Itt vagy
Főoldal > Visszapillantó > St. Louis 1904: Egy újabb olimpia a világkiállítás árnyékában

St. Louis 1904: Egy újabb olimpia a világkiállítás árnyékában

Már az 1894-ben megtartott első olimpiai kongresszuson fölvetődött az a gondolat, hogy a harmadik modern olimpiát az Egyesült Államokban kell megrendezni, hogy ezzel is népszerűsítsék az ötkarikás mozgalmat. Aztán 1904-ben a harmadik olimpiát valóban egy amerikai város rendezte, de nem az, amelynek eredetileg odaítélték. A váratlan helyszíncsere oka pedig a világkiállítás volt, amelyet 1904-ben St. Louis városa rendezett. Ugyan négy évvel korábban Párizsban igen kaotikusra sikeredett az expó keretei között megrendezett olimpia, de a NOB mégis belement abba, hogy ismét egy ilyen játékokra kerüljön sor, amely ezáltal hónapokig tartott. Magyarok is indultak St. Louis-ban, ami nagy szó volt, mert az utazási költségek miatt csupán hét európai nemzet vett részt ezen az olimpián. A nagy utazásnak aztán meglett az eredménye, ugyanis négy éremmel tért haza a hét főből álló küldöttség. A Visszapillantó rovat olimpiatörténeti cikksorozatának harmadik részében összefoglalót olvashattok az 1904-es olimpiáról.

Pierre de Coubertin, az olimpiai mozgalom életrehívójának visszaemlékezései szerint már 1894-ben, az olimpia föltámasztásáról döntő párizsi kongresszuson hallgatólagos megállapodás született arról a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagjai között, hogy ha már az első olimpiát az ókori játékok szülőföldjének, Görögországnak fővárosában, a másodikat pedig a modern olimpia megálmodójának, Coubertin bárónak hazájában, Franciaországban rendezik, akkor evidens, hogy a harmadik ötkarikás játékokra az Egyesült Államokban kerüljön sor. “Görögország, Franciaország, Egyesült Államok: ez a kezdő hármas nagyon alkalmas az olimpia, mint intézmény globális jellegének hangsúlyozására és vitathatatlan alapokra történő helyezésére” – áll Coubertin Olimpiai emlékek című visszaemlékezésében.

A francia báró azonban nem ragaszkodott mindenáron ahhoz, hogy Amerikában rendezzék a harmadik olimpiát, hiszen 1896 novemberében annak lehetőségét is fölvetette, hogy Berlinben vagy Stockholmban legyen az 1904-es seregszemle. Ugyanakkor továbbra is az amerikai rendezést részesítette előnyben, s azon belül is New York-ot emlegette, mint egy olyan várost, amely demonstrálni tudná a játékok kozmopolita jellegét. Az 1900-as párizsi olimpia idején a brit sporthatóságok fölvetették, hogy az 1904-es játékokat Londonban kellene lebonyolítani, az Egyesült Államok pedig megkapná az 1908-as rendezést. Az amerikaiaknak sikerült meggyőzniük a briteket arról, hogy mégiscsak az volna a jobb megoldás, ha négy év múlva az USA-ban lenne az olimpia, s 1908-ban kerülne sor a londoni játékokra. A szigetország végül letett az 1904-es rendezésről, így lényegében az utolsó akadály is elhárult a NOB nagy álma elől, hogy a görög és a francia után egy amerikai olimpia következzen.

A rendezőország kilétére tehát hamar fény derült, azonban a rendezővárost még ki kellett választani. Philadelphia, New York, Chicago és St. Louis jelentkezett. Philadelphia rendkívül lelkes volt, amit bizonyít, hogy a helyi újságok lényegében kész tényként közölték, hogy a játékokra a Pennsylvania Egyetemen fog sor kerülni. A nagyváros étvágyát azonban nem elégítette ki Pierre de Coubertin, aki 1900. november 11-én párizsi lakásán kijelentette, hogy a NOB Chicagót és New York-ot favorizálja házigazdaként.

A chicagói pályázati bizottságban többek között helyet foglalt a Chicago Egyetem elnöke és az 1893-ban a városban rendezett világkiállítás főszervezője is, akik éppen az expóra hivatkozva hirdették, hogy Chicago alkalmas lenne az olimpia házigazdájának szerepére. Coubertint csábította a chicagói rendezés gondolata, így a városi tanács 1901. május 10-én el is fogadott egy komplex dossziét, amelyben garanciát vállalt arra, hogyha Chicago megkapja a játékok rendezési jogát, akkor az egyetem területén lehetnek a versenyek. Emellett egy nagy stadion építését is tervbe vették, amely a görög építészet stílusjegyeit viselte volna magán.

Az Egyesült Államokban egyre többen kritizálták a pályázati folyamatot, mondván, a döntéshozók lényegében előre elhatározták, hogy Chicagónak adják az olimpiát. Különösen dühítette ez James Edward Sullivant, a kor egyik legbefolyásosabb amerikai sportvezetőjét, aki elhatározta, hogy ha kell, a NOB-ot megkerülve, egy amolyan “nemzetközi unió” keretében saját maga szervezi meg az olimpiát. Ezen próbálkozása azonban sikertelen maradt.

Chicago városa ennek ellenére 1901. május 21-én, a NOB Párizsban rendezett 4. közgyűlésén egyhangú szavazással megkapta az 1904-es ötkarikás játékok rendezési jogát. Pierre de Coubertin már 1897-ben felkérte William McKinley-t, az Egyesült Államok akkori elnökét, hogy ő nyissa meg a játékokat, ez azonban nem történhetett meg, mivel a politikust 1901. szeptember 14-én Buffalóban meggyilkolták. Alelnöke, a tragédia után elnökké avanzsált Theodore Roosevelt szintén támogatta az olimpia gondolatát, így az 1904-es játékok fölött kezdett kitisztulni az ég.

1903-ban azonban újabb problémák merültek fel. St. Louis városa már javában készült az 1904-es világkiállításra, amikor a település vezetői fölvetették, hogy ha már négy évvel korábban Párizs az expó keretében rendezte meg az olimpiát, akkor erre ők is képesek lesznek. St. Louis illetékesei élénken, néha már vehemensen érdeklődtek a NOB-nál, hogy nem lehetne-e visszavonni a rendezési jogot Chicagótól, s nekik adni azt. Coubertin báró tetszését nem nyerte el az, hogy 1900-ban a világkiállítás keretében került sor az olimpiára, mert ezzel a játékok jelentősége a háttérbe szorult. A francia ennek ellenére most nem vetette el, hogy ismét az expóval együtt kerüljön sor az olimpiára, így arra kérte a NOB tagjait, hogy ítéljék St. Louis-nak a rendezést. 1902. december 23-án Theodore Roosevelt amerikai elnökhöz fordult, arra kérvén, hogy döntsön ő a házigazda kilétéről. Ez azért volt érdekes lépés, mert Coubertin előzőleg nem kérte ki a NOB-tagok véleményét. Végül 1903 elején erre is sor került, s 14-en igennel, 2-en nemmel szavaztak, 5-en pedig tartózkodtak a szavazástól, így az olimpia helyszíne megváltozott. Coubertin 1903. február 10-én St. Louis-nak küldött táviratában jelentette be hivatalosan, hogy a játékokra a Missouri állambeli városban kerül sor.

Hamar fölállt a szervezőbizottság, amelynek tiszteletbeli elnökévé Theodore Rooseveltet választották. A testületnek a korszak szinte valamennyi meghatározó amerikai sportvezetője tagja volt, köztük a chicagói rendezés ellen kardoskodó James Edward Sullivan is. Mivel akkoriban még kevés nemzetközi sportági szakszövetség létezett, ezért az olimpia szabályait az amerikai sportszervezetek szabták meg. A gond ezzel az volt, hogy a tengerentúlon más előírások voltak (és vannak mindmáig) érvényben a sportban, mint Európában, így pl. az úszó- és futószámok távját nem méterben, hanem yardban adták meg. Ez több értetlenkedésre is okot adott az olimpia során, különösen az amerikai bírók és a nem amerikai versenyzők között. Az is gondot jelentett, hogy mivel kizárólag amerikai bírók működtek közre a versenyeken, ezért nem egy esetben volt példa részrehajló ítélkezésre. Ennek esett kis híján áldozatául Halmay Zoltán magyar úszó is, aki ötven yardon győzni tudott, a versenybíró mégis holtversenyt ítélt, így újraúszást rendelt el. Halmay ezt is megnyerte, így ő lett az olimpiai bajnok. Az amerikai közvéleményt egyáltalán nem zavarta ez a különös szituáció, mert erre amolyan revansként tekintettek arra válaszul, hogy 1900-ban Párizsban is csak francia bírók vettek részt az olimpián, akik szintén nem egyszer voltak elnézőek honfitársaikkal szemben.

Napjainkban az Olimpiai Charta már előírja, hogy minden olimpiáról részletes jelentést kell készíteni, amelyben le kell írni a játékok előkészületeit, a szervezést és az események lebonyolítását is, beleértve a versenyek eredményeit. Az ősidőkben ez még nem volt kötelező, s a párizsi szervezőkhöz hasonlóan az amerikaiak sem készítettek jelentést az olimpiáról. Később viszont előkerült két, egyaránt 1905-re datálható írásmű, amelyet a NOB és sporttörténészek is a St. Louis-i olimpia hivatalos jelentéseként ismertek el.

Mivel erre az olimpiára is egy világkiállítás keretében került sor, ezért az eseményre árúsított jegyeken és a hirdetéseken, plakátokon sem szerepelt az olimpia kifejezés, ahogy az Párizsban is történt. Az is közös a két olimpiában, hogy nem pár hét, hanem több hónap alatt zajlottak le a versenyek. A párizsi játékok 167 napig tartottak. St. Louis nem sokkal maradt el ettől, ugyanis 1904. július 1. és november 23. között, azaz 145 napon keresztül zajlottak a különböző sportágak viadalai. Összesen 19 sportág került föl a műsorra, köztük története során először és demonstratív jelleggel a kosárlabda, valamint a műugrás. Természetesen most is szerepelt a programban az atlétika, az úszás, a kerékpározás, a torna, a lövészet és az íjászat, s olyan, az amerikaiak körében népszerű sportágak, mint a golf vagy a tenisz. Érdekesség, hogy két ír sportág: az ír futball és a hurling nevű labdajáték is szerepelt a műsoron demonstratív jelleggel, tehát abból a célból, hogy később rendszeresen szerepelhessen az olimpiákon.

A szervezők az összes versenyszámot olimpiainak tekintették, mivel azok minden ország minden sportolója előtt nyitottak voltak, nem indulhattak rajtuk fogyatékkal élők (Párizsban paraszámokra is sor került), s kizárólag amatőrök vehettek részt, kivéve a vívást, ahol most is biztosított volt a profik indulása. Profik végül nem indultak, így kizárólag amatőrök vettek részt az olimpián. A NOB a július 1. és november 23. közötti időszakot ismeri el az olimpia idejeként, holott már májusban is voltak olyan versenyek, amelyeket a szervezők a játékok részének tekintettek, azonban a NOB ezt utólag nem ismerte el.

Antropológiai napok

Bizonyára kevesen tudják, hogy az 1904-es St. Louis-i olimpia minden idők egyik legellentmondásosabb ötkarikás játéka volt. Az esemény keretében augusztus 12-13-án került sor az Antropológiai Napokra (egyes források Speciális Olimpiaként írták le, de napjaink hasonló nevű versenyéhez semmi köze sincs), mégpedig abból a célból, hogy bebizonyítsák: az alsóbbrendűnek tartott rasszok (főleg a feketék) el vannak maradva atletizáltság terén a fehérektől. Tudni kell, hogy az olimpiára abban a korszakban került sor, amikor az Egyesült Államokban valósággal tombolt a szegregáció.

A rendezvényt William John McGee antropológus, a világkiállítás antropológiai eseményeinek szervezője, az Egyesült Államok főantropológusa hívta életre, s ebben segítségére volt Dr. Simms, a chicagói Field Múzeum fizikakultúrai intézetének vezetője. Céljuk az volt ezzel az eseménnyel, hogy egyesítsék a különböző etnikai csoportokat, s lehetőséget kínáljon a tudósoknak e népcsoportok tanulmányozására. Sullivan szándékai ugyanakkor kevésbé voltak tudományosak: valójában arra törekedett, hogy rávilágítson az általa vadaknak nevezett színesbőrűeknek a sportban elfoglalt alsóbbrendűségére. Ennek érdekében összehasonlították a fehér sportolók által az olimpián elért eredményeket a színesbőrűek által elért eredményekkel, s ez alapján döntötték el, hogy ki számít “fejlett kaukázusi sportolónak”.

Mely országok vettek részt?

Ahogy négy évvel korábban Párizsban, úgy 1904-ben St. Louis-ban is jelentős többségben voltak a hazai sportolók. Ugyan ezzel az olimpiával kapcsolatban is különböző adatok keringenek a köztudatban a sportolók számát illetően, de abban minden kutató és a NOB is egyetért, hogy a 617-651 indulóból több, mint 500-an amerikaiak voltak. A NOB szerint 12 ország 651 sportolója vett részt a harmadik olimpián, akik között 6, egyaránt amerikai nő volt. Az Olympedia adatbázisában 650 induló szerepel, de ott is 6 nőt tüntetnek fel. Az 1900-as olimpia kapcsán már emlegetett Bill Mallon amerikai sporttörténész az 1904-es játékokról írt könyvében 630 indulóról ír, de ő is hat hölgyről tesz említést. A L’Équipe című francia sportnapilap 2003-ban azt állította, hogy 617-en vettek részt ezen az olimpián, s nyolc nő volt köztük. Ezek a különbségek annak tudhatók be, hogy nem minden versenyszámot ismert el a NOB és a több, egymástól függetlenül dolgozó kutató – a NOB pl. 95 versenyszámot ismert el olimpiaiként, a L’Équipe csak 89-et.

Ahogy ezekből a számokból kiderülhetett, a nők részvétele erősen limitált volt. A hat vagy nyolc hölgyemény, aki rajthoz állhatott a harmadik olimpián, egyaránt íjászatban szerepelt. A szebbik nem tagjai először az 1900-as olimpián vehettek részt annak dacára, hogy Pierre de Coubertin ellenezte szereplésüket. Párizsban golfban, teniszben és a croquet névre hallgató francia golyójátékban voltak női résztvevők. St. Louis-ban ökölvívásban is versenyeztek hölgyek, de a boksztorna eredményeit nem tartották nyilván, mert demonstratív jelleggel szerepelt a műsoron.

Mivel a korszakban még kevés nemzeti olimpiai bizottság létezett, az Egyesült Államokban pedig egészen 1921-ig kellett várni ennek a szervezetnek a fölállítására, ezért az 1904-es játékokon szereplő amerikai sportolók klubokhoz és egyetemekhez tartoztak. Chicago végül elvesztette a rendezés jogát, azonban a város két klubja is képviseltette magát a megmérettetésen. Indultak az amerikai írek, s New York-ból, Milwaukee-ból és Mohawkból is érkeztek sportolók. A szomszédos Kanada – jóllehet, abban az időben brit domínium volt – 43 fős küldöttséggel vett részt az olimpián, amelynek tagjai a montréali amatőr sportegyesületből kerültek ki.

Az amerikai földrészt képviselte még az USA védnöksége alatt álló Kuba. Afrikát Dél-Afrika képviselte, amely két színesbőrű maratonfutóval szerepelt – Len Taunyane és Jan Mashiani lettek az olimpiák történetének első feketebőrű afrikai indulói.

Európából a magas utazási költségek miatt (akkoriban többhetes hajóút vezetett az Egyesült Államokba repülő nem lévén) csupán hét ország vállalta a szereplést. A legnagyobb, 17 fős csapattal Németország rendelkezett, Görögország pedig 14 sportolót indított. A britek három, az osztrákok kettő, a franciák és a svájciak pedig egy-egy versenyzővel képviseltették magukat. Nem hivatalos források szerint Norvégiának is volt egy háromtagú delegációja St. Louis-ban, valamint egy kerékpáros révén Olaszország is résztvett a versenyeken. Rajtuk kívül még a Terra Nova-i Domínium is indított egy sportolót.

A harmadik legnagyobb, négy főből álló európai csapattal Magyarország rendelkezett, amely ezúttal csak atlétákkal és úszókkal képviseltette magát az olimpián – vívásban ezúttal egyetlen honfitársunk sem indult. Az 1900-as olimpián Halmay Zoltán volt a legeredményesebb magyar sportoló, s ezt a címet St. Louis-ban is megőrizte, ugyanis két aranyérmet szerzett. Az egyiket a már említett 50 yardos gyorsúszásban, a másikat pedig 100 yardon. A két arany mellett egy-egy ezüst- és bronzérem született még magyar részről – ezeket egyaránt Kiss Géza szerezte, aki 1 mérföldes gyorsúszásban lett második, 880 yardon pedig harmadik.

A négy érem mellett öt olimpiai pontot sikerült még szereznie a magyar csapatnak. A már Párizsban is szereplő Gönczy Lajos magasugrásban a negyedik, állóhelyről végrehajtott magasugrásban pedig az ötödik lett. A negyedik magyar, Mező Béla 60 és 100 méteres síkfutásban, illetve távolugrásban szerepelt. 60 méteren negyedik, 100-on harmadik lett előfutamában, távolugrásban pedig a 7. és a 10. hely között végzett. A magyar sportolók két sportágban, összesen huszonnyolc olimpiai pontot szereztek. Ez tizenkét ponttal kevesebb, mint az előző, párizsi olimpián elért eredmény.

Halmay Zoltán Párizs után St. Louis-ban is a legsikeresebb magyarnak bizonyult. (Forrás: Wikimedia Commons)
Kik voltak az olimpia hősei?

Hogy ne csak a magyarok eredményeiről essék szó, érdemes kitérni arra is, hogy kik voltak még igazán eredményesek St. Louis-ban. Mivel a mezőny háromnegyedét az amerikaiak tették ki, így nem meglepő, hogy az Egyesült Államok sportolói voltak a legsikeresebbek ezen az olimpián. Az USA 79 arany-, 83 ezüst- és 80 bronzéremmel zárta a játékokat, s nem egy versenyzőnek sikerült több bajnoki címet is begyűjtenie. A legtöbb, szám szerint négy aranyérmet szerezte a pályakerékpározó Marcus Hurley, valamint két tornász: Anton Heida és George Eyser. Az úszóknál Charles Daniels három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet ünnepelhetett. Az amerikaiak különösen atlétikában és tornában domináltak, hiszen előbbi sportágban 23, utóbbiban 12 aranyérmet szereztek. Remekül szerepeltek kerékpározásban, birkózásban és íjászatban is.

Az éremtáblázat dobogójának második fokára Németország ért oda, amelynek 17 fős küldöttsége 13 érmet: 4 aranyat, 4 ezüstöt és 5 bronzot hozott össze. Náluk is egy úszó, Emil Rausch termelte a legtöbb, szám szerint három érmet, amelyből kettő volt arany, egy pedig bronz. Némi meglepetésre a harmadik helyre az önálló csapattal induló, pedig akkoriban amerikai protektorátusnak számító Kuba ért föl, amelynek három sportolója kilenc érmet: 4 aranyat, 2 ezüstöt és 3 bronzot szerzett. Ebből az éremtermésből négyet egy Albertson Van Zo Post nevezetű vívó vállalt magára, aki egy arany-, egy ezüst- és kettő bronzérmet gyűjtött.

Összesen kilenc ország szerzett érmet, csak Ausztrália, Dél-Afrika és az ezúttal mindössze egy versenyzőt indító Franciaország maradt medália nélkül. Kanada lett a negyedik, Magyarország pedig az ötödik. A mieinknek a briteket, a vegyes csapatokat, a görögöket, a svájciakat és az osztrákokat sikerült megelőzniük.

Zárásként egy apró érdekesség: A harmadik olimpia egy nagy médiatörténeti esemény is volt, ugyanis ezen az ötkarikás játékon készült először mozgóképfelvétel, amelyet első alkalommal az 1968-as mexikóvárosi olimpia művészeti versenyének keretében mutattak be. A felvételen egy atlétikai verseny látható.

Ez volt az 1904-es olimpia tömör összefoglalója. A Sportudvar olimpiatörténeti cikksorozatának következő részében az 1908-as londoni játékok lesznek terítéken. Kövessetek minket!

Nem akarsz lemaradni a hasonló cikkekről? Iratkozz föl a Sportudvar Hírlevélre!

A kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons

Fel
%d bloggers like this: