Róma 1960: Amikor beköltözött az olimpia a tévébe

A hatvan évvel ezelőtti római olimpia több újítást is hozott, de ezek közül kiemelkedett az élő televíziós közvetítések elterjedése, amely a nemzetközi olimpiai mozgalom későbbi fejlődéséhez szükséges anyagi fedezet jelentős részét adta. Persze a sportpályákon is rengeteg nagyszerű dolog történt, így pl. Gerevich Aladár megszerezte tizedik érmét, Muhammad Ali pedig először csillogtatta meg nem mindennapi boksztudását. A Visszapillantó rovat olimpiatörténeti cikksorozatának legújabb részében az 1960-as olimpia kerül terítékre.

Róma a második olimpiájára készülhetett volna 1960-ban, amennyiben 54 évvel korábban a Vezúv nem szól közbe. Ahogy az 1908-as játékokról írott cikkemben is említettem, azt az olimpiát eredetileg az örök városnak kellett volna rendeznie, csakhogy a vulkán 1906-ban történt erős kitörése akkora pusztítást okozott, hogy az olasz államnak az olimpiára szánt anyagi erőforrások jelentős részét is igénybe kellett vennie a helyreállításhoz, így a rendezés akkor meghiúsult. Rómának 47 évet kellett várnia arra, hogy ismét elnyerje a világ legnagyobb sporteseményének rendezési jogát, ugyanis a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1955. június 15-én Párizsban tartott 50. közgyűlésén döntött arról, hogy az olasz fővárosnak ítéli oda az 1960-as olimpiát. Róma a három fordulós szavazás utolsó körében 34:23-ra verte a sokadjára pályázó Lausanne-t. Budapest – a keleti tömb képviseletében – szintén nem először pályázott az olimpia megrendezésére, azonban a voksolás második fordulójában (az első körben összegyűjtött nyolccal szemben) mindössze egyetlen szavazatot kapott, ezáltal kiesett a versenyből. Őszintén szólva, nem lett volna meglepő, ha az 1956 utáni megtorlás miatt eleve elveszik Magyarországtól az olimpiai rendezést, de a szavazás idején még híre-hamva sem volt annak, ami 1956 őszén hazánkban történt…

Róma tehát ismét megkapta a lehetőséget az olimpiai játékok fogadására, így már csak abban kellett bíznia, hogy nem tör ki ismét a Vezúv (erre 1944 óta nem volt példa) és az előkészületek zökkenőmentesek lesznek. A Giulio Andreotti olasz védelmi miniszter által vezetett szervezőbizottság nem kevesebb, mint 60 milliárd lírát fordított a játékok megrendezésére, ezen belül természetesen elsősorban a helyszínek, az olimpiai falu és a szükséges egyéb infrastruktúra fölépítésére. Nem kizárólag új helyszíneket vettek igénybe, mert pl. a gyeplabdatornának otthont adó Stadio dei Marmit még a Mussolini-érában húzták fel. Az olimpiára építették meg a Stadio Olimpicót, a napjainkban elsősorban a foci- és atlétikakedvelők körében ismert gigantikus stadiont, amelyben annak idején százezren fértek el. Természetesen itt került sor a nyitó- és a záróünnepségre is, valamint atlétikai- és lovas számokra is. A labdarúgó-mérkőzésekre Róma mellett többek között Firenzében, Livornóban és Nápolyban került sor. Nápoly emellett a vitorlás versenyeknek is otthont adott. Bámulatos történelmi díszletek alkották a versenyek hátterét: a tornászok Caracalla i. e. 200 körül épült fürdőjében, a birkózók a Maxentius-bazilikában küzdöttek, a maratonfutás céljának pedig Constantinus diadalíve szolgált. Az olimpiai falut Róma északi részén, a Tevere folyó partján alakították ki, ahonnan mindössze tíz perc volt a Colosseum autóval, s az olimpia hívta életre a mára az olasz főváros legforgalmasabb légi kikötőjének számító Fiumicino repülőteret is.

A nyitóünnepségre 1960. augusztus 25-én került sor a Stadio Olimpicóban százezer néző előtt. A chilei delegáció tagjai fekete fejpántot viseltek az országot napokkal korábban ért pusztító földrengés miatt. Első alkalommal volt az amerikai zászlóvivő egy színesbőrű sportoló Rafer Johnson tízpróbázó személyében. Érdekesség a nyitóünnepséggel kapcsolatban, hogy Giovanni Gronchi olasz köztársasági elnök hat perces késéssel érkezett meg az olimpiai stadionba, mivel ő sem tudta kikerülni a hatalmas római közlekedési dugót. Az olimpiai lángot Giancarlo Peris olasz atléta gyújthatta meg a stadionban, az olimpiai esküt pedig Adolfo Consolini ugyancsak talján diszkoszvető tette le sporttársai nevében. A protokolláris beszédek elhangzását követően a ceremónia ágyúlövésekkel, vatikáni harangjátékkal és galambok ezreinek szabadonbocsátásával végződött.

Az 1960-as római olimpián ismét megdőlt a résztvevő sportolók és nemzetek száma. 83 ország 5338 olimpikonja, köztük 611 nő vehetett részt a játékokon 19 sportág 23 szakágának 150 versenyszámában. Az országok száma elsősorban azért ugrott meg nagyon (1956-ban még csak 67-en voltak), mert több afrikai állam az 1950-es évek végén nyerte el függetlenségét. Közéjük tartozott Marokkó, Szudán és Tunézia, amely egyaránt első olimpiáján vehetett részt. Szintén először indulhatott a játékokon San Marino és az Egyesült Arab Köztársaság, Egyiptom és Szíria politikai uniója. Rhodézia csatlakozott a Rhodéziai és Nyassaföldi Föderációhoz, s annak részeként szerepelhetett ismét olimpián. Barbados, Jamaika, valamint Trinidad és Tobago sportolói Nyugat-India néven közös csapatban indultak, mint ahogy az NSZK és az NDK olimpikonjai is, akik ismét Németország néven vettek részt a játékokon. Suriname lett volna a 84. résztvevő nemzet, azonban egyetlen sportolója, Siegfried Esajas elaludt, ezért lekéste a 800 méteres síkfutás előfutamait, így diszkvalifikálták.

Ismét ott volt az olimpián az 1956-os játékokat a magyarországi szovjet megtorlás elleni tiltakozásul bojkottáló Hollandia, Spanyolország és Svájc, valamint a szuezi válság miatt távolmaradó Egyiptom, Irak és Libanon. Kína ellenben ezt az olimpiát is kihagyta, mivel továbbra sem volt hajlandó elfogadni, hogy az általa megszállt Tajvan (ezúttal Formoza néven) saját csapattal indulhat a játékokon. A NOB az 1956-os kínai bojkottot követően kettő éven keresztül igyekezett olyan megoldást találni erre a problémára, amely minden félnek megfelelt volna, s így döntött a tajvaniak önálló indulásának engedélyezéséről, amit viszont a kínaiak olyannyira nem fogadtak el, hogy 1958-ban kiléptek a NOB-ból.

Komoly botrány tört ki a dél-afrikai csapat háza táján, amelynek egyetlen fekete sportoló sem volt tagja. Dél-Afrikában akkoriban bontakozott ki az apartheid-rendszer, amely harminc éven át uralta az országot, s mindent megtett a színesbőrűek ellehetetlenítése érdekében. A dél-afrikai olimpiai bizottság jó előre tájékoztatta a NOB-ot, hogy nem fog fekete sportolókat indítani Rómában. Avery Brundage NOB-elnök és a bizottság többi tagja is hallgatólagosan tudomásul vette ezt a döntést, s nem tett ellene semmit. Otto Mayer, a NOB kancellárja a következő, kissé meglepő kijelentést tette a dél-afrikaiakkal kapcsolatban: A NOB meggyőződése, hogy a Dél-Afrikai Olimpiai Bizottság minden ésszerű erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy biztosítsa az összes ép sportoló részvételét, és hogy egyetlen sportolót sem zártak ki a csapatból.”

Jól jellemzi a NOB korabeli viszonyait az a tény, hogy a végrehajtó bizottság egyetlen afrikai, konkrétan kenyai tagja is fehérbőrű ember volt…

Muhammad Ali színrelépése

Az 1960-as római olimpia több újítást is hozott, többek között a teljesen elektromosan működő órákat, amelyeket az atlétikai-, úszó-, kerékpáros-, evezős-, ökölvívó- és lovas versenyeken alkalmaztak. Érdekesség volt, hogy nem a gyártócég emberei kezelték az időmérő szerkezeteket (pedig az ezen a téren mozgó vállalkozások 1912 óta szponzorálták az olimpiákat), hanem az olasz időmérők szövetségének 82 tagja, vagyis az ő feladatuk volt az eredmények hitelesítése és feljegyzése.

Az atlétikai versenyek közül a legnagyobb szenzációt a maraton szolgáltatta, amelyet az etióp Abebe Bikila nyert meg 2 óra 15 perc 16 másodperces új világcsúccsal – megszerezvén ezzel hazája első olimpiai bajnoki címét, amely az első érme is volt egyben. Bikila egész Afrikában igazi hőssé vált egyrészt azért, mert mezitláb teljesítette a kicsivel több, mint 42 kilométeres távot, másrészt abból az okból kifolyólag, mert sikerével bebizonyította, hogy a szegény afrikai országokból érkező sportolóknak is van keresnivalójuk az olimpián. Bikila hatvan évvel ezelőtti diadala indította el az etióp és kenyai közép- és hosszútávfutók máig tartó uralmát. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy Hailé Szelasszié etióp császár személyi testőrségének volt tagja, olimpiai felkészülését pedig egy finn származású svéd edző segítette. A 28 éves etióp futó Constantinus diadalívje alatt futhatott be a célba, azon a helyen, ahol 25 évvel korábban Mussolini meghirdette a fasiszta Olaszországnak az akkoriban Abesszíniának nevezett Etiópia elleni hadjáratát.

Az atlétikai versenyek másik nagy alakja Wilma Rudolph afroamerikai sprinternő volt, aki 100-on, 200-on és a 4×100-as váltó tagjaként is győzött. A nők számára egyébként 1928 után először rendeztek 200 méternél hosszabb távú futószámokat. A férfi 200 méteres síkfutásban hatalmas meglepetésre hazai győzelem született: Livio Berruti lett az első nem amerikai, aki ebben a számban diadalmaskodni tudott az olimpián – természetesen az olasz közönség nagy öröme közepette. A cseh Dana Zátopková, a legendás Emil Zátopek felesége, 37 évesen és 348 naposan minden idők legidősebb női érmesévé vált, mivel gerelyhajításban 1952-es győzelmét követően ezúttal ezüstérmes lett. Ralph Boston amerikai távolugró megdöntötte Jesse Owens 1936-ban fölállított olimpiai rekordját 8,12 méteres ugrásával. Az atlétikaversenyeken nyolc új világrekord született, a legimponálóbb győzelem az ausztrál Herb Elliott-é volt, aki saját világcsúcsát megdöntve fölényesen nyerte az 1500 méteres síkfutást. Ez volt az első olimpia, amelyen a rúdugrók üvegszálas rudakkal ugrottak.

Abebe Bikila és sokan mások mellett az 1960-as olimpia legnagyobb sztárjai között kell emlegetni Cassius Clayt is. Ez a név elsőre talán sokaknak nem mond semmit, úgyhogy segítek: Muhammad Aliról van szó. Akkor még nem lehetett tudni, hogy pár évvel később ezen a néven fog igazán ismertté válni, ugyanis 1964-ben vette föl a Muhammad Ali nevet, amikor áttért az iszlám hitre. Ettől függetlenül sokan római győzelmét tartják sikerekben bővelkedő, párját ritkító pályafutása első nagy eredményének, hiszen félnehézsúlyban könnyedén szerezte meg az aranyérmet, miután a döntőben legyőzte a lengyel Zbigniew Pietrzykowskit.

Kajak-kenuban a svéd Gert Fredriksson hatodik aranyérmét szerezte meg, ezzel minden idők legsikeresebb kajakosa lett az olimpián. Ebben a sportágban több változás is történt az előző olimpiához képest. Végérvényesen kikerültek a programból a tízezer méteres versenyszámok, és bekerült a női kajak kettesek ötszáz méteres száma, valamint a férfi kajak egyesek 4×500 méteres váltószáma (ez a versenyszám kizárólag ezen az olimpián szerepelt). Ezen az olimpián mérték először századmásodperces pontosságig az eredményeket, valamint bevezették az úgynevezett vigaszági futamokat.

Egy nagy tragédia is történt ezen az olimpián. A kerékpárosok 100 kilométeres csapatidőfutama során a dán Knud Enemark Jensen életét vesztette. Kezdetben azt gondolták az orvosok, hogy napszúrás okozta halálát (a nagy hőség az olimpia teljes ideje alatt sok szenvedést okozott a sportolóknak), a boncolás során azonban kiderült, hogy amfetamin-túladagolás vezetett a tragédiához. Ebben a versenyszámban egyébként az olaszok győztek a németek és a szovjetek előtt. A házigazdák uralták ezt a sportágat, ugyanis a hat aranyéremből ötöt szereztek meg. Olasz győzelem született mind a négy pályakerékpáros számban, az egyetlen kivételt az országúti mezőnyverseny jelentette, amelyet a szovjet Viktor Kapitonov tudott megnyerni, de az ezüstérem Livio Trapé személyében egy olasz kerekesé lett. Érdekesség, hogy az olaszok és a szovjetek mellett csak a belgák és a németek tudtak érmet nyerni ebben a sportágban.

Vívásban a hazai szurkolók több sikernek is örülhettek, hiszen a férfi párbajtőrözők egyéni- és csapatviadalában is olasz aranyérem született. A házigazdák emellett szereztek egy ezüstérmet férfi tőrcsapatuk révén, míg a kardozók ezúttal is a magyarok által uralt küzdelmeiben egyéniben és csapatban is bronzérmet hoztak össze, s a női tőrcsapat is harmadik lett. Erősek voltak a szovjetek is, akik megnyerték a férfi tőrvívás egyéni- és csapatszámát is, valamint női tőrcsapatuk sem talált legyőzőre, ezáltal a Szovjetunió lett a vívótorna legeredményesebb nemzete a magyarok és az olaszok előtt. A magyar eredményekről lentebb részletesen szó fog esni.

Jugoszlávia csapata nyerte meg a labdarúgótornát, a sikerig vezető út azonban igen göröngyös volt a balkániak számára, ugyanis miután csoportjukat simán megnyerték, az elődöntőben 120 percen keresztül nem bírtak az olaszokkal. Ezen az olimpián nem voltak tizenegyesek, hanem sorsolással (!) döntötték el a továbbjutó kilétét. Fortuna keze pedig Jugoszláviát fogta meg, így déli szomszédaink vívhatták a döntőt Dániával. A finálé már nem volt ennyire izzadtságszagú a jugók számára, hiszen 3:1-re győztek, ezzel megszerezvén az aranyérmet.

Ezen az olimpián is folytatták ipari méreteket öltő éremtermelésüket a szovjet tornászok. A játékok hat legeredményesebb sportolója közül három is a kommunista szuperhatalom tornásza volt. A legsikeresebbnek Borisz Szahalin bizonyult, aki megnyerte a férfiak egyéni összetett számát, az ugrást, a felemás korlátot és a lóugrást is. Ezüstérmes lett az összetett csapattal, valamint gyűrűn, s még egy bronzot is begyűjtött. Larisza Latinyina már az 1956-os olimpián is a legeredményesebb sportolók közé tartozott, s 1960-ban is komoly diadalmenetet mutatott be, hiszen megnyerte az egyéni összetettet, tagja volt az ugyancsak aranyérmet szerző összetett csapatnak, s talajon sem talált legyőzőre. Másodikként zárt korláton és gerendán, míg lóugrásban bronzérmes lett. Polina Asztakova győzött korláton és a kéziszercsapattal is, talajon ezüstérmes lett, egyéni összetettben pedig bronzérmes, így ő bizonyult a hatodik legeredményesebb olimpikonnak 1960-ban. Ennek az összevetésnek a harmadik helyére is egy tornász futott be a japán Ono Takasi személyében, aki megnyerte az ugrást, a korlátot és tagja volt a győztes kéziszercsapatnak is, emellett ezüstérmet akaszthattak nyakába az egyéni összetett verseny végén, felemás korláton és gyűrűn pedig harmadik lett. A szovjetek összesen kilenc számot nyertek meg a tizennégyből. Fölényük a hölgyeknél volt különösen brutális: a szebbik nem számára kiosztott tizenöt egyéni éremből tizennégyet szovjet versenyző vihetett haza.

A tornához hasonlóan a súlyemelésben is a Szovjetunió vitte a prímet, amely a hét számból ötöt megnyert, birkózásban pedig Törökország dominált, amely a tizenhat súlycsoportból hetet megnyert, de azért itt is jutott a szovjeteknek három aranyérem. Gyeplabdában véget ért India 1928 óta tartó uralma, mivel a döntőben Pakisztán 1:0-ára legyőzte a sportág szuperhatalmát, ezzel először lett olimpiai bajnok. A vitorlázóknál a dán Paul Elvström zsinórban negyedik olimpiai bajnoki címét szerezte a finndingi hajóosztályban.

Az uszodában is több remek teljesítményt láthatott a publikum, de ezek közül is kiemelkedett mindaz, amit az amerikai Christine Von Saltza tett le az asztalra. Összesen négy érmet, közte három aranyat nyert – 400 gyorson, a 4×100-as gyorsváltóban és a 4×100-as vegyesváltóban lett győztes, 100 gyorson pedig a második lett. Férfi 100 méteres gyorsúszásban Saltza honfitársa, Lance Larson a bírák döntése és a hivatalos óra által mutatott eredmény szerint is egy századmásodperccel győzte le az ausztrál John Devittet, azonban a főbíró megérzés (!) alapján őt hozta ki győztesnek, így Larson csak ezüstérmes lett. Az amerikaiak sokáig küzdöttek a kétségkívül érthetetlen döntés megváltoztatásáért, de sosem jártak sikerrel. Az USA a 15 számból így is 9-et megnyert, Ausztrália pedig 5-öt, az egyetlen fönnmaradó aranyérem pedig Nagy-Britanniának jutott. A magyarok sajnos ezen az olimpián a tornához hasonlóan úszásban sem tudtak érmet szerezni, amivel hosszú sorozat szakadt meg. Az úszóversenyeken hét új világcsúcs született. A brit színekben versenyző tizenkilenc éves Anita Lonsbrough 200 méteres mellúszásban – a világon első nőként – kettő perc ötven másodperces időn belül úszott. Az Egyesült Államok úszói mind a négy váltószámot világcsúccsal nyerték.

Az olimpia éremtáblázatát ismét a Szovjetunió nyerte meg, amelynek sportolói 43 arany-, 29 ezüst- és 31 bronzérmet szereztek Olaszországban. Ismét az Egyesült Államok lett a második (34-21-16), a házigazda Olaszország pedig befutott a harmadik helyre (13-10-13). Összesen 45 ország szerzett érmet, közülük 23-nak sikerült legalább egy aranyat is nyernie.

Helytálltak a magyarok

Magyarországot 18 sportágban 180 sportoló képviselte ezen az olimpián, köztük 27 nő. A nyitóünnepségen a magyar zászlót Simon János, a végül 9. helyen záró kosárlabda-válogatott játékosa vitte.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni viszonyok nem kedveztek a magyarországi sport fejlődésének sem. A számos külföldre távozott sportoló és szakember hiánya még a római olimpián is éreztette hatását. A magyarországi sportolók ennek ellenére 21 érmet – 6 arany-, 8 ezüst- és 7 bronzérmet – nyertek, amivel hazánk az éremtáblázat 7. helyén végzett. A magyar sportolók 11 sportágban, illetve szakágban összesen 155 olimpiai pontot szereztek, ez 44 ponttal kevesebb, mint az előző olimpián elért eredmény.

Kardvívásban zsinórban hetedszer született magyar győzelem a csapatok küzdelmeiben. A Delneky Gábor, Gerevich Aladár, Horváth Zoltán, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál, Mendelényi Tamás összeállítású együttes a lengyeleket és az olaszokat megelőzve lett aranyérmes. Természetesen egyéniben is magyar siker született, Kárpáti Rudolf ugyanis megvédte melbourne-i elsőségét, az ezüstérmet pedig Horváth Zoltán szerezte meg. Öttusában mindkét számban magyar győzelemnek lehetett örülni, mivel egyéniben Németh Ferenc, csapatban pedig Balczó András, Nagy Imre és Németh Ferenc állhatott föl a dobogó tetejére. Egyéniben Nagy Imre második lett. Aranyérmes lett a kenus Parti János, aki az 1000 méteres számban bizonyult a legjobbnak. Ökölvívásban Papp László triplázása után ezúttal Török Gyula győzött, mégpedig légsúlyban.

Ezüstérmes lett Polyák Imre kötöttfogású birkózó, Zsivótzky Gyula kalapácsvető, a Dömölky Lídia, Juhász Katalin, Marvalics Gyöngyi, Nyári Magdolna, Rejtő Ildikó összeállítású női tőrcsapat, Szöllősi Imre kajakozó, a Mészáros György, Szente András kajakpáros és a Kemecsey Imre, Mészáros György, Szente András, Szöllősi Imre összetételű kajakváltó.

Bronzérmet szerzett Kulcsár Gergely gerelyhajító, Rózsavölgyi István síkfutó (1500 méteren), Veres Győző váltósúlyú súlyemelő, a Bánfalvi Klára, Egresi Vilma kajakpáros, a Farkas Imre, Törő András kenukettes, valamint a többek között Albert Flórián, Dalnoki Jenő, Göröcs János, Rákosi Gyula és Várhidi Pál által fémjelzett labdarúgó-válogatott és a többek között Gyarmati Dezsőt, Kárpáti Györgyöt és Markovits Kálmánt magában foglaló címvédő vízilabda-válogatott is, amely úgy lett harmadik, hogy a négyes döntőben nyeretlen maradt, s csupán eggyel több dobott góljának köszönhetően tudta megelőzni Jugoszláviát. A Szovjetunió, amelyet négy évvel korábban a melbourne-i vérfürdő keretében fölényesen sikerült megverni, ezúttal ezüstérmes lett, a tornát pedig a házigazda olaszok nyerték.

Ami a pontszerzőket illeti, negyedik helyezést ért el Balczó András öttusázó, Kozma István és Piti Péter birkózók, Sákovics József párbajtőrvívó, a férfi párbajtőrcsapat, a férfi tőrcsapatSzécsényi József diszkoszvető, Tóth Géza súlyemelő és a női 4×100-as gyorsúszó váltó. Ötödik helyen végzett Bánfalvi Klára kajakozó, Dobai Gyula, Katona József és Madarász Csilla úszók, Hollósi Géza és Reznák János birkózók, illetve Kellner Ferenc ökölvívó. Hatodik helyezést ért el Földi Imre és Huszka Mihály súlyemelő, a női 4×100-as vegyesúszó váltó, valamint evezésben a férfi kormányos négyes.

Olimpia a tévében

Zárásként említést kell tenni arról is, hogy erről az olimpiáról volt először komplex közvetítés, ugyanis minden versenyről volt adás. A RAI olasz közszolgálati médiatársaság összesen 106 órányi adást készített, amelyet az Eurovízión keresztül egész Európában, így Magyarországon is közvetítettek. A Magyar Televízió első alkalommal közvetített olimpiáról. A helyszínre két fő utazott ki, Radnai János főszerkesztő és Vitray Tamás kommentátor. Rögzítéshez szükséges berendezéssel akkoriban még nem rendelkeztek, így az élő közvetítésekről nem maradtak fenn archív anyagok. A Magyar Rádió szokás szerint élő közvetítésekben számolt be a játékokról, a riporterek 1952 után ismét Szepesi György és Gulyás Gyula voltak.

Az olimpiát nem csak Európában lehetett élőben nézni a tévében, ugyanis a NOB összesen 1 178 257 dollár értékben kötött televíziós közvetítési jogok értékesítésére vonatkozó szerződéseket – ebből csak az ABC amerikai tévétársaság 394 000 dollárt tett ki, ugyanis ennyiért vette meg az Egyesült Államokra vonatkozó kizárólagos közvetítési jogokat. Nem csak a televíziós közvetítés volt minden addiginál nagyobb mértékű, hanem a helyszíni újságírójelenlét is, hiszen a Stadio Olimpicóban egy 1126 férőhelyes sajtótribünt alakítottak ki. Összesen 2194 újságírót és 143 kommentátort akkreditáltak az eseményre.

A NOB költségvetése számára robbanásszerű bevételnövekedést eredményezett a televíziózás térnyerése, ami az olimpiai mozgalom későbbi fejlődéséhez nagyban hozzájárult, emellett pedig jelentősen növelte a szponzorok érdeklődését is az ötkarikás játékok iránt.

Ez volt az 1960-as római olimpia összefoglalója. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának következő részében Tokióba utazunk, amely 1964-ben már otthona volt egy olimpiának.

Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!

Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!

A kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons

Leave a Reply