Több szempontból is különleges volt az 1956-os nyári olimpia. Ez volt az első olimpia, amelyet a déli féltekén rendeztek meg. Ez volt az első olimpia, amelyre az év végén, novemberben és decemberben került sor. Ez volt az első olimpia, amelyen az NDK is részt vett. És sajnos ez volt az első olimpia, amelyen nemzetközi bojkottra került sor. Egyfelől a szuezi válság, másfelől a magyar forradalom miatt maradt távol több ország is az eseményektől vagy pedig nem volt hajlandó kiállni az agresszorok ellen. A magyarországi szovjet megtorlás természetesen az olimpia körül is komoly hullámokat csapott, s ez szó szerint megvalósult a vízilabda-medencében a magyar-szovjet elődöntő során, amikor Zádor Ervin akkora pofont kapott egyik ellenfelétől, hogy vérző arccal szállt ki a vízből. A róla készült képek bejárták a világot, s mind a mai napig az olimpiatörténet legemlékezetesebb fotói közé tartoznak. A magyar sportolók a brutálisan nehéz körülmények között is helytálltak, s bár a helsinki bivalyerős szereplést nem sikerült reprodukálni, az éremtáblázaton ez csupán egy helybe került. A Visszapillantó rovat olimpiatörténeti cikksorozatában összefoglalja az 1956-os melbourne-i olimpia eseményeit.
A Sportudvaron közel négy évvel ezelőtt megjelent egy cikk az 1956-os olimpia és a magyar forradalom közötti összefonódásokról, arról, hogy olimpikonjaink a nemzet drámai napjaiban hogyan igyekeztek életben maradni, s valahogy eljutni a messzi Ausztráliába. Így ebben a mostani írásban ezekre a dolgokra csak tömören fogok kitérni:
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1949. április 28-án Rómában tartott 43. közgyűlésén ítélte oda Melbourne-nek az 1956-os ötkarikás játékok rendezési jogát. Az ausztrál nagyváros Buenos Aires-szel vívott nagy küzdelmet a rendezés elnyeréséért, s végül a szavazás utolsó, negyedik fordulójában 21:20 arányban diadalmaskodni tudott, ezzel eldőlt, hogy Melbourne lesz az első ausztráliai, egyben az első déli féltekén rendezendő olimpia házigazdája.
Mivel a déli féltekén az olimpiák már akkor is hagyományosnak számító július-augusztusi időpontjában tél volt, ezért az ausztrálok az esztendő végén vállalták az olimpia lebonyolítását. Végül 1956. november 22. és december 8. között került sor az eseményre, amely mindmáig minden idők legkésőbb rendezett olimpiája. Az első versenyekre azonban már június 10. és 17. között sor került. Ennek oka az volt, hogy Ausztráliában rendkívül szigorú szabályok vonatkoztak az állatok bevitelére, s eme előírások alól az olimpiára szállított lovak sem jelentettek kivételt. A NOB 1949-ben, a rendezés odaítélésekor nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyott egy olyan ausztrál törvényt, amely hat hónapos karantént rendelt el minden, az országba behozott állat számára. Mivel Ausztrália nem volt hajlandó kivételt tenni a lovakkal, s azokat nem lehetett fél évvel a játékok rajtja előtt a helyszínre szállítani, ezért a NOB 1954-ben úgy döntött, hogy a lovas versenyekre 1956. június 10. és 17. között Stockholmban kerül sor. A svéd főváros 1912 után volt otthona olimpiai eseménynek. Azzal, hogy az olimpiára nem teljes egészében egy időben és egy helyszínen került sor, a NOB kénytelen volt megsérteni Pierre de Coubertin Olimpiai Chartáját, amely előírta, hogy minden versenyre az olimpia helyszínén és annak ideje alatt kell sort keríteni – a NOB ezzel akarta elejét venni annak, hogy az 1900-as évek ötkarikás játékaihoz hasonlóan több hónapon keresztül folyjanak az olimpiai események.
Ami az olimpia helyszíneit illeti, a központi helyszín szerepét a Melbourne Cricket Ground töltötte be. Az 1853-ban épített, az olimpiára fölújított, több, mint százezer férőhelyes stadionban került sor a nyitó- és a záróünnepségre, az atlétikai versenyekre, a gyeplabda- és a labdarúgótorna döntőjére, valamint a demonstrációs sportágak eseményeire. Ez volt az első olimpia, amelyen az olimpiai stadion köré olimpiai parkot építettek, vagyis igyekeztek a lehető legtöbb versenyhelyszínt egy nagy területen belül kialakítani, hogy a nézőknek és az újságíróknak, önkénteseknek ne kelljen hosszasan utazgatniuk a különböző sportágak helyszínei között. Az olimpiai parkban kapott helyet többek között a pályakerékpáros velodrom és az uszoda is. Az építkezés költségei 2,4 millió fontba kerültek.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a rendező Victoria állam csak a központi kormány pénzügyi segítségével tudta felépíteni a szükséges létesítményeket. 1955 végéig Róma, mint esetleges rendező állt készenlétben, ha nem sikerül felépíteni a rendezéshez kellő szállásokat, sportcsarnokokat.
A magyar forradalom vérbefojtása nemzetközi bojkottot eredményezett
Gyakorlatilag már a finisükhöz érkeztek az olimpia előkészületei, amikor október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A magyar társadalom – élén az ifjúsággal – az 1948 óta tartó kommunista diktatúra szorításának lazulásával egyre bátrabban kezdett követelőzni. Az emberek több szabadságot, fejlettebb és nem utolsó sorban normálisabban működő gazdaságot és mezőgazdaságot, s politikai jogokat követeltek többek között. Október közepére odáig fejlődött a fiatalság rendszerellenes lázadása, hogy 23-án a fővárosban nagyszabású felvonulásra került sor, amelyet a karhatalom az esti órákban megkísérelt vérbe fojtani. Miután ez nem sikerült a kommunistáknak, kitört a forradalom, amely pár nap alatt elsodorta a szovjetek által Magyarországra kényszerített kommunista rendszert. Néhány napig viszonylag szabadon lélegezhettek a magyarok, azonban a nagy ellenség a háttérben már szervezte a megtorlást, amelyre aztán november 4-étől kezdve került sor. Amikor a szovjet invázió megkezdődött, sportolóink többsége már úton volt Melbourne felé, hiszen annak idején még nem lehetett a Magyarország és Ausztrália közötti hatalmas távolságot egy repülőúttal letudni.
A legtöbb magyar olimpikon csak akkor értesült a forradalom és szabadságharc eltiprásáról, amikor Melbourne-ben leszállt a gépről, s fekete karszalagot viselő helybeli magyarokkal szembesült a repülőtéren. A sportolók kezdetben megosztottak voltak azt illetően, hogy ilyen tragikus körülmények között helyes dolog-e rajthoz állni az olimpián. Bizonyára a legtöbb olimpikont megrázták a történések már csak azért is, mert sokaknak családtagjaik maradtak hátra a lángokban álló Magyarországon, akiknek hollétéről és sorsáról semmilyen információval nem rendelkeztek.
Végül a küldöttség soraiban az a döntés született, hogy igenis részt vesznek az olimpián, s megmutatják, hogy a magyarokat nem lehet elnyomni, emellett pedig sikereikkel igyekeznek némi lelket önteni az otthon szenvedőkbe. Az már más kérdés, hogy mivel a Magyar Rádió hallgatott a melbourne-i eseményekről – holott Szepesi György ezúttal is kiutazott az olimpiára -, ezért legfeljebb az MTI rövid híreiből értesülhettek az emberek a magyarok eredményeiről.
A magyar forradalom brutális leverése világméretű tiltakozást váltott ki. A szovjet befolyás alatt lévő, vagy külön utas kommunista, szocialista politikát követő országok (Jugoszlávia, Románia) kivételével szinte minden állam elítélte a vörös hadsereg magyarországi brutális beavatkozását. A nemzetközi tiltakozás csakhamar az olimpiát is elérte. Hollandia, Spanyolország és Svájc bojkottálta az olimpiát a magyarokkal való együttérzésből. Az amerikai Avery Brundage, a NOB 1952-ben megválasztott 5. elnöke igyekezett megakadályozni, hogy bármelyik ország távolmaradjon a játékoktól politikai okokból. Brundage azzal az üzenettel igyekezett nyugtatni a kedélyeket, miszerint “az olimpiai játékok nem nemzetek, hanem egyének közötti verseny”.
Ugyanakkor nem csak a magyarországi véres események miatt volt tiltakozás színhelye az első déli féltekén rendezett olimpia, hiszen ugyancsak ősszel zajlott a szuezi válság, amelynek keretében az izraeli haderő hathatós brit és francia támogatással bombázta a csatorna vidékét, hogy átvegye a terület fölötti ellenőrzést Egyiptomtól. Azok az események elsősorban az arab világban váltottak ki hatalmas felháborodást, s ez az olimpián sem volt másként. Egyiptom, Irak és Libanon elítélte Izrael jelenlétét az olimpián, s eme három ország sportolói ugyancsak bojkottálták a játékokat. Kína ugyancsak távol maradt az olimpiától, de ennek az volt az oka, hogy Melbourne-ben fölvonták Tajvan zászlaját is, amit a kínaiak elítéltek, ezért napokkal a játékok kezdete előtt elhagyták a helyszínt.
A nyitóünnepségen 104 000 néző jelent meg, s fogadta hatalmas ünnepléssel a magyar sportolókat, s síri csönddel a szovjeteket. A rekkenő hőségben tartott ceremónián csendült föl először az új olimpiai himnusz, Michel Spisak lengyel zeneszerző műve.
A bojkotthoz csatlakozott országokat nem számolva 67 nemzet sportolói jutottak ki az olimpiára. Etiópia, Fidzsi, Kenya, Libéria, Malajzia, Észak-Borneó és Uganda első alkalommal szerepelhetett az ötkarikás játékokon. Öt nemzet, amely a stockholmi lovas versenyeken még indult, Melbourne-ben már nem volt jelen: Egyiptom, Hollandia, Kambodzsa, Spanyolország és Svájc. A NOB nem járult hozzá ahhoz, hogy a két Németország külön csapattal induljon, így végül egy német küldöttség szerepelt, amelynek viszont immár az NDK sportolói is tagjai voltak. A résztvevő olimpikonok száma egyrészt a bojkottok, másrészt a nagy utazási költségek miatt csökkent 1952-höz képest, mivel ezúttal 3314 sportoló indult, köztük 376 nő. 17 sportág 145 versenyszámában hirdettek olimpiai bajnokot, s demonstrációs jelleggel szerepelt a műsoron az ausztrál futball és a baseball.
Brillíroztak a szovjet tornászok és az ausztrál úszók
Atlétikában ezúttal is az Egyesült Államok bizonyult a legjobbnak, amely a 33 aranyéremből 16-ot gyűjtött be. Az amerikai atléták közül kiemelkedett Bobby Joe Morrow, aki 100 és 200 méteren, valamint a 4×100 méteres váltó tagjaként is győzni tudott. A szovjet Vlagyimir Kuc győzött 5000 és 10 000 méteren is, a maratont pedig a 35 éves francia Alain Mimoun nyerte. Betty Cuthbert igazi nemzeti hősnővé vált az ausztrálok szemében, ugyanis amíg Morrow az uraknál, addig ő a hölgyeknél nyerte meg a 100-at, a 200-at és a 4×100-as váltót.
Kosárlabdában ismét az amerikaiak győztek, kerékpározásban az olaszok, a franciák és az ausztrálok vitték a prímet, lovaglásban pedig ismét a svédek voltak a legjobbak, akiket persze a hazai pálya előnye is segített. A dán Lis Hartel, aki négy évvel korábban óriási hőstettet véghez véve, első női lovasként tudott olimpiai érmet szerezni, ezúttal megvédte ezüstérmét díjlovaglásban, amelyben a dobogó legalsó fokára a német Liselott Linsenhoff személyében egy másik hölgy állhatott föl, miközben az aranyérmet a címvédő svéd úriember, Henri Saint Cyr nyerte.
A labdarúgótornát a címvédő magyar válogatott távollétében a Szovjetunió nyerte meg, amely a döntőben visszavágott a négy évvel korábbi vereségért Jugoszláviának. A bronzérmet Bulgária szerezte meg. Tornában remekül szerepeltek a szovjetek, akik a 17 aranyéremből nem kevesebb, mint 11-et szereztek meg. Különösen eredményes volt Larisza Latinyina, aki megnyerte az egyéni összetettet és a lóugrást. Talajon Keleti Ágnessel holtversenyben végzett az élen, s tagja volt a győztes szovjet összetett csapatnak is. Latinyina emellett ezüstérmes lett gerendán és felemás korláton, valamint szerzett egy bronzérmet a kéziszercsapattal. A másik szovjet tornászcsillag, Viktor Sukarin már 1952-ben, Helsinkiben is valósággal halmozta az érmeket, s így tett Melbourne-ben is, hiszen megnyerte az egyéni összetettet, a korlátot, s tagja volt a győztes összetett csapatnak is. Ezüstérmes lett – hármas holtversenyben – talajon, bronzérmes lólengésben. Valentin Muratov is kitett magáért, aki talajon, lóugrásban és az összetett csapattal szerzett aranyérmet, gyűrűn pedig ezüstérmes lett.
Súlyemelésben ezúttal is az amerikaiak és a szovjetek osztoztak a hét aranyérmen, mégpedig 4:3 arányban. Gyeplabdában folytatódott India 1928 óta tartó egyeduralma, birkózásban és sportlövészetben egyaránt a szovjetek brillíroztak.
Az uszodában ezúttal nem a magyarok és nem is az amerikaiak halmozták az érmeket, hanem a házigazdák. Az ausztrálok a tizenhárom aranyéremből nyolcat szereztek meg. A férfiaknál kettő kivételével az összes számot megnyerték, s Murray Rose egymaga három elsőséget szerzett, mivel győzött 400 és 1500 méter gyorson is, valamint tagja volt a 4×200 méteres gyorsváltónak. Dawn Fraser nyerte a női 100 méteres gyorsúszást, s tagja volt a győztes 4×100 méteres váltónak is, 400 méter gyorson pedig második lett. Lorraine Crapp győzött 400 gyorson és a világcsúcsot úszó 4×100-as váltónak is tagja volt, 100-on pedig Fraser mögött lett ezüstérmes.
Remek magyar szereplés a szovjet megtorlás árnyékában
A 111 magyar sportoló szereplését az olimpia teljes ideje alatt nagy érdeklődés kísérte az ausztrál és a nemzetközi közvélemény részéről egyaránt. Rengetegen szurkoltak olimpikonjainknak, hogy a tragikus magyarországi események ellenére sikerüljön minél jobban szerepelniük Melbourne-ben. A magyar csapat minden idők legerősebb ötkarikás szereplését követően érkezett el az 1956-os nyári játékokhoz, így a felkészülés ideje alatt már nagyok voltak az elvárások a versenyzőkkel szemben. Az október-novemberi eseményeket követően már senkit sem érdekeltek az elvárások, sokan már annak is örültek volna, ha egyáltalán lesznek magyarok az olimpián.
Szerencsére sportolóink mindent elkövettek azért, hogy minél több sikerrel örvendeztessék meg a magyarságot a szörnyű időkben, s ez szerencsére sikerült is. Ugyan a helsinki mérleget (16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérem) nem sikerült lemásolni, megjavítani pedig pláne, de a Melbourne-ben szerzett 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronzérem is szenzációs teljesítménynek számított azoktól a sportolóktól, akiknek nem elhanyagolható hányada abban a tudatban kellett versenyezzen, hogy fogalma sincs, milyen Magyarországra tér haza, már ha egyáltalán hazatér. Többen ugyanis a játékok után úgy döntöttek, hogy nem mennek haza, és sajnos akadtak olyanok, akik már sosem tértek vissza Magyarországra.
Közéjük tartozott Zádor Ervin, a férfi vízilabda-válogatott középcsatára, aki csupán kettő éve volt tagja a nemzeti csapatnak, amikor sor került a melbourne-i olimpiára. A magyar együttes címvédőként vett részt az eseményen, s már a csoportmérkőzések alatt jelezte, mindent el fog követni azért, hogy legalább egy kis dicsőséget hozzon Magyarországnak. A csoportkörben a britek és az amerikaiak legyőzése sem jelentett gondot (6:1 és 6:2), majd jöhetett a hatos döntő, amely az érmekről volt hivatott dönteni. A magyarok az első mérkőzésükön 4:0-ra kiütötték az olaszokat, majd ugyanilyen arányban győzedelmeskedtek a németek fölött. Ezt követően, 1956. december 6-án került sor a Szovjetunió elleni mérkőzésre, amely amolyan elődöntőnek illett be, ugyanis aki nyert, annak maradt esélye a végső győzelemre, aki pedig veszít, legfeljebb a harmadik helyet szerezheti meg.
A szovjetek különösen nagy győzelmi kényszerben léptek pályára, ugyanis a hatos döntő során már volt egy vereségük Jugoszlávia ellen. Ez a meccs mind a helyszíni közönség, mind a magyarországi szurkolók számára történelmi jelentőségűvé nőtte ki magát Magyarország és a Szovjetunió csapata között. A hatezres nézőtérre nyolcezren zsúfolódtak be, miután a kétfontos jegyekért 30-40 fontot is odaadtak. A tömeg kezdettől tüntetően a magyar csapatot biztatta, és a szovjetek minden labdaérintését hatalmas füttyszó kísérte.
A közhangulattól is támogatott magyar játékosokkal szemben a szovjetek tehetetlenek voltak. Miközben az állandóan támadó magyarok már négy gólt lőttek, a szovjeteknek folyamatosan meghiúsult a magyar védelem feltörésére tett minden egyes kísérlete. Próbálták eltalálni a felső sarkot legalább messziről, de rendre fölélőttek, a kevés kapura menő labdát pedig Boros kapus leszedte. A magyar és szovjet játékosok között egyébként eredetileg nem volt rossz viszony, hiszen az előző években éppen a magyarok tanították meg őket vízilabdázni. A magyarok most sem játszottak durván, de a tempójuk elsöprő volt. Ezen a meccsen alkalmazta a világon először a magyar válogatott a zónavédekezést.
A nézőtér ünnepelt, néhány perccel a mérkőzés vége előtt a magyarok 4:0-ra vezettek, így már biztos volt a győzelem. Ekkor történt az az emlékezetes esemény, amelyről az elődöntő a „Melbourne-i vérfürdő” nevet kapta: Valentyin Prokopov, a szovjet center elvesztette a fejét. A szovjet csapat egyik legjobb játékosát kezdettől Bolvári felügyelte, minden akcióját megakadályozva. Prokopov könyökkel teljes erejű víz alatti ütést mért ellenfelére, de az épp mögé érkező Zádor Ervin arcát találta el, akinek a bőre felrepedt a szeme alatt. Vére nemsokára vörösre festette a medence vizét. „Vérzel” – mondta Zádornak Gyarmati Dezső a vízben, mire Zádor hűvösen felelt: „Tudom.” Amikor a vérző játékost lecserélték, nem a kispadnál az öltöző bejárata felé szállt ki a vízből, hanem a medence túlsó oldalán. Ezáltal végig kellett mennie a tribün előtt. Bár a sebe nem volt túl nagy, de a lecsorgó vér a vizes testen lassan kezdett szétterjedni. A 21 éves Zádor Ervin egy kicsit a magyar forradalom hősévé is vált, ahogy vértől vöröslő felsőtesttel a tribün előtt végigvonult. Ervin még kente is a vért. Az extázisban lévő szurkolók között ekkor pillanatok alatt elszabadultak a Szovjetunió elleni indulatok. Százak vetették át magukat a korláton, akadt, aki a magyaroknak osztott tanácsot, mások a szovjeteknek akartak nekitámadni. A találkozót nem lehetett befejezni, ezért a mérkőzést nem egészen egy perccel a hivatalos befejezés előtt magyar győzelemmel lefújta a bíró. A szovjet játékosokat a rendőrök kimenekítették az uszodából, a tömeg pedig a magyarokat ünnepelte. A nézők és a média szimpátiáját élvező magyarok „revansot” vettek a szovjeteken, 4:0-ra győztek. Az esemény híre a véres testű Zádor fényképével nemsokára bejárta a világsajtót, s mind a mai napig gyakran előkerül, ha az olimpiák történetének legemlékezetesebb fotóiból készítenek összeállítást.
Bár az emberek emlékezete ezt a találkozót őrzi az olimpia döntőjeként, a valódi elsőség kérdése nem itt, hanem a következő napon dőlt el. A magyar csapat a jugoszlávokat 2:1-re verte meg december 7-én az utolsó mérkőzésen. A magyar csapat 20:3-as gólaránnyal, valamennyi mérkőzését megnyerve állt fel a dobogó legfelső fokára. Az aranyérem átvétele után Zádor Ervin, Gyarmati Dezső, Jeney László és Kárpáti György úgy döntött, hogy nem tér haza Magyarországra. Zádor Ervin az Egyesült Államokban telepedett le, ahol családot alapított. A Kalifornia állambeli Lindenben kisiskolás korú úszók nevelésével foglalkozott a Ripon Aquatics sportegyesületben. Az NBC televíziós társaság vendégeként 1999 nyarán, 43 év után látogatott először haza. 2007. január 21-én interjú jelent meg vele a Vasárnapi Blikkben, amelyben az ominózus mérkőzésről ezt mondta: “Megbocsátottam a pofont. Mi nem utáltuk őt és a csapatát. Amit a szovjetek tettek Magyarországgal, nem ők tették. Ami pedig a medencében történt, bárhol megeshetett volna, nem lett volna szenzáció. Attól lett az, hogy pont az olimpián történt, egy hónappal a forradalom után.”
Három felnőtt lánya közül Christine a Dél-kaliforniai Egyetem vízilabdacsapatával főiskolai bajnokságot nyert 1999-ben. Zádor Ervin 2012. április 28-án hunyt el Lindenben.
Keleti Ágnes, a legidősebb élő olimpiai bajnok már 1952-ben is halmozta az érmeket az olimpián, de 1956-ban még sikeresebbnek bizonyult, mégpedig olyannyira, hogy ő lett az olimpia legeredményesebb sportolója. Keleti négy aranyérmet nyert, ezeket talajon, felemás korláton és gerendán hozta össze, emellett pedig tagja volt a győztes kéziszercsapatnak, amelyben még Bodó Andrea, Kertész Alíz, Korondi Margit, Köteles Erzsébet és Tass Olga szerepelt. Keleti Ágnes ezüstérmes lett egyéni összetettben és az összetett csapattal is, amelynek összetétele megegyezett a kéziszercsapatéval.
Igen sikeres olimpiát produkált Kárpáti Rudolf kardvívó is, aki folytatta a magyarok kisebb megszakításokkal 1912 óta tartó hegemóniáját a számban, s megnyerte az egyéni versenyt, s Hámori Jenő, Keresztes Attila és az 1952-es olimpiai bajnok Kovács Pál oldalán csapatban is aranyérmes lett. Férfi párbajtőrcsapatunk ezüstöt, a tőrcsapat pedig bronzot szerzett.
Zsinórban harmadszor lett olimpiai bajnok Papp László ökölvívó nagyváltósúlyban, s ez volt az utolsó ötkarikás elsősége. Szepesi György a pozsonyi rádió számára készített közvetítéseket Papp Laci mérkőzéseiről, s ezek voltak az egyedüli anyagok, amelyek a magyar olimpikonok szerepléséről kimentek az éterbe.
Aranyérmes lett még a Fábián László, Urányi János kajakpáros tízezer méteren – ez a magyar kajak-kenu történetének első olimpiai bajnoki címe, amelyet szerencsére jó sok követett még, s remélhetőleg fog követni a jövőben is. Kajak-kenusaink még három-három ezüst- és bronzérmet szereztek: Hatlaczky Ferenc kenu-egyes 1000 méteren, Hernek István kajak-egyes 10 000 méteren, Parti János pedig kenu-egyes 10 000 méteren lett második. Harmadik lett Kiss Lajos K-1 1000 méteren, a Mohácsi Ferenc, Wieland Károly 1000 méteres kenusduó, illetve a Farkas Imre, Hunics József 10 000 méteres kenupáros.
Atlétáink voltak ugyan a legtöbben, szám szerint 19-en ezen az olimpián, de csupán két ezüstérem jött össze, amelyből az egyiket Kovács József érte el 10 000 méteres síkfutásban. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy 1954-ben ő tudta a világon elsőként legyőzni Emil Zátopeket, az 1952-es olimpia legnagyobb sztárját. A magyar bajnokság 10 000 méteres versenye az ő nevét viseli. A másik ezüstérmet Rozsnyói Sándor szerezte 3000 méteres akadályfutásban, aki az olimpia után szintén nem tért haza, hanem Ausztriában telepedett le. 1957-től 1958-ig tagja volt az osztrák válogatottnak. 1960-ban az Osztrák Olimpiai Bizottság munkatársa és az atlétaválogatott edzője volt. 1962-ben és 1963-ban a bécsi egyetemen földrajzot tanult, majd 1964-ben kivándorolt Ausztráliába. Nyugalomba vonulásáig Sydneyben testnevelő tanárként és teniszedzőként tevékenykedett. Itt halt meg 2014 szeptemberében.
Birkózóink számára sem volt olyan sikeres ez az olimpia, mint az előző, hiszen ezúttal aranyérmet nem sikerült szerezni, de legalább egy ezüst- és egy bronzérem összejött. Az ezüstöt a kötöttfogású Polyák Imre szerezte pehelysúlyban, míg a bronz az ugyancsak kötöttfogású Tóth Gyula nevéhez fűződik, aki könnyűsúlyban érte el ezt az eredményt.
Úszóink számára sem volt sikeres ez az olimpia, pedig négy évvel korábban még brillíroztak a magyarok. Melbourne-ben Székely Éva nem tudta megvédeni címét a 200 méteres mellúszásban, miután közel kettő másodperccel kapott ki a döntőben a német Happe-Kreytől. Ezen az olimpián debütált a pillangóúszás, s a férfiak 200 méteres távján Tumpek György bronzérmes lett. A manapság 93. évét taposó Tumpek 1958-ban visszavonult, edzőnek állt, s összesen 52 (!) magyar bajnok pallérozódott kezei alatt.
A tornászoknál a már említett Keleti Ágnes és a csapatok mellett még megemlítendő Tass Olga lóugrásban szerzett bronzérme is.
Magyarország ezzel a teljesítménnyel az éremtáblázat 4. helyén végzett. Hazánkat csak a mezőnyből kiemelkedő Szovjetunió és Egyesült Államok, valamint a házigazdaként történelme addigi legjobb olimpiai eredménysorát produkáló Ausztrália tudta megelőzni, vagyis a helsinki 3. helyhez képest csupán egy pozíciót estek hátra a magyar olimpikonok. A 111 versenyző összesen 199 olimpiai pontot szerzett, ami hetvennel volt kevesebb a négy évvel korábbi pontszámnál. Tíz 4., tizenegy 5. és hat 6. helyezés jött még össze.
A magyarságnak tehát nem volt szégyenkeznivalója az olimpián történtek miatt, amelyek erőt és hitet adtak a szovjet elnyomás ellen még 1956 decemberében is aktívan harcolóknak, s mindenkinek, aki hitt a nemzet szabadságában.
Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!
Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!
A kiemelt kép forrása: theculturetrip.com