Tokió 1964: Japán újjászületése

Tokió nem idén fog először olimpiának otthont adni, hiszen már 1964-ben sor került egy ötkarikás seregszemlére a japán fővárosban. Az az olimpia hatalmas sikert aratott, hiszen a japán sportolók remek szereplése az egész országot lázba hozta, s a nemzetközi közvélemény is elismerően nyilatkozott a játékok lefolyásáról, amiben nagy szerepe volt az első műholdas televíziós közvetítésnek is, amelyet erről az olimpiáról adtak. A játékok sikeres megrendezésével Japán bebizonyította, hogy talpraállt a második világháború szörnyűségei után, s új fejezetet nyitott történelmében. Magyar szempontból is egy sikeres olimpia volt ez, hiszen az eredmények megmutatták, hogy hazánk továbbra is a világ sporthatalmai közé tartozott.

A négy évvel korábbi házigazda Rómához hasonlóan Tokiónak is normál esetben ez lett volna a második olimpiája. A japán fővárost először 1936-ban választotta ki a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) az 1940-es játékok megrendezésére. Abban a döntésben kulcsszerepet játszott, hogy 1940-ben volt a japán császári dinasztia megalapításának 2600. évfordulója, s ezt a szigetország többek között egy olimpiával is megünnepelhette volna. Csakhogy egy évvel a rendezés odaítélését követően kitört a második japán-kínai háború, majd 1939 őszén a második világháború is, így Tokió kénytelen volt lemondani a rendezésről.

Huszonnégy évvel később az akkori japán vezetők szerették volna megmutatni a világnak, hogy kilábaltak a második világégés okozta elképesztő pusztításból, különösen a két atomtámadásból, valamint azt, hogy hazájuk gazdasági hatalommá vált kevesebb, mint húsz év leforgása alatt. A japánok akkoriban egészen eszméletlen mennyiségűnek számító tőkét fektettek be az olimpia megrendezésébe azért, hogy ultramodern sportlétesítményeket húzhassanak föl. A NOB 1959. május 26-án Münchenben tartott 55. közgyűlésén választotta Tokiót az 1964-es olimpia házigazdájának. A japán főváros már az első fordulóban megnyerte a szavazást, mivel meggyőző fölénnyel végzett az élen. Amíg Tokió 34 szavazatot kapott, addig a második helyezett Detroit csupán 10-et, Bécs és Brüsszel pedig 9, illetve 5 voksot ért el.

Akkoriban már szokássá vált, hogy az olimpia központi helyszínének szerepére egy vadonatúj stadiont építenek fel, s így tett Tokió is. A kilencvenezer férőhelyes Olimpiai Stadion volt természetesen a nyitó- és a záróünnepség, valamint az atlétikai versenyek helyszíne, s ezen kívül labdarúgó-mérkőzéseket és bizonyos lovas viadalokat is itt rendeztek. Mindegyik helyszín maximálisan megfelelt az adott sportág fogadására. Ez állt a Sibuja rendezvényteremre is, ahol a súlyemelők versenyeire került sor, holott elsősorban színházként használták és használják mind a mai napig. Japán robbanásszerű fejlődését mutatta az is, hogy az olimpiára elkészült a szigetország gyorsvasútjának, a Sinkanszennek első vonala Tokió és Oszaka között.

Ezen az olimpián már igencsak közel került a résztvevő országok száma a százhoz, ugyanis 94 nemzet sportolói terveztek rajthoz állni Tokióban. Tizennégy, többségében függetlenségét frissen kivívott afrikai ország először küldött delegációt a világ legnagyobb sporteseményére. Ebbe a csoportba tartozott Algéria, Kamerun, Szenegál, Csád, Madagaszkár, Elefántcsontpart, Kongó, Észak-Rhodézia (a mai Zambia), Mali, a Dominikai Köztársaság, Niger, Mongólia, Nepál és Tanganyika (a mai Tanzánia). A 94-ből végül 93 ország lett, mert Líbia egyetlen olimpikonja, egy maratonfutó a nyitóünnepséget követően visszalépett az indulástól. A két Németország nyári játékokon utoljára indult egységes csapattal az újraegyesítés előtt.

A 94, később 93 országból akár jóval több is lehetett volna, de sajnos a korszak világszerte feszült politikai viszonyai miatt ezúttal is akadtak nemzetek, amelyek bojkottálták az olimpiát. 1960-ban komoly botrány volt abból, hogy Dél-Afrika kizárólag fehér sportolókat engedett indulni az olimpián, amihez ráadásul a NOB hallgatólagosan hozzájárult anélkül, hogy bármit is tett volna ellene. Négy évvel később már talpraesettebbnek bizonyult a még mindig Avery Brundage által vezetett ötkarikás szervezet, ugyanis, miután a dél-afrikai apartheidrezsim ugyan ezúttal feketéknek is megengedte volna az olimpián való részvételt, de kikötötte, hogy a fehér és a fekete sportolóknak külön repülőgéppel kell elutazniuk Tokióba, ahol pedig külön olimpiai faluban kell tölteniük a versenyeken kívüli időt. A NOB ehhez már nem adhatta nevét, így – a hivatalos nyelvezet szerint – nem hívta meg Dél-Afrikát a játékokra. Volt azonban olyan ország is, amelyet nemhogy nem hívott meg, hanem kizárt a NOB – korábban ilyen döntésre még nem volt példa. Indonézia azért nem vehetett részt a tokiói olimpián, mert az 1962-es dzsakartai Ázsiai Játékok idején megtagadta a vízumok kiadását az izraeli és a tajvani sportolók részére, mivel egyik országot sem ismerte el szuverén államként. A NOB ezt a kemény döntést még 1963 februárjában hozta meg, azonban 1964. június 26-án, vagyis három és fél hónappal a játékok kezdete előtt eltörölte a tilalmat, mivel az indonéz kormány hajlandó volt elfogadni, hogy a muzulmán ország sportolóinak izraeli és tajvani riválisai is akadhatnak az olimpián. Végül mégsem volt indonéz csapat Tokióban, mert mire megszűnt a NOB kizáró határozata, már véget ért a kvótaszerzési időszak.

Tajvan részvétele természetesen nem csak az indonézeknél okozott problémát, hanem a szigetet saját területének tartó Kína számára is, amely zsinórban a harmadik olimpiától maradt távol, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy a tajvani sportolók saját zászlajuk alatt szerepelhetnek a játékokon. Észak-Korea először vehetett volna részt az olimpián, azonban miután a NOB nem volt hajlandó elfogadni a kommunista ország azon kérését, hogy az 1963-as ázsiai ellenolimpián (az el nem kötelezett országok játékán) résztvett sportolóit indíthassa Tokióban, ezért közvetlenül az olimpia kezdete előtt visszalépett. Mint tudjuk, Észak-Korea mitsem változott ötvenhat év alatt, hiszen a sztálinista rezsim megmaradt, így az idei játékokon sem fog résztvenni.

Apró érdekesség még, hogy az Észak-Rhodézia néven szereplő Zambia az olimpia utolsó napján kiáltotta ki függetlenségét, így az első lett a történelemben, amely két különböző jogi helyzetben szerepelt egy olimpián, hiszen sportolói egy brit gyarmat küldötteiként érkeztek Tokióba, ahonnan viszont már egy szuverén országba térhettek haza.

Ezen az olimpián 5151 sportoló, köztük 678 nő vehetett részt. A legnagyobb küldöttséggel természetesen a házigazda Japán rendelkezett (328), amelyet az Egyesült Államok (318) és a Szovjetunió követett (317). 19 sportág szerepelt a műsoron, mivel ezen az olimpián debütált a cselgáncs (dzsúdó) és a röplabda – utóbbi rögvest az első csapatsportág lett, amelyben női tornát is rendeztek. 163 éremszerző versenyre került sor.

Ez volt az első olimpia, amelyet Ázsiában rendeztek, s az első olimpia, amelyet teljes egészében októberben bonyolítottak le. 1960. október 10. és 24. között került sor a játékokra, amelynek az volt az oka, hogy Tokió éghajlata a július-augusztusi időszakban túlságosan megterhelő lehetett volna a sportolók és a nézők számára, ezért a nyári rendezéshez már akkor is ragaszkodó NOB megengedte, hogy ősszel kerüljön sor az olimpiára. Azóta csak kétszer: előbb az 1968-as mexikóvárosi játékokon, majd 2000-ben volt példa hasonlóra – utóbbi esetben Sydney szeptember második felében és október elején rendezett. Az idei olimpia kapcsán magam és több orvos is fölvetette, hogy szerencsésebb volna ismét az októberi rendezést választani, mert a város klímaviszonyai július-augusztusban a nagy hőség és a magas páratartalom miatt szinte elviselhetetlenek.

Az október 10-én rendezett nyitóünnepségen Hirohito japán császár nyitotta meg hivatalosan az olimpiát. A lángot Szakai Josinori, egy 1945. augusztus 6-án, az atomtámadás napján Hirosimában született japán polgár gyújthatta meg a stadionban. A ceremónia minden addigit felülmúlt látványosságban, hiszen 12 000 darab színes léggömböt engedtek fel az égbe, majd pedig a béke szimbolizálásaként 8000 galambot is szabadon engedtek. Végezetül három ágyúlövés dördült el, miközben az olimpiai ötkarikát a japán légierő öt repülőgépe formázta meg az égbolton.

Az úszók és a tornászok egyeduralma

Ezen az olimpián is sok nagyszerű eredmény született az atlétikai számokban. Ez volt az első alkalom, hogy hamuval borított pályán rendezték a futóversenyeket. Az etióp Abebe Bikila, a négy évvel korábbi olimpia nagy afrikai hőse megvédte címét a maratonban, de ezúttal cipőt is viselt. Ő lett a szám történetének első kétszeres olimpiai bajnoka, ráadásul ismét világcsúccsal (2:12:11,2) győzött. A szovjet Valerij Brumel a négy évvel korábbi ezüstérmét követően ezúttal megnyerte a férfi magasugrást, miután elsőre megugrotta a 2,18 métert. Az amerikai Bob Hayes győzött 100 méteren, honfitársa, Henry Carr pedig 200 méteren. Diszkoszvetésben Al Oerter zsinórban harmadik aranyérmét szerezte, amelyet négy évvel később követett egy negyedik. Az új-zélandi Peter Snell megnyerte a 800 és az 1500 métert is.

Az evezősöknél a szovjet Vjacseszlav Ivanov zsinórban harmadszor győzött a skiff kategóriában, míg a kosárlabdatornán egymás után sokadjára győzött az amerikai válogatott. Ökölvívásban Muhammad Ali 1960-as győzelmét követően Joe Frazier személyében ezúttal is volt egy olyan aranyérmes, aki nem sokkal ezután profivá vált.

Ezen az olimpián került sor a játékok történetének első doppingtesztjére, amelyet a kerékpárosok 100 kilométeres csapatidőfutamát követően hajtottak végre. Szerencsére valamennyi minta kiértékelése negatív eredményt hozott. Az olaszok ezúttal is kiemelkedtek ebben a sportágban, hiszen a hét versenyszámból hármat megnyertek.

Érdekes kontextusban került sor a lovas versenyekre. Mint ismert, az 1956-os melbourne-i olimpiára a szigorú ausztrál állategészségügyi szabályok miatt nem vihették el a lovakat, így a lovagló számokra Stockholmban került sor. Ebből az következett, hogy az 1932-es Los Angeles-i játékok után ez volt a második alkalom, hogy a lovakat a fél világon át kellett utaztatni, hogy eljussanak a helyszínre. Sajnos nem minden ló bírta ki a hosszú repülőúttal járó megterhelést. Az egyik amerikai ló a newarki repülőtéren, a beszállás során pánikrohamot kapott, így nem tudták elvinni Tokióba. Chile egy díjugrató lovát a repülőút során veszítette el szívroham miatt, egy argentin lovat pedig a hazaút során el kellett altatni. A német csapat szeptember 28-án délben szállt repülőre Amszterdamban, s egy alaszkai megállás után, szeptember 29-én 15 órakor érkezett meg Tokióba. A lovaknak Japánban is át kellett esniük egy karanténidőszakon, mielőtt használhatóak lettek volna. A német lovak számára Jokohamában jelölték ki a kötelező elkülönítés helyét. Miután letelt a karantén, az Eventing névre hallgató ló saját lábán tette meg a Karuizawába, a versenyek helyszínére vezető utat, mégpedig öt óra leforgása alatt. A szovjet lovakat hajón szállították Japánba, azonban nem volt zökkenőmentes ez az út sem, mert egy tájfun hátráltatta az eljutást.

A NOB és a nemzetközi szövetség (FEI) között az 1956-os problémák miatt feszültté vált a viszony, azonban 1964-re jelentős enyhülés következett be. Annak ellenére történt ez, hogy a NOB 1963-ban egy, a lovassportok világában sokak által kritizált döntést hozott meg, ugyanis lényegében kitiltotta a játékokról a katonákat, ugyanis Avery Brundage csak úgy engedélyezte volna szereplésüket, ha három napra fölmentik őket a szolgálat alól az olimpiai felkészülés miatt. Akkoriban számos katonatiszt szerepelt a lóversenyeken, vagyis ez a NOB-döntés sokakat hozott nehéz helyzetbe. Végül Tokióban egyetlen katona sem indult.

A tornászoknál ismét több éremhalmozót láthatott a közönség. A cseh Vera Caslavska három aranyérmet nyert, ugyanis egyéni összetettben, gerendán és ugrásban sem talált legyőzőre. Szerzett még egy ezüstöt is, amit a kéziszercsapattal ért el. Az előző kettő olimpiához hasonlóan ezúttal is remekelt a szovjet Larisza Latinyina, aki megnyerte a talaj számot, s tagja volt a győztes kéziszercsapatnak is. Ezüstérmes lett egyéni összetettben és ugrásban, míg korláton és gerendán bronzérmet szerzett. Ez volt Latinyina utolsó olimpiája, három szereplése során kilenc arany-, öt ezüst- és négy bronzérmet szerzett, s minden egyes szeren legalább két érmet gyűjtött. Azon négy sportoló egyike, aki kilenc olimpiai bajnoki címmel büszkélkedhet, tizennyolc érmével pedig egészen a 2012-es londoni játékokig minden idők legeredményesebb olimpikonjának számított, azonban Michael Phelps akkor megelőzte abban az összevetésben. A szovjetek összesen négy aranyérmet szereztek tornában Tokióban, de a japánok ennél is többet, szám szerint ötöt. Ebben Endo Jukiónak volt a legnagyobb szerepe, aki egymaga három aranyérmet és egy ezüstöt szerzett hazai földön. Endo megnyerte az egyéni összetettet és a korlátot, valamint tagja volt a győztes kéziszercsapatnak is, miközben talajon második lett. Ő lett az olimpia harmadik legeredményesebb sportolója.

Súlyemelésben ezúttal is kiemelkedett a sportágat évek óta uraló Szovjetunió, amely a hét súlycsoportból négyet megnyert. A gyeplabdázóknál helyreállt a világ rendje: India 1928 és 1956 között ledönthetetlen volt a sportág olimpiai trónjáról, 1960-ban azonban kikapott örök riválisától, Pakisztántól. Az indiai válogatott 1964-ben visszavágott a címvédőnek, így ismét ötkarikás bajnok lett.

Ezen az olimpián debütált a cselgáncs vagy dzsúdó, a japánok nemzeti sportja. S ha már nemzeti sport, akkor a japánok meg is adták a módját, hiszen a négy súlycsoportból hármat megnyertek. Az egyetlen japán vereség viszont gyászba borította az országot, ugyanis a nemzeti példaképnek tartott Kaminaga Akio kikapott a holland Anton Geesinktől. Birkózásban is a japánok bizonyultak a legsikeresebbnek, hiszen öt aranyérmet nyertek, miközben a sportágat négy éve még valósággal uraló törökök ezúttal csak kettőt.

Az úszóversenyeken először használták a medence falához rögzített érzékelőket, amelyeket a versenyzőknek meg kellett érinteniük a fordulásoknál és a célbaéréseknél, hogy idejüket le lehessen mérni. Ennek az olimpiának az amerikai Don Schollander volt a hőse ebben a sportágban, ugyanis ő lett az első úszó, aki ugyanazon az olimpián négy aranyérmet (100 gyors, 400 gyors, 4×100 gyorsváltó, 4×200 gyorsváltó) tudott szerezni. Honfitársa, Stephen Clark három aranyérmes váltónak is a tagja volt, míg az ausztrál Dawn Fraser zsinórban harmadszor nyerte meg a női 100 méteres gyorsúszást.

Az első olimpiai röplabdatornán külön férfi és női viadalt szerveztek. Az uraknál Szovjetunió, Csehszlovákia, Japán volt a sorrend a dobogón, míg a hölgyeknél a házigazdák bizonyultak a legjobbnak a szovjetek és a lengyelek előtt.

Az 1964-es olimpia éremtáblázatát hosszú szünet után ismét az Egyesült Államok nyerte, amelynek sportolói 36 arany-, 26 ezüst- és 28 bronzérmet szereztek. Nem sokkal maradt el az amerikaiaktól a Szovjetunió (30-31-35), míg a házigazda Japán valaha volt legjobb ötkarikás szereplésével (16-5-8) a harmadik helyen végzett. Összesen 41 ország szerzett érmet, 26-nak pedig legalább egy aranyérme is született Tokióban.

Erős magyar szereplés

Magyarországot ezen az olimpián 182 sportoló, köztük 32 nő képviselte 17 sportágban – csak cselgáncsban és lovaglásban nem voltak magyar indulók Tokióban. A nyitóünnepségen a magyar zászlót Kulcsár Gergely atléta vitte. A magyar csapat tagjai összesen 22 érmet (10 arany-, 7 ezüst- és 5 bronzérmet) szereztek, amivel hazánk az éremtáblázat 6. helyén végzett a már említett amerikai-szovjet-japán trió, illetve Németország és Olaszország mögött. A magyar sportolók tizenhét sportágban, illetve szakágban összesen száznyolcvankettő olimpiai pontot szereztek. Ez 27 ponttal több, mint az előző, római olimpián elért eredmény.

Természetesen ezen az olimpián sem maradtak aranyérmek nélkül vívóink. Férfi kardban az egyéni versenyt ezúttal Pézsa Tibor nyerte, miközben a csapatversenyben a magyar legénység a csalódást keltő 5. helyet tudta megszerezni. Ugyancsak aranyérmes lett a Bárány Árpád, Gábor Tamás, Kausz István, Kulcsár Győző, Nemere Zoltán összeállítású férfi párbajtőrcsapat, valamint az Ágoston Judit, Dömölky Lídia, Juhász Katalin, Marosi Paula, Rejtő Ildikó összeállítású női tőrcsapat. Utóbbi szám egyéni versenyében Rejtő Ildikó lett az olimpiai bajnok – ő volt az egyetlen a magyarok közül, aki két aranyérmet nyert ezen az olimpián. Birkózásban két magyar aranyérem is született: Polyák Imre negyedik nekifutásra végre valahára megszerezte a hőn áhított aranyat, miután az előző három játékokon rendre ezüstérmes lett a kötöttfogásúak 63 kg-os súlycsoportjában. Kozma István ugyancsak kötöttfogásban, de a legnehezebb kategóriában (97+ kg) nem talált legyőzőre. Az öttusázók egyéni versenyét Török Ferenc nyerte, a sportlövőknél pedig Hammerl László, a Nemzet Sportolója lett a sportpuska fekvő számának olimpiai bajnoka.

A négy évvel korábban harmadik helyen záró labdarúgó-válogatott tizenkét év után visszatért az olimpiai dobogó tetejére. A többek között Bene Ferenc, Ihász Kálmán, Palotai Károly és Varga Zoltán által fémjelzett nemzeti együttes első csoportmérkőzésén Bene mesterhatosával 6:0-ra kiütötte Marokkót, majd Jugoszlávia ellen a torna legjobb mérkőzésén 6:5-ös (!) győzelmet aratott, amiben a négy gólt szerző Csernai Tibornak volt a legnagyobb szerepe. A negyeddöntőben Csernai duplájával 2:0-ára győztek a mieink Románia ellen, majd a legjobb négy között az Egyesült Arab Köztársaság ellen egy újabb 6:0-ás diadal következett, amelyből Bene négy, Komora Imre pedig kettő góllal vette ki részét. A csehek elleni döntőben nem sokkal a fordulás után Farkas János juttatta vezetéshez a magyar válogatottat, majd tizenkét perccel később Bene Ferenc is bevette az ellenfél hálóját, amelynek már csak a szépítésre futotta erejéből a 80. percben, így Magyarország története során másodszor nyerte meg az olimpiai focitornát. Bene Ferenc tizenkét góllal toronymagasan végzett a góllövőlista élén.

férfi vízilabda-válogatott 1956 után tudta ismét megnyerni az olimpiát. A többek között Gyarmati Dezsővel, Kárpáti Györggyel és Felkai Lászlóval fölálló nemzeti együttes a csoportkörben az Egyesült Arab Köztársaságot 11:1-re, Belgiumot 5:0-ra verte, majd a középdöntős csoportban 6:5-re legyőzte Hollandiát, Jugoszláviával pedig 4:4-es döntetlent játszott. A négyes döntőben a címvédő olaszokat 3:1-re sikerült legyőzni, s a szovjetek elleni – ezúttal vértelen – mérkőzés 5:2-es megnyerésével megszületett az ötödik magyar olimpiai bajnoki cím a sportágban. Nem sokon múlt egyébként ez a siker, ugyanis mindössze kettő góllal bizonyult jobbnak a magyar válogatott a jugoszlávoknál. A bronzérmet a Szovjetunió szerezte meg.

Atlétáink három ezüstérmet is hazahoztak Tokióból. Zsivótzky Gyula megvédte ezüstérmét kalapácsvetésben. Kulcsár Gergely gerelyhajító római bronzérmét váltotta ezüstre, míg női gerelyhajításban Antal Márta végzett másodikként. Ezüstérmes lett rajtuk kívül a kajakozó Hesz Mihály (K-1 1000 m), Makray Katalin tornász (felemás korlát), valamint két súlyemelő: az 56 kg-os Földi Imre és a 82,5 kg-os Tóth Géza.

Bronzérmet szerzett Varjú Vilmos súlylökő, a Nagy Imre, Török Ferenc, Török Ottó összeállítású férfi öttusacsapat, Hammerl László sportpuska összetettben, Veres Győző a súlyemelők 82,5 kg-os kategóriájában, illetve Ducza Anikó tornász talajon.

Ami a pontszerzéseket illeti, hét 4., tizenöt 5. és hat 6. helyezés jött még össze, amelyeket elsősorban atlétikában, úszásban, birkózásban, kajak-kenuban és vívásban sikerült elérni, de pl. hatodik lett férfi röplabda-válogatottunk is, amelynek ez mindmáig a legjobb olimpiai helyezése.

Az előző, 1960-as olimpia hatalmas áttörést hozott a játékok televíziós közvetítése terén, ugyanis a világ számos országába jutottak el az élő közvetítések, s rengeteg pénz folyt be a NOB kasszájába a közvetítési jogok értékesítése után. Az 1964-es tokiói olimpia újabb komoly fejlődést hozott televíziós szempontból, hiszen ez volt az első ötkarikás seregszemle, amelyet műholdon keresztül közvetítettek, ezáltal a világ még több pontjára juthattak el a különböző versenyekről, nomeg a nyitó- és a záróünnepségről az adások. Az olimpiát ennek köszönhetően közel 800 millióan nézhették a tévében. A televíziós jogdíjakból befolyt bevételek több, mint másfél millió svájci frankot tettek ki. Magyarországon másodszor volt élő televíziós közvetítés az olimpiáról, amelyre ezúttal azonban nem utazott ki stáb, hanem – az Intervízió többi tagtelevíziójához hasonlóan – egy berlini stúdióban kommentálták a játékokat. Az élő közvetítések rögzítéséhez ekkor sem volt még megfelelő technikai hátterük. A Magyar Rádió riporterei Szepesi György és Szűcs Ferenc voltak.

Ez volt tehát az 1964-es olimpia összefoglalója. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának keretében a következő részben az 1968-as mexikóvárosi ötkarikás játékokat fogom föleleveníteni. Tartsatok velem akkor is!

Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!

Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!

A kiemelt kép forrása: hiresfotok.blogspot.com