Az 1936-os berlini olimpia minden idők legellentmondásosabb ötkarikás játékává vált. A náci Németország által rendezett eseményt Hitler beteges ideológiájának promótálására kívánta fölhasználni, s ebben sajnos a NOB is partnere volt. Bár a zsidókkal ellentétben a színesbőrűeket végül nem tiltották ki az olimpiáról, de a Harmadik Birodalom vezetése aligha örült annak, hogy Jesse Owens személyében egy afroamerikai atléta szereplése váltotta ki a legnagyobb visszhangot a sajtóból, hiszen ő lett az olimpia legsikeresebb sportolója. Pedig Németország nagy fölénnyel megnyerte az éremtáblázatot az éveken át listavezető amerikaiak előtt. A dobogó harmadik fokára Magyarország állhatott föl, amelynek ez volt az első, mai mértékkel mérve is sikeres olimpiája.
Németország először 1916-ban rendezhetett volna olimpiát, azonban a Berlinbe tervezett ötkarikás játékokat elsöpörte az első világháború. Mivel a nagy vérengzés megszüntét követően a győztesek az ún. központi hatalmakat, köztük Németországot (és Magyarországot) kiáltották ki a háború kitöréséért felelős országoknak, ezért az 1920-as olimpián nem lehettek jelen a német sportolók. 1924-ben a többi érintett nemzet ismét indíthatott csapatot a játékokon, a germánoknak ez viszont még akkor sem adatott meg, mivel a párizsi szervezők nem tudták (vagy nem akarták) garantálni a delegáció biztonságát. Végül hosszas tárgyalásokat követően az 1928-as amszterdami olimpián – 16 év kihagyás után – újból megjelenhettek a német sportolók, miközben az ország sportvezetése minden követ megmozgatott azért, hogy 1936-ban Berlinben legyen az olimpia. Érvük az volt, hogy az 1916-os játékokra fölhúzott infrastruktúra nagy része épségben megmaradt, s tökéletesen alkalmas a versenyek fogadására. Természetesen a német pályázat mögött az a szándék is meghúzódott, hogy sikerüljön az ország alaposan megtépázott imázsát legalább részben helyreállítani.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1931. április 26-án Barcelonában tartotta meg az öt évvel későbbi ötkarikás seregszemle helyszínválasztó szavazását. Rengeteg város kandidált, köztük Budapest is, de az 1920-as pályázattal ellentétben a mostani nem nyerte el sokak tetszését a NOB-on belül, így hazánknak nem volt sansza a rendezés elnyerésére. Berlin mutatkozott a legfőbb esélyesnek, amelyre egyedül Barcelona jelenthetett volna veszélyt, végül azonban a katalán fővárosnak nem hozott szerencsét a hazai pálya előnye a voksolás során, ugyanis Berlin 43:16-ra győzött (nyolc tartózkodás mellett), így eldőlt, hogy húsz év csúszással ugyan, de végre olimpiát rendezhet a német főváros. Érdekesség, hogy további germán városok is pályáztak, azonban Frankfurt, Köln és Nürnberg is teljesen esélytelennek bizonyult, mint ahogy Alexandria, Buenos Aires, Dublin, Helsinki, Lausanne, Rio de Janeiro és Róma.
1931-ben Németország még Weimari Köztársaság néven létezett, s viszonylagos demokráciaként működött, azonban akkor már érezhetően erősödött a nemzetiszocialista (náci) párt, amely Hitler vezetésével egyre több és több németet tudott maga mögé állítani. Ennek egyik oka az volt, hogy a társadalom jelentős része megalázottnak érezte magát az első világháborút követő versailles-i “békék” által előírt megtorlások miatt, s elégtételt követelt. A másik nagyon fontos ok az volt, hogy az 1929-ben kitört gazdasági világválság Németországot is súlyosan érintette, ezért amikor 1931-ben Berlin megkapta az olimpia rendezési jogát, jelentős társadalmi és politikai feszültségek voltak jellemzőek az országra.
Hitler és a nácik ezt kihasználva 1933-ra annyira megerősödtek, hogy a választáson megszerezték a többséget, így a későbbi diktátor lett az új kancellár. Vezetésével villámgyorsan nekiláttak a demokrácia és a jogállam teljes felszámolásának: betiltották a náci párt kivételével az összes politikai szervezetet, a békeszerződés által előírt tilalmat fölrúgva nagyarányú fegyverkezésbe és hadseregszervezésbe kezdtek, de ami a legundorítóbb volt az egészben, hogy az ún. árja rassz felsőbbrendűségét hirdették, s minden, nem ehhez a kategóriához tartozó népet (elsősorban a zsidókat) üldöztek, kiközösítettek és kínoztak. Hitler céljai elérése érdekében fölállította a katonai rendőrséget (SS), egy náci rendőrséget (SA) és egy titkos államrendőrséget, amelyet Gestapo néven ismerhetünk. Németország egy totalitárius diktatúrává, egy autoriter és a náci párt körül összpontosult állammá vált, amely gazdaságilag és kereskedelmileg elszigetelte magát, s a fogyasztás minden szegmensében igyekezett teljesen önellátóvá válni. A német politika nagyon gyorsan rasszistává és még inkább antiszemitává vált, ami természetesen rögvest megkérdőjelezte az 1936-ra tervezett berlini olimpia sorsát. Ez a helyzet a náci rezsim azon döntését követően még súlyosabbá vált, miszerint nem engedélyezik zsidó sportolók indulását a játékokon.
Szinte mindenki biztosra vette, hogy ilyen előzmények után elképzelhetetlen az olimpia németországi megrendezése, csakhogy Hitler hihetetlen lehetőségként tekintett a világ legnagyobb sporteseményére olyan szempontból, hogy egyszeri, megismételhetetlen alkalmat biztosít a fajideológia népszerűsítésére, terjesztésére, miközben a sporteredmények – reményei szerint – bebizonyítják az árják felsőbbrendűségét és dominanciáját. Ez alapján Hitler – általános meglepetésre – kijelentette, engedélyezi az olimpia megrendezését, s ígéretet tett arra, hogy mindent megtesz az esemény sikeres lebonyolításáért. A náci diktátor kifelé azt kommunikálta, hogy a játékokat a nemzetek közötti együttműködés és a fiatalok sportolási lehetőségeinek fejlesztése terén hasznos rendezvénynek tartja, azonban – mint a fentiekből kiderülhetett – valójában kizárólag politikai hasznot akart húzni az olimpiából. Ugyan a fiatalok sportos nevelése tényleg fontos volt számára, de csupán azért, mert kellettek a képzett, életerős katonák a második világháborúhoz, amelyet Hitler 1936-ban már javában tervezgetett.
A bojkott kérdése és az ellenolimpia
Amikor 1931-ben Berlin megkapta az 1936-os olimpia rendezési jogát, Európában már egy igen feszült gazdasági és politikai helyzet állt fönn. Ezt a nácik két évvel későbbi hatalomra jutása csak fokozta, ezáltal a játékokat is igen erősen áthatotta ez a szituáció. Azok, akik manapság visszaemlékeznek erre az olimpiára, minden idők legjobban átpolitizált ötkarikás játékának tartják, hiszen a rendezőország saját ideológiai céljainak promótálására használta fel a sporteseményt.
1936-ban zsidó szervezetek, a nemzetközi munkásmozgalom és számos humanitárius és demokratikus szervezet szólított fel az olimpia bojkottjára – először volt hasonló, nemzetközi méretű akció a játékokkal szemben. Az Egyesült Államok szintén bojkottal fenyegette meg a Harmadik Birodalmat, végül azonban eme fenyegetését nem váltotta be.
A bojkottpártiak érvei a következők voltak:
- a náci Németország diszkriminálja a zsidókat – ez a játékok bojkottjának vagy áthelyezésének legfőbb oka
- a diszkrimináció nem összeegyeztethető a sportszellemmel
- az olimpia egy nagy platform lenne a náci rezsim számára az árja rassz felsőbbrendűségének hirdetésére
- az olimpián való részvétel a nem árják üldözésének és a rasszizmusnak elhallgatása lenne.
Az olimpia megrendezése mellett kardoskodók – köztük a Nemzetközi Olimpiai Bizottság – az alábbi érvekkel támasztották alá álláspontjukat:
- a sportszakmai és politikai szempontokat külön kell választani
- nincs diszkrimináció, így nincs szükség bojkottra sem
- nem csak Németországban van faji megkülönböztetés, hiszen pl. a náci rezsimmel szembenálló és az olimpia bojkottját követelő Egyesült Államok maga is végrehajt faji szegregációt saját lakosságával szemben
- az olimpiai játékok a béke, a tolerancia, az egyenlőség és a testvériség eszméit hirdetik.
Azok az országok, amelyek az olimpia bojkottja mellett döntöttek, úgy határoztak, hogy 1936-ban Barcelonában egy ellenolimpiát rendeznek Népi Játékok elnevezéssel. Kezdetben sokan kételkedtek az esemény megrendezhetőségében, azonban a spanyol szervezők (és a náci diktatúra rémtetteiről érkező hírek) gyorsan elhessegették ezeket az aggályokat, így egyre nagyobb népszerűsége lett az eseménynek, amely valós alternatívája lett a berlini olimpiának, miközben a náci Németország elleni tiltakozás eszköze is volt. Azért Népi Játékok volt az esemény neve, mivel eredeti célja az volt, hogy eltörölje a polgári- és a munkásosztály közti különbséget a sport világában. A barcelonai eseménynek megvolt a maga karaktere, ami azonban több ponton is ellentétes volt az olimpiai szabályokkal:
- nem volt helye kereskedelmi tevékenységnek és nem indulhattak katonák
- nem szuverén országokból is érkezhettek sportolók, miközben a német és olasz versenyzőket kizárták
- minden sportolónak volt lehetősége szerepelni, vagyis profinak, félprofinak és teljesen amatőrnek is
- megengedte, sőt ösztönözte a nők indulását, amelyet az olimpiai eszme erősen korlátozott
- nem csak sportversenyekből állt volna, hanem művészeti (festészet, szobrászat, fotográfia, irodalom, dizájn) küzdelmekből is, amelyek keretében hangsúlyt helyeztek volna a népművészeti és intellektuális teljesítményekre is – az olimpiák keretében is rendeztek művészeti versenyeket, de csak bizonyos művészeti ágak vehettek benne részt.
Összesen huszonhárom ország, köztük a náci rezsimmel amúgy a trianoni igazságtalanságok fölszámolásához nyújtott támogatásban reménykedve relatív jó viszonyt ápoló Horthy-rendszer által irányított Magyarország is indult volna, de saját csapata lett volna olyan, idegen fönnhatóság alatt álló területeknek is, mint Palesztina, Galícia, Katalónia, Baszkföld, Marokkó, Algéria és Elzász, a zsidó emigránsok pedig szintén saját delegációval vettek volna részt. A legtöbb, közel 1500 sportolóval Franciaország szerepelt volna, de Svájcnak is közel 200, Nagy-Britanniának, Hollandiának és Belgiumnak pedig 50-50 indulója lett volna. A szervezést már a kezdetektől fogva nehézségek hátráltatták, azonban a spanyol polgárháború 1936-os kitörése meghiúsította a Népi Játékok megrendezését, így az ellenolimpia elmaradt.
Olimpia a náci propaganda szolgálatában
A Harmadik Birodalom számára az olimpia lehetőséget adott hatalma erejének bizonyítására és az árják felsőbbrendűségének hirdetésére – ahogy az a náci terminológiában is szerepelt.
Belpolitikai szempontból Hitlerék számára az volt a játékok legfőbb célja, hogy erősítse a hatalom és a társadalom közti kapcsolatot, magyarul: azokat is a beteges náci propaganda hatása alá helyezzék, akik addig még úgy-ahogy ellenálltak a tömegpszichózison alapuló kommunikációnak. A nácik mindent bevetettek ennek sikere érdekében, még egy filmet is forgattak. A Stadion istenei névvel illetett alkotás, Leni Riefenstahl rendezőnő munkája azt volt hivatott bemutatni, hogy Berlin mennyire profin rendezte meg az olimpiát. A műfaját tekintve dokumentumfilm valahol a mai televíziós közvetítések őse, hiszen több verseny történéseit is részletesen bemutatta, s meglepő módon Jesse Owens sikereiről és a németek kudarcairól is megemlékezett. Az is meghökkentő volt ebben az alkotásban, hogy az amerikai himnusz többször volt hallható, mint a német. Az már egyáltalán nem volt meglepő, hogy a francia, brit és brit nemzetközösségi sportolók alig kaptak helyet a filmben, pedig pl. a franciák valósággal uralták a kerékpáros számokat.
Külpolitikai téren a náci propagandagépezet arra használta fel az olimpiát, hogy Hitlert pacifistaként mutassa be, ezzel megnyugtassa az európai országokat, amelyek tartottak a németek háborús szándékaitól. Hitler élvezte Pierre de Coubertin bárónak, a NOB korábbi elnökének, a modern olimpiai mozgalom alapítójának támogatását, aki – mint a NOB tanácsadója – résztvett az 1936-os játékok szervezési munkálataiban. A francia sportvezető beszédet mondott a záróünnepségen, ahol többek között ezeket mondta: “Köszönet illeti a német népet és vezérét az elmúlt napokban elért eredményekért”. Coubertin – állítása szerint – nagy csodálója volt Hitlernek, mert sokat tett az olimpiai játékok népszerűsítéséért. Azt maga is elismerte, hogy a náci rezsim melletti kiállása érzelmi sokként érhette a nyilvánosságot, de a játékok révén mindenki megismerkedhetett a rendszer fejlődésével.
Ami a szervezést illeti, a náci Németországban a Birodalmi Sportiroda töltötte be a legfelsőbb sporthatóság szerepét, így ez a szervezet irányította az olimpiai előkészületeket is. Theodor Lewald lett a szervezőbizottság elnöke még 1932 novemberében, vagyis néhány hónappal a nácik hatalomátvétele előtt. Miután Hitlerék a minden bizonnyal elcsalt választás megnyerésével kormányra kerültek, Lewald kereste az együttműködést velük. Joseph Göbbelsszel, a náci rendszer propagandaminiszterével tárgyalásokat kezdett az esemény propagandaértékéről, ezek az egyeztetések azonban nem tartottak sokáig, ugyanis a nemzetiszocialisták nem sokkal később elmozdították tisztségéből a NOB-tag Lewaldot, mert kiderítették róla, hogy apai nagyanyja zsidó volt. Jóllehet, Lewald kereszténynek vallotta magát, s a NOB is követelte visszahelyezését a szervezőbizottság élére, ezek a kívánságok süket fülekre találtak. Lewald a nyitó- és záróünnepségekért felelős tanácsadóként vehetett részt a továbbiakban a szervezési munkálatokban, s a megnyitó ceremónián egy rövid, formális beszédet mondott. Tette ezt annak dacára, hogy már előzetesen, majd pedig a játékok során is tiltakozott a német zsidókkal szembeni bánásmód miatt. Fölháborodottsága érthető volt, hiszen korábban őmaga biztosította arról a NOB-ot, hogy nem lesznek kitiltva a zsidó sportolók az olimpiáról, a rezsim azonban végül mégis meglépte ezt. Ennek ellenére Lewald több ötletét is megvalósították: ő javasolta, hogy a berlini olimpiai stadionnak legyen egy harangja, s a lángot vivő fáklya egyik tervét is ő készítette el. Szintén Lewald nevéhez fűződik az olimpiai láng útvonalának NOB általi jóváhagyása is, amelynek keretében Magyarországon is keresztülment az Olümpiából elinduló fáklya. Lewald 1938-ban a NOB alelnöke lett, eme tisztségét azonban végül nem töltötte be, mert a nácik nyomására visszalépett a megbízatástól.
A szervezőbizottság főtitkára Carl Diem egyetemi tanár lett, aki már az 1910-es évektől kezdve sokat tett a német sport és az olimpiai eszme fejlődéséért. Ő kezdeményezte a szövetségi parlamentnél az iskolások mindennapos testnevelésének bevezetését, a sporttal és az egészséggel kapcsolatos konferenciák egész sorát szervezte meg, s számos külföldi tanulmányúton is részt vett. 1932-ben ő volt a német delegáció vezetője a Los Angeles-i olimpián. 1937-ben ő vezette az olümpiai német ásatásokat, ahol az ókori olimpiákkal kapcsolatos leleteket igyekeztek megtalálni. A szervezőbizottság főtitkáraként neki is fontos szerepe volt a berlini olimpia sikeres megrendezésében, azonban a nácik politikailag gyengének találták egyrészt családi háttere, másrészt a zsidó sportolók, egyetemi tanárok és vezetők melletti kiállása miatt. Lewalddal együtt őt is menesztette tisztségéből a diktatúra, de végül visszakaphatta főtitikári rangját. Az ő nevéhez fűződik az olimpiai fáklyaváltó protokolljának kialakítása. Diem az olimpiát követően együttműködött a nácikkal, akik kinevezték a birodalmi testnevelési szövetség külkapcsolati vezetőjévé, mivel Göbbelsék nagyon elégedettek voltak az olimpia propagandaeszközként való fölhasználásával, amiben neki is fontos szerepe volt. Diem egészen a náci rendszer összeomlásáig töltötte be ezt a tisztséget. A második világháború végét követően nem tartott attól, hogy a szövetségesek őt is a vádlottak padjára ültetnék a nácik bűneiért, hiszen az elkövetett gaztettekben (holokauszt, világháborús bombázások, megszállások stb.) nem volt szerepe. Végül meg is úszta a felelősségrevonást, olyannyira, hogy az új, demokratikus német kormány sportért felelős tanácsadóként alkalmazta. Ebben a szerepkörben az ő feladata volt a német sport “denácifikációja”, vagyis az, hogy a német sportolók visszatérhessenek a nemzetközi vérkeringésbe. A harmincas, ötvenes és hatvanas években több kormánynak volt a tanácsadója sportügyekben. Ennek ellenére a náci korszakban játszott szerepe miatt mind a mai napig vegyes a megítélése, ugyanis rengeteget szerepelt a náci sajtóban, résztvett a megszállt Franciaországban 1941-ben tartott propaganda-konferencián, s több, mint 60 évesen ismét bevonult a birodalmi hadseregbe a világháború idején – különösen ez a legutóbbi tény táplálja az őt elítélők érvelését. Tudni lehet háborús szerepéről, hogy 1945. március 18-án, amikor a szovjetek már behatoltak Berlinbe, ő szervezte meg az olimpiai stadion fegyveres védelmét, amelyet a Hitlerjugend, azaz a birodalmi ifjúsági szervezet tagjai láttak el. Többen azt is fölvetik, hogy korábbi munkássága miatt a náciknak nem kellett volna kihagyniuk őt a zsidó sportolók és sportvezetők 1934-től meginduló üldöztetéséből, s magából a holokausztból sem – mindezt csak azért úszhatta meg, mert támogatta a hatalmat. 1956-ban megkapta a Német Szövetségi Köztársaság Érdemrendjének Nagykeresztjét, azonban rehabilitációja mind a mai napig tart, amit jól mutat az a tény, hogy sem az 1972-es olimpiát rendező Münchenben, sem más nagyvárosokban nem neveztek el közterületet róla, holott sok helyen voltak erre irányuló kezdeményezések.
Lewald és Diem mindenesetre annyit el tudott érni az olimpia előtti időszakban, hogy átmenetileg tüntessék el a náci antiszemitizmus szimbólumait, az újságok pedig szabjanak gátat támadásaiknak. A rezsim ezt arra használta fel, hogy a külföldi nézők és újságírók előtt egy békés, toleráns és befogadó Németország képét fesse le. A játékok körüli hatalmas felhajtás, a rengeteg hirdetés, óriásplakát és egyéb propagandaanyag azt eredményezte, hogy közel 3 millió nézője volt a tizenhat napos eseménynek, ami óriási siker volt a nácik számára, akik így a sporton keresztül az egész világgal megismertethették eszméiket, céljaikat, aminek segítségével elfeledtethették zsidóellenes programukat és hamis képet festettek Németországról. Persze – ahogy föntebb is említettem – az árja rassz felsőbbrendűségének hirdetésére is igazán alkalmas volt ez az olimpia Hitlerék számára, akiktől ravasz húzás volt, hogy elfedték az ország valódi arcát, de közben kissé burkolt formában mégis terjeszteni tudták beteges, tudományosan megalapozatlan gondolataikat. Céljaik elérését egyébként az is segítette, hogy erről az olimpiáról volt először televíziós közvetítés. S ha már a közvetítés szó előjött, azt sem szabad elhallgatni, hogy a Magyar Rádió először erről az olimpiáról adott élő közvetítést. A riporter Pluhár István volt, aki mind a tíz magyar aranyéremről élőben számolt be.
A fekete Jesse Owens volt az olimpia hőse
Az olimpiára a német kormány hívott meg országokat. A meghívottak között volt a korábban még bojkottal fenyegető Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország is. Mindhárom ország többszáz fős küldöttséggel vett részt a játékokon, de a legnagyobb, 348 tagú csapattal Németország rendelkezett. Spanyolország a polgárháború miatt a nyitóünnepség reggelén lépett vissza, így végül 49 nemzet vett részt a ceremónián és a versenyeken, köztük őt első bálozó: Afganisztán, a Bermudák, Bolívia, Costa Rica és Liechtenstein. Ismét rekordot döntött a résztvevő sportolók száma, ugyanis 3967-en indultak a megmérettetéseken, köztük 335 nő, ami szintén új csúcsnak számított.
Augusztus 1. és 16. között 19 sportág 129 versenyszámában avattak olimpiai bajnokot. Három új sportág szerepelt a műsoron: a kajak-kenu, a 11-es kézilabda és az 1904-es játékokon demonstrációs jelleggel már résztvett kosárlabda. Ezúttal a baseball, az autóversenyzés és a siklórepülés volt a három demonstratív sportág.
Ha valakit mindenképp ki kell emelni az 1936-os olimpia legnagyobb alakjai közül, akkor az nem más, mint Jesse Owens. Az afroamerikai sprinter négy számban indult és mindet megnyerte, ezzel ő lett a játékok legeredményesebb sportolója egy olyan országban, ahol a zsidók mellett a feketékre sem néztek jó szemmel. Augusztus 3-án került sor a 100 méteres síkfutás döntőjére, melyben nagy csatában, 10.3 másodperces eredménnyel győzte le honfitársát, Ralph Metcalfe-ot. Másnap a 23 éves Owens megnyerte a távolugrást is, amelynek fináléját Hitler is a helyszínen tekintette meg. A náci diktátor nem véletlenül jelent meg ezen a versenyen, ugyanis Owens legfőbb riválisa a német Luz Long volt, akivel Owens késhegyre menő csatát vívott az aranyéremért. Az amerikai utolsó kísérlete során 8,06 méterre ugrott el, s ezzel az eredménnyel (amely olimpiai csúcs is volt) szerezte meg az első helyet. Augusztus 5-én újabb döntő és újabb győzelem várt Jesse Owensre, aki ezúttal a 200 méteres síkfutásban nem talált legyőzőre, mivel 0.4 másodperccel (mintegy négy méterrel) verte meg Mark Robinsont. Negyedik, egyben utolsó aranyérmét augusztus 9-én szerezte, amikor az amerikai 4×100 méteres váltóval is a csúcsra ért. Owensnek ebben a sikerben kulcsszerepe volt, mivel az első váltásnál neki köszönhetően jelentős előnyre tettek szert az amerikaiak az olaszokkal és a németekkel szemben. Az Egyesült Államok váltója végül új világcsúcssal, 39.8 másodperccel nyerte meg ezt a számot – a rekord egészen 1959-ig élt.
Jesse Owens parádéjával alaposan beleköpött Hitler és a többi náci megszállott levesébe. Azzal, hogy ő lett az olimpia legeredményesebb indulója, teljes mértékben megcáfolta az árják felsőbbrendűségének elvét, s bebizonyította, hogy a Hitler által a Mein Kampfban kultúrarombolónak minősített négerek is képesek hatalmas teljesítményekre, amelyekkel nemhogy rombolják, hanem építik a kultúrát, hiszen az olimpia népszerűségét ezek a döbbenetes sportemberi teljesítmények alapozták meg, mint amire Owens is képes volt 1936-ban. A háború után egy olyan legenda kapott szárnyra, miszerint Hitler azért távozott a lelátóról, hogy ne kelljen kezet fognia Jesse Owensszel, mert fekete volt. Az ok ennél sokkal egyszerűbb: Hitler az olimpia első napján minden egyes német sportolót külön-külön üdvözölt, kezet fogott és röviden elbeszélgetett velük. A NOB ebből kiindulva arra kérte a német vezért, hogy válasszon: az olimpia semlegessége jegyében másnap minden külföldi sportolóval is kezet fog vagy senkivel sem – Hitler az utóbbi lehetőséget választotta.
Jesse Owens önéletrajzában ellentmondott ennek a legendának, s kijelentette, hogy Hitler gratulált neki: “Amikor elhaladtam a kancellár előtt, az integetett nekem, s én is visszaintegettem neki. Azt hiszem, rossz szándék vezérelte azokat az írókat, akik mindezt kitalálták Németország első emberéről”. Az újjáépített berlini olimpiai stadion 1984-es átadásán résztvett Jesse Owens özvegye is, aki azt találta mondani, hogy férjét nagyobb tisztelet övezte a náci hatóságok részéről, mint saját hazájában, s különösen annak vezetői részéről.
Atlétikában egyébként az Egyesült Államok nyerte a versenyek közel felét. Az amerikai Glenn Morris élete utolsó tízpróbáján szerezte meg első aranyérmét. Honfitársa, Helen Stephens két első helyezést ért el (100 gyors és 4×100-as váltó), míg a németek öt aranyérme egyaránt dobószámban született. Jelentős fejlődésen ment keresztül a maraton, ugyanis kilométerenként a még hátralévő távot jelölő táblákat helyeztek el, minden harmadik kilométeren pedig frissítőpontokat létesítettek, ahol mindenkinek egy meghatározott időt el kellett töltenie annak érdekében, hogy kevesebben kényszerüljenek a verseny föladására – ennek az újításnak köszönhetően valóban többen értek célba, mint a korábbi olimpiákon.
A francia kerékpár-válogatott ipari mennyiségben termelte az érmeket, ugyanis a hat versenyszámban hét medáliát sikerült szereznie. Kiemelendő a csapat tagjai közül Robert Charpentier, aki megnyerte az egyéni mezőnyversenyt, s tagja volt az időfutamban és a 4000 méteres üldözéses viadalban egyaránt győztes francia együttesnek. Guy Lapébie szintén tagja volt mindkét csapatnak, miközben az egyéni mezőnyversenyben Charpentier mögött második lett.
Tornában a németek vitték a prímet, közülük is elsősorban Alfred Schwarzmann és Konrad Frey, hiszen előbbi egyéni és csapat összetettben, valamint ugrásban, utóbbi pedig a csapat összetett mellett felemás korláton és lólengésben diadalmaskodott. Kétpárevezésben a Leslie Southwood – Jack Beresford kettős győzött nagy fölénnyel, ugyanakkor az evezős versenyek nem az ő diadaluk miatt maradtak emlékezetesek, hanem azért, mert Noël Vandernotte személyében egy mindössze 12 éves francia kormányos kettő- és négypárvezésben is dobogóra állhatott, ezzel az olimpiák történetének legfiatalabb érmesévé vált.
Úszásban Japán uralta a medencét, amelynek sportolói összesen tizenegy érmet szereztek az uszodában. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott a holland Hendrika Mastenbroek, aki három arany- és egy ezüstéremmel a legsikeresebb úszója, egyben női indulója lett ennek az olimpiának, ráadásul a játékok történetében ő lett az első sportolónő, aki egy olimpián négy érmet szerzett. Műugrásban az amerikai Marjorie Gestring 13 évesen és 267 naposan a történelem legfiatalabb olimpiai bajnoknőjévé vált. Lovaglásban taroltak a németek, akik minden számot megnyertek, míg ami a csapatsportágakat illeti: kosárlabdában az USA, labdarúgásban Olaszország, 11-es kézilabdában Németország, gyeplabdában pedig India nyert.
Az olimpiák történetében utoljára szerepelt a műsoron – igaz, csak demonstratív jelleggel – az autóversenyzés. Összesen 125 pilóta állt rajthoz járművével. Az esélyesek között szinte csak német indulókat lehetett találni, de közéjük tartozott egy brit, méghozzá egy hölgy, Betty Haig, aki Singer Le Mans 1500 típusú járgányával kilenc nappal a rajt után megnyerte a versenyt, ezzel ő lett az olimpiák történetében az első nő, aki férfiakat megelőzve tudott megnyerni egy számot.
A 49 résztvevő ország közül 32-nek sikerült érmet nyernie, 21 nemzet szerzett aranyérmet (köztük Törökország az elsőt) és 29 ezüstöt. A házigazda Németország nagy fölénnyel megnyerte az éremtáblázatot, ugyanis 33 arany-, 26 ezüst- és 30 bronzérmet szereztek sportolói, miközben az Egyesült Államok 24 arany-, 20 ezüst- és 12 bronzéremmel a második legeredményesebb nemzetnek bizonyult. Az első tízbe befért még Olaszország, Finnország, Franciaország, Svédország, Japán, Hollandia és Nagy-Britannia.
Fényes magyar szereplés
Az 1936-os berlini olimpia minden tekintetben rekordot döntött magyar szempontból. Összesen 216 sportolónk (197 férfi és 19 nő) szerepelt a játékokon, ezzel Magyarországé volt a harmadik legnagyobb küldöttség. Olimpikonjaink száma közel megnégyszereződött az 1932-es Los Angeles-i olimpiához képest. A nagy csapatban benne rejlett annak lehetősége, hogy addig még nem látott mennyiségű éremmel tudnak majd hazatérni, s ez végül szerencsére így is lett. A magyar sportolók tíz aranyérmet, egy ezüstérmet és öt bronzérmet szereztek, amivel hazánk az éremtáblázat harmadik helyét szerezte meg a mezőnyből kiemelkedő németek és amerikaiak mögött. Sportolóink összesen 134 olimpiai pontot szereztek, ami szintén új csúcs volt. A nyitóünnepségen a négy évvel korábbihoz hasonlóan Bácsalmási Péter atléta vitte a magyar zászlót, a fogadalmat pedig Kovács József atléta tette le a magyar olimpikonok nevében.
A legeredményesebb magyarnak Kabos Endre kardvívó bizonyult, aki folytatta a magyarok 1912 óta (az 1920-as, mieink nélkül rendezett játékokat kivéve) tartó olimpiai hegemóniáját, hiszen egyéniben győzött, s vezetésével a csapat is nyert, amelyben rajta kívül még Gerevich Aladár, Berczelly Tibor, Kovács Pál, Rajcsányi László és Rajczy Imre szerepelt. Megvédte címét a férfi vízilabda-válogatott, amely a négyes döntőben a németekkel ikszelt, a franciákat és a belgákat viszont legyőzte. Ezen az olimpián született meg az első két magyar női aranyérem, hiszen magasugrásban Csák Ibolya, tőrvívásban Elek Ilona állhatott föl a dobogó tetejére. Első lett még Kárpáti Károly, Lőrincz Márton és Zombori Ödön birkózók, Csik Ferenc úszó, Harangi Imre ökölvívó. A magyar csapat egyetlen ezüstérmét Berzsenyi Ralph kisöbű puskás szerezte sportlövészetben, bronzérmet pedig Gerevich Aladár, Palotás József birkózó, Platthy József díjugrató, a női összetett tornászcsapat és a férfi 4×200 méteres gyorsúszó váltó nyert.
A magyarok példátlanul jó szereplése világszerte nagy feltűnést keltett, hiszen előzetesen nem sokan gondolták, hogy honfitársaink ennyire eredményesek lesznek. A nagy siker titka többek között abban keresendő, hogy az 1930-as évek közepén a gazdasági válságból való kilábalás következtében nőtt a magyar sport pénzügyi mozgástere, miközben az infrastrukturális feltételek jelentősen javultak, s hazánk politikai vezetése is nagyban támogatta a sportot. A Horthy-rendszer mindig is hasznos és a fiatalok nevelése szempontjából fontos területként tekintett a sportra, amely a trianoni igazságtalanságok okozta lelki sebek legalább részbeni begyógyítására is alkalmas volt. Az 1936-os olimpiával egy nagy sikerszéria vette kezdetét, amely lényegében a mai napig tart, ugyanis a magyar sportolók rendre olyan eredményeket érnek el, amelyekkel hazánk ott van az éremtáblázat első tíz helyezettje között, vagy legalább az első tíz közelében. Bízzunk benne, hogy ez a sorozat Tokióban sem szakad meg.
Az olimpiatörténeti cikksorozat eddigi írásai megtalálhatóak erre a linkre kattintva!
Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!
A kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons