában a férfiaknál japán-keletnémet-szovjet, a nőknél pedig szovjet-japán-észak-koreai dobogó született. A magyar női válogatott az előkelő ötödik helyet szerezte meg a nyolc csapatból álló mezőnyben.
Az összesített éremtáblázatot a Szovjetunió nyerte, méghozzá nagy fölénnyel, ugyanis sportolói 50 arany-, 27 ezüst- és 22 bronzérmet szereztek Münchenben. Az Egyesült Államok lett a második (33-31-30), majd a két Németország (NDK: 20-23-23, NSZK: 13-11-16) következett. Összesen 48 ország szerzett érmet, közülük 25 legalább egy aranyat is.
A 100. magyar aranyérem
Magyarországot ezen az olimpián rekordszámú, 232 fős küldöttség képviselte (187 férfi, 45 nő) 20 sportágban. A kosárlabdát kivéve minden sportágban volt legalább egy magyar induló. A magyar sportolók 35 érmet: 6 aranyat, 13 ezüstöt és 16 bronzot szereztek, ezzel hazánk az éremtáblázat 8. helyén végzett. Az előző olimpiákhoz képest kicsit visszaesett az aranyérmek száma, miközben jóval több bronzot sikerült összegyűjteni. A magyarok 224 olimpiai pontot szereztek a kilenc 4., nyolc 5. és tíz 6. helyezésnek köszönhetően. A magyar zászlót a nyitóünnepségen – zsinórban negyedszer – Kulcsár Gergely, a kiváló gerelyhajító vitte, a fogadalomtevő pedig egy másik gerelyhajító, az olimpiai bajnok Németh Angéla volt.
Aranyérmet szerzett Balczó András öttusázó, Földi Imre súlyemelő (56 kg), Gedó György ökölvívó (papírsúly), Fenyvesi Csaba párbajtőrvívó, az Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző, Osztrics István, Schmitt Pál összetételű párbajtőrcsapat és Hegedűs Csaba kötöttfogású birkózó 82 kg-ban.
Ezüstérmes lett a Deme József, Rátkai János kajakpáros 1000 méteren, Wichmann Tamás kenus ugyancsak 1000 méteren, Orbán László könnyűsúlyú és Kajdi János váltósúlyú ökölvívó, a Bakó Pál, Balczó András, Villányi Zsigmond összetételű férfi öttusacsapat, Szűcs Lajos súlyemelő (52 kg), Gyarmati Andrea úszó (női 100 m hát), Kamuti Jenő (a Nemzetközi Fair Play Bizottság mai elnöke) tőrvívó, Bóbis Ildikó tőrvívó, a Bóbis Ildikó, Rejtő Ildikó, Rónay Ildikó, Szolnoki Mária, Tordasi Ildikó összeállítású női tőrcsapat, Marót Péter kardvívó.
Labdarúgó-válogatottunk címvédőként végül ugyancsak a dobogó második fokára állhatott fel. A többek között Dunai Antal, Kozma Mihály és Kű Lajos által fémjelzett, pár hónappal korábban Európa-bajnoki bronzérmet szerzett nemzeti együttes a csoportkörben Dániát és Iránt legyőzte, Brazíliával pedig ikszelt, majd a középdöntőben mindhárom mérkőzését megnyerte (az NDK, az NSZK és Mexikó voltak a szenvedő felek), a döntőben azonban kikapott 2:1-re úgy, hogy vezetéshez jutott Lengyelország ellen. A hetvenes években bivalyerős lengyel csapatnak ez volt az első olimpiai bajnoki címe, a magyarok pedig három győzelem után ezúttal be kellett érjék az ezüsttel. A bronzérmet a Szovjetunió és az NDK megosztva kapta meg, mivel a helyosztón 120 perc alatt sem született döntés, 11-eseket pedig az olimpián nem rúgtak.
Ugyancsak ezüstérmet szerzett a férfi vízilabda-válogatott, amely a csoportkörben Hollandiát, Görögországot és Ausztráliát könnyedén megverte, az NSZK-val viszont remizett, ám így is megnyerte csoportját. A hatos döntőben az olaszokat egy góllal sikerült fölülmúlni, az amerikaiak és a jugoszlávok ellen egyaránt kettő góllal sikerült győzni, viszont az utolsó mérkőzésen a szovjetek elleni 3:3-as döntetlen azt jelentette, hogy a kelet-európaiak csupán eggyel jobb gólkülönbségüknek köszönhetően megelőzték a mieinket, s történetük során első alkalommal megnyerték az olimpiát. Igen fájó kudarc volt ez a magyar nemzeti együttes számára, amelyben pedig olyan kiválóságok szerepeltek, mint ifj. Szívós István, Sárosi László, Faragó Tamás, vagy éppen Kásás Zoltán.
A rekordnak számító 16 bronzéremből négy birkózásban született. Az egyetlen kötöttfogású harmadik helyezésünket a 100 kg-os Kiss Ferenc szállította. Az egyaránt szabadfogású Klinga László (57 kg), Bajkó Károly (90 kg) és Csatári József (100 kg) szintén bronzéremnek örülhetett. Ez volt az első olimpia, amelyen a szabadfogású birkózók több érmet tudtak szerezni kötöttfogású társaiknál. A súlyemelőknél három magyar harmadik helyezés született: Holczreiter Sándor 52 kg-ban, Benedek János 60 kg-ban, Horváth György 82,5 kg-ban állhatott föl a dobogó legalsó fokára. Ebben a sportágban összesen kilenc magyar indult, s közülük öten szereztek érmet, s abból a négy versenyzőből, akinek ez nem sikerült, hárman is a pontszerző 6. helyen végeztek és csupán Stark András nem lett pontszerző, de ő is egy 7. helyezést érdemelt ki teljesítményével.
A kajak-kenusoknál bronzérmes lett Csapó Géza K-1 1000 méteren, valamint Pfeffer Anna K-1 500-on. Az úszóknál Gyarmati Andrea a hátezüst mellé szerzett egy pillangóbronzot 100 méteren, s ugyancsak harmadik helyen csapott a célba Hargitay András a férfiak 400 méteres vegyesúszásában. A vívók közül bronzérmet érdemelt ki teljesítménye alapján Kulcsár Győző párbajtőröző és a Bakonyi Péter, Gerevich Pál, Kovács Tamás, Marót Péter, Pézsa Tibor összetételű kardcsapat. Bronzérmes lett még Botos András pehelysúlyú bokszoló, Papp Lajos sportlövő a szabadpuska összetettjének 300 méteres számában, illetve a Békési Ilona, Császár Mónika, Kelemen Márta, Kéry Anikó, Medveczky Krisztina, Nagy Zsuzsanna összeállítású női tornászcsapat.
A négy évvel korábbi olimpiai bajnokok és dobogósok közül többen sem tudták megismételni, s még csak megközelíteni sem akkori eredményüket. Zsivótzky Gyula kalapácsvetésben címvédőként ötödik lett, Németh Angéla gerelyhajításban pedig ugyancsak regnáló ötkarikás bajnokként mindössze a 13. helyet tudta megszerezni. A birkózóknál Varga János negyedik lett. A Mexikóvárosban az 50 km-es gyaloglásban némi meglepetésre ezüstérmet szerző Kiss Antal Münchenben csupán a 26. helyet tudta megszerezni. A férfi kormányos nélküli négyesben ketten is ott voltak a mexikóvárosi ezüstérmes csapatból, de ezúttal helyezetlenül zártak. Kajak-kenuban Pfeffer Anna ezúttal nem Rozsnyói Katalinnal, hanem Hollósy Katalinnal indult, s végül 4. lett. Az 1968-ban ugyancsak ezüstérmes Hammerl László sportlövő a sportpuska fekvő számában csak a nyolcadik helyen tudott végezni. Az előző játékokon bronzérmes Kulcsár Gergely csupán 14. lett a selejtezőben, vagyis nem jutott be a döntőbe, ellenben a másik két magyarral: Németh Miklóssal és Csík Józseffel, akik a 7. és a 12. helyet szerezték meg. A diszkoszvető Kontsek Jolán bronzérmét szerette volna egy fényesebb medáliára kicserélni, azonban sérülés miatt pár nappal az olimpia előtt visszalépni kényszerült.
A magyar sportolók tehát némileg kevesebb aranyérmet, ugyanakkor rengeteg ezüstöt és bronzot szereztek, azonban szereplésükre így sem lehetett panasz, pláne azok esetében, akik a túszdráma utáni napokban versenyeztek. Ezen az olimpián született meg a 100. magyar aranyérem, amelyet Hegedűs Csaba birkózó szerzett. Ez volt a Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának 1972-es epizódja. A következő részben az 1976-os montréali ötkarikás játékok lesznek górcső alá véve. Tartsatok velem akkor is!
Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!
Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!
A kiemelt kép forrása: nbcnews.com