Itt vagy
Főoldal > Sportudvar > Hazai Pálya > A sikertelenség korszaka köszönt a magyar férfi vízilabdára?

A sikertelenség korszaka köszönt a magyar férfi vízilabdára?

Érem nélkül zárult a mieink számára a Barcelonában rendezett férfi és női vízilabda Európa-bajnokság. A címvédő női válogatott a negyedik, a férfi nemzeti együttes pedig csak a nyolcadik helyet tudta megszerezni a kontinenstornán. Märcz Tamás, az urak szövetségi kapitánya az oroszok elleni elvesztett helyosztó után azt mondta, hogy nehéz idők várnak a magyar vízilabdára. Ezzel a kijelentésével pedig sajnos nehezen lehet vitatkozni. A férfiaknál nagyon kevés fiatal tehetség van, aki be tud férkőzni a felnőtt válogatott keretébe. Egyes szakértők és szakírók az urak esetében már a 2020-as olimpiai részvételt is féltik. A hölgyeknél jobbnak tűnik a helyzet, hiszen egy fiatal, kevés nemzetközi rutinnal rendelkező csapat játszott az Eb-n. Bennük még sok lehet, ha összeérnek. De vajon tényleg sötét a magyar férfi vízipóló jövője? Erre próbálok választ találni ebben az írásban.

HIRDETÉS

A részleteket lásd ide kattintva!

Befejeződött szombaton a férfi és női vízilabda Európa-bajnokság a spanyolországi Barcelonában. Magyar szempontból korántsem nevezhető sikeresnek a kontinensviadal, sőt, az utóbbi évtizedek talán legrosszabb szereplésének lehet tekinteni a mostani eredményeket, hiszen amíg a címvédő női válogatott negyedik lett (ami önmagában nem rossz eredmény), addig a férfi együttes mindössze a nyolcadik helyet tudta megszerezni, ami csak eggyel jobb, mint az eddigi legrosszabb magyar teljesítmény, amely 1989-ben egyk kilencedik helyezés volt.

Mielőtt még belemélyednénk abba, hogy mi is megy a vízilabdázásban, kicsit elevenítsük fel az Európa-bajnokság egyenes kieséses szakaszának történéseit.

A végére elfáradtak a lányok

A női válogatott rendkívül izgalmas mérkőzésen jutott túl az olasz csapaton a negyeddöntőben, majd a legjobb négy között is nagyon szoros csatát vívott a hollandokkal, ám azt már nem sikerült behúznia.

Bíró Attila szövetségi kapitány azt mondta az elveszített elődöntőt követően, hogy a magyar csapat éremért utazott Barcelonába. Márpedig a bronzmeccs után csak akkor jut érem, ha a magyarok legyőzik a házgazdát.

Ennek ellenére pocsékul kezdtek a mieink, az volt az ember érzése, hogy a spanyolok akkor és úgy dobnak gólt, ahogyan és amikor csak akarnak. Villámgyorsan 0-3 állt az eredményjelzőn, a védekezésünk és a támadásunk is elmaradt a várttól. A második negyedre nagyon feljavult a védekezésünk és bár a támadásainkról ugyanez nem volt elmondható, feljöttünk a szünetre 3-6-ra.

Fordulás után azonban úgy tűnt, mintha újra az első játékrészt élnénk át. A házigazdák tökéletesen tudták, hogy mikor milyen figurával próbálkozik a magyar csapat, mindig odaért a blokk, a kapus. Innentől a mieink lövései a kapufáról kifelé, a spanyoloké onnan befelé pattantak. Többször hiába védett Gangl Edina, vagy az utolsó negyedben beálló Tóth Eszter, akkor is betáncolt a labda a kapuba.

Az utolsó játékrészben már nem is igazán próbálkoztak a spanyolok, csak a támadóidőt futtatták le az órán, így a magyarok 6-12-re javították a nem túl szép eredményt.

“A hollandok elleni mérkőzésen semmivel sem voltunk rosszabbak, megakasztottak minket néhányszor, és mi is néha saját magunkat – mondta Bíró Attila szövetségi kapitány a meccs után az elődöntőre utalva. – Most az első negyed után gyakorlatilag elment a hajó, ilyen csapat ellen egy ötről nem könnyű fordítani. Ennek ellenére három hat után ott volt a lehetőség, csak aztán megint kiütközött az a mentális fáradtság, amely eddig nem mutatkozott meg. Ez nyilván betudható az elődöntőnek, a bronzmeccsnek. A spanyol csapat profibb, rutinosabb és per pillanat sokkal jobb játékosokból is áll”.

Arra az újságírói kérdésre, amely a játékosok mentális állapotát firtatta, ezt válaszolta a szakember: “Nyilván, hosszú volt a torna. Ha csak a mostani mérkőzésről beszélünk, a spanyoloktól gyakorlatilag egy játékos kivételével mindenki tíz-tizenöt világversenyen részt vett. Nálunk többen az elsőn vagy másodikon, ha az ötödik lett volna nekik, biztosan nem kapunk ki. Csalódott vagyok, mert úgy éreztem, hogy fizikailag jobbak vagyunk, a mentális fáradtság megmutatkozott egy-egy védekezésnél. Adódtak helyzeteink, ötméteres, előnyök, lefordulások, amelyeket be kell lőni, mert különben még szorosabbá sem tudod tenni az ilyen meccset. Sokkal több volt benne. Igaz, ha egy-két góllal kikapunk, akkor is csalódott lettem volna, mert azt gondoltam, hogy lesz sanszunk – és lehetett is volna – a jobb eredmény elérésére”.

Ahogy ebből a nyilatkozatból is kitűnik, összességében véve egy kevés nemzetközi rutinnal rendelkező csapat szállt medencébe meccsről meccsre Barcelonában, amely nagyobb tapasztalattal a birtokában minden bizonnyal legyőzte volna a spanyolokat, legalábbis Bíró Attila szerint. Ez teljesen logikusan hangzik és igaz is lehet, de hogy annak bizonyul-e, az csak a közeljövő nagy tornáin fog kiderülni.

Közel három évtizede nem látott gyenge eredmény a férfiaktól

A férfi válogatott úgy érkezett a katalán fővárosba, hogy a tavalyi, hazai rendezésű világbajnokságon, Märcz Tamás szövetségi kapitány első nagy világversenyén döntős volt. Az akkori eredmény alapján sokan joggal bizakodtak abban, hogy az Eb-n is sikerül minimum a legjobb négybe eljutni. Csakhogy a vízilabdában az a furcsa helyzet áll elő rendszeresen, hogy az Európa-bajnokság erősebb, mint a világbajnokság, hiszen az öreg kontinensen kívülről legfeljebb az amerikaiakat, a kanadaiakat, esetleg az ausztrálokat lehet még olyan nemzeteknek tekinteni, amelyek helyt tudnának állni akár ellenünk is egy vb-n vagy egy olimpián.

Az Eb-ken viszont a sportág összes nagyhatalma részt vesz, rajtunk kívül Olaszország, Horvátország, Montenegró és Szerbia sorolható ide, de a spanyolok, az oroszok és a görögök is mindenkire veszélyesek lehetnek. Azt, hogy mennyire szűk a férfi vízilabda elitje, jól mutatja az a tény, hogy a 16 csapatos Eb-mezőnybe olyan országok is befértek idén, mint Grúzia, Szlovákia, Málta vagy Törökország, amelyek pofozógépek voltak a csoportmeccsek során.

Mint arról a csoportkört összegző írásomban is szó volt, már az onnan való továbbjutás is nagyon nehezen jött össze a magyar válogatott számára, hiszen Grúziát sikerült legyőzni, az olaszok ellen viszont sima vereség következett. Ennél is fájóbb volt azonban a németek elleni pontvesztés, ami abszolút nem volt benne a pakliban.

Ekkor lehetett először igazán azt gondolni, hogy valami nagyon nincs rendben a mieinknél. Ettől függetlenül bíztunk abban, hogy a negyeddöntőért vívandó rájátszáson legyőzi a csapat Hollandiát, s megváltja jegyét a legjobb nyolc közé. Ez sikerült is, de amíg Montenegró tíz, Görögország pedig nyolcgólos különbséggel jutott túl ellenfelén, addig ez nekünk csak hárommal sikerült, pedig a hollandok a férfiaknál messze nem olyan jók, mint a nőknél. A lényeg, hogy meglett a továbbjutás, azonban a negyeddöntős ellenfél kilétének már nem örülhettünk ennyire, hiszen a címvédő és olimpiai bajnok Szerbia testén keresztül lehetett volna bejutni a legjobb négy közé.

Az esélylatolgatások során alig akadt valaki, aki őszintén bízott volna a magyar sikerben, hiszen a még egy-két éve is egymással késhegyre menő csatákat vívott két együttes között most igen nagy különbség mutatkozott. Ez sajnos a meccsen is így volt, hiszen déli szomszédunk 8:5-re győzött.

A Szolnokról igen jól ismert Andrija Prlainovics – a legutóbbi idényben hét szerb légiós pólózott Magyarországon – különösebb állítgatás nélkül bevarrta az első emberelőnyt, ráadásul a 3. percben a csapatkapitány Filip Filipovics is betalált. Valamivel később a remekül, gyorsan megjátszott fórt Nikola Jaksics fejezte be, és hiába reklamálta Nagy Viktor kapus a két métert (azaz hogy túl közel ment a szerb), már 3:0-t mutatott az eredményjelző, ráadásul Jaksics ismételt. Maguk a játékosok mondták, hogy nem lehet úgy kezdeni, amiként az olaszok ellen, ehhez képest ezúttal csak annyi volt a különbség, hogy 5:0 helyett 4:0-val zárult az első nyolc perc.

A folytatás sem hozott sok jót: Nemanja Vico húzta be az emberelőnyt, míg az ellentámadásból, ugyancsak előnyből Mezei Tamáshoz el sem jutott a labda…

Märcz kapitány némi meglepetésre sárga lapot kapott, pedig legfeljebb a játékosainak magyarázott vehemensen. Hiába mondott azonban bármit, gólképtelen maradt a csapat. Fél perccel a félidei szünet előtt Bedő Krisztián mentette meg a csúfságtól a válogatottat, hogy 16 percen keresztül ne találjon be.

Ami kimaradt az olaszok ellen, most, a fordulás után bement: Bedő Krisztián parádésan csavart gólt centerből, de mielőtt feléledtek volna a remények, Jaksics – éppen úgy, mint az előző két alkalommal – volt eredményes. Néha az volt az ember érzése, hogy a szerbek csak arra ügyelnek, a magyar együttes ne kerüljön lőtávolba, egyébként nagyjából az eredmény tartására törekednek. A csapatuk fele mégiscsak Magyarországon játszik, talán nem akartak annyira erőt demonstrálni az idénybeli társakon, mint az olaszok. Amikor pedig felcsillant a remény – értsd, három gólra csökkent a különbség –, akkor gyorsan értékesítettek egy emberelőnyt.

Mindenféle izgalom nélkül csordogált el a negyedik negyed – a vége 8:5 lett oda –, amelynek végén feljegyezhettük: 1991 óta először fordult elő, hogy a magyar férfiválogatott nem került négy közé az Európa-bajnokságon. Akkor, Athénban ötödik lett a gárda – Barcelonában is ez maradt a lehetséges maximum.

Azok, akik annyira nem jártasak a vízilabdázás világában, s legfeljebb a magyar válogatottak mérkőzései erejéig szokták nézni a sportágat, jószerivel legyintettek, hogy az ötödik hely úgyis meglesz a mieinknek. Csakhogy olyan együttesek maradtak le az elődöntőről, mint a mindig mindenkire veszélyes Montenegró és az évtizedek óta a sportág élvonalában szereplő Görögország. Nekünk Montenegró jutott az 5-8. helyért lejátszott mérkőzésre.

Kevesebb mint egy hónappal korábban ugyanezt a mérkőzést Budapesten, a világliga döntőjében rendezték meg, akkor ötméteresekkel a balkáni együttes győzött. Ennél távolibb, bár kedvesebb emlék a 2013-as világbajnoki döntő, amikor Nagy Viktor vezetésével aranyérmet érő 8:7-es sikert arattak a mieink.

Hasonló eredménnyel kiegyeztünk volna most, s fel is csillant rá a remény. Annyiban mindenképpen, hogy a legutóbbi meccsekhez képest a csapat nem maradt gól nélkül az első negyedben, hiszen megúszásból Manhercz Krisztián a 3. percben betalált. A folytatás viszont az ellenfélnek sikerült jobban, Alekszandar Ivovics büntetőből, Alekszandar Radovics pedig akcióból vette be a kaput (1:2).

A második negyed elején a másik Radovics, Djuro használta ki szemvillanás alatt, hogy Manherczet kiküldték, ám néhány percig nem tudtak túljárni Nagy Viktor eszén. Legközelebb – Kovács Gergőnek köszönhetően – Dejan Lazovics mögött rezzent a háló, ám erre gyorsan felelt Drasko Brguljan, így az ellenfél 4:2-es vezetésével fordultak a felek.

Mielőtt megléptek volna a montenegróiak, Vámos Márton messziről bombázott sikeresen emberelőnyben, ám ismét nem jött össze az egyenlítés, hiszen Alekszandar Radovics kiemelkedett, ha pedig ő kiemelkedik… Kiemelkedni és jól lőni Zalánki Gergő is tud, így ismét egyre csökkent a különbség. Aztán megint kettőre nőtt: Alekszandar Radovics megint gyorsan használta ki, hogy emberelőnybe került Montenegró (4:6).

Angyal Dániel nagyszerűen megjátszott fórral lopta a távolságot, majd a negyed derekán Zalánki is bevágott egy előnyt, így 1:1 után ismét egyenlő volt az állás. Mielőtt reménykedni kezdett volna a közönség, Djuro Radovics is élt a lehetőséggel, s ezután már nem változott az állás. A magyar csapat 7:6-os vereséget szenvedett, és már csupán a hetedik helyért küzdhetett.

Az 1989-es, kilencedik helyet hozó bonni Európa-bajnokság óta nem végzett ötödiknél rosszabb helyen a magyar válogatott a kontinensviadalon – eddig.

A meseíró Andersen fantáziájával sem tudta volna elképzelni az ember, hogy az vár rá a Magyarország–Oroszország helyosztón Barcelonában, amit végül látott – jegyezte meg a Nemzeti Sport helyszíni tudósítója a hetedik helyért vívott találkozóval kapcsolatban.

A Montenegró elleni javulás alapján sokan bíztunk abban, hogy legalább a hetedik pozíciót sikerül elérni, de semmi, tényleg semmi sem akart összejönni Barcelonában.

Pedig Angyal Dániel a kivonuláskor még biztatóan, bátorítóan vágta hátba Vogel Somát, aki másodszor kezdett a kapuban. Vogel Soma először és utoljára a németek elleni, a vártnál sokkal izgalmasabbra sikerülő mérkőzésen szállt vízbe, s jól is tette dolgát a csoport második helyét érő, de összességében inkább felejteni való 4:4-es meccsen.

Ekkor még nem sejtettük, hogy ezt az összecsapást is – mármint a nézőknek – jobb lesz minél gyorsabban törölni a memóriából.

Rajtuk egyébként nem múlt semmi, a harmadik negyedben „Küzdjetek!”, a negyedik nyitányán már „Harcoljatok!” biztatással buzdították a magyar srácokat – kár, hogy ekkor három, majd már négy góllal vezetett az amúgy nem túl acélos rivális.

A tetemes hátrány és a nagy vereség réme miatt a negyedik negyed elején tényleg nekiesett a válogatott az oroszoknak, Märcz Tamás szövetségi kapitány a partról űzte-hajtotta a csapatot, így bő két perc alatt kettőre csökkent a hátrány. Fordítani viszont nem sikerült, még úgy sem, hogy Vámos Márton kevesebb mint egy perccel a vége előtt egy gólra lopta a távolságot.

Az utolsó támadásban Bátori Bence lövése nem talált utat a kapuba, így a 9:8-as vereség azt jelenti, hogy nyolcadik helyen zárta az Eb-t a férfiválogatott. Vagyis a föntebb említett lehetséges maximumot, az ötödik helyet nemhogy teljesíteni, még csak megközelíteni sem sikerült, ami kevesek rémálmában történhetett meg előzetesen.

Nagy szerencse, hogy a vízilabda a labdarúgással ellentétben sikersportág nálunk, így ennek köszönhetően nem olyan közeg alakult ki az uszodákban az évtizedek alatt, amelyben a mellébeszélés, a felelősség hárítása és a kifogás-generátor üzemi hőfokon történő működtetése jellemzi az edzők, játékosok megnyilvánulásait egy-egy nagyobb kudarc után. Märcz Tamás sem ilyen, keményen kimondta a tutit: kemény időszak vár a magyar vízilabdára.

Ha vicces akarok lenni, azt is írhatnám, hogy Kemény-mentes kemény időszak következik, hiszen a 2000-res évek aranygenerációjának szövetségi kapitánya szeptemberben távozik a Magyar Vízilabda-szövetség (MVLSZ) éléről, úgyhogy nem az ő irányításával kell átesni a holtponton.

Märcz Tamás orosz meccs utáni nyilatkozatához visszatérve: a kapitány úgy látja, felgyorsult a nemzetközi póló, a magyar válogatottnak pedig szinte mindenben van lemaradása.

“Szinte az összes meccsen azt láttuk, hogy valamiért nem indul a gépezet az elején. A torna közben változtattunk ezen, Montenegró ellen már lehetett valami jelet látni, de most is álmosan kezdtünk. Nem értek oda az emberek, azok lőttek, akiket nem akartunk, hogy lőjenek, lassan reagálunk, utána idegesek leszünk. Csalódott vagyok, mert ez mindentől függetlenül megint egy újabb vereség” – mondta a játékosként számos sikert elért szakember nem sokkal az utolsó helyosztó lefújása után.

Märcz Tamás szerint nagy lemaradásban van a magyar vízilabda. (Forrás: MTI/Illyés Tibor)

Märcz Tamás szerint a frissebb, kezdeményezőbb játék lehet a kulcs a sikerhez. “Felgyorsult a nemzetközi vízilabda, fel kell nőni a feladathoz. Aki észbe kap az elején, aki jobban tudja a ritmust diktálni, aki jobb döntéseket hoz, aki reaktívabb, az győz. Aki elalszik, az gólokat kap. Elemezni fogjuk még a meccseket csapatszinten és egyéni szinten is. Mindenki tudja, hogy hiányoznak innen most játékosok, és akik itt vannak, azoknak kellett az ő helyükre lépniük. Taktikailag nagyon éretlen ez a csapat, még rutinosabb és még átgondoltabb vízilabdát kell játszanunk, jó néhány csapat előttünk jár korban, rutinban, érettségben. Tulajdonképpen mindenben van lemaradásunkezért az elkövetkező két évben az olimpiáig célirányos és kemény munkát kell végezni egyénileg és csapatban egyaránt. Kemény időszak vár a magyar vízilabdára.”

Az esetleges személyi változások már az őszi Világkupa előtt megtörténhetnek, de konkrétat még nem tudott mondani a kapitány. “Lesz egy pár hét pihenő, szeptemberben jő a Világkupa, ami egészen másfajta vízilabdát igényel. Megnézzük, hogy ki vesz részt azon, várhatók módosítások a mostani kerethez képest, hogy pontosan mik, azt majd át fogom gondolni. Látjuk, hogy vannak bizonyos posztok, amik azért nem feltétlenül ütik meg a nemzetközi mércét, ahol jobban kellene játszani, és elképzelhető, hogy valamilyen úton-módon előre kell lépnünk. Hogy találunk-e erre megoldást, és hogy az előrelépés lesz-e, majd kiderül. Behatároltak a lehetőségek, hogy ki képviseli a magyar vízilabda-válogatottat, néha egy-egy változtatás azokat is serkenti és felébreszti, akik épp kikerülnek, meg azokat is, akik látják, hogy milyen könnyen ki-be lehet kerülni.”

Mit hoz a jövő?

Märcz Tamásnak abban, hogy behatároltak a merítési lehetőségek, nagyon igaza van. Legalábbis ezt a véleményét támasztja alá a korábbi BEK-győztes játékosnak, Szabó Zoltánnak még a szerbek elleni negyeddöntő után tett nyilatkozata: “Hozott anyagból dolgozunk, nagy meglepetés nem várható, hacsak vissza nem tér néhány kulcsjátékos, akikre nagy szüksége lenne a válogatottnak. Adja az ég, hogy alulról ‘odanő’ valaki, akit még nem tudunk, kicsoda. Ezzel a csapattal kell menni tovább, és akkor is mögötte állni, amikor ilyen helyzetben van, nem csak a dobogón.” 

Jól látszik ezekből a megnyilvánulásokból, hogy a magyar férfi vízilabda komoly bajba kerülhet, amennyiben a most kimaradt kulcsjátékosokból nem térnek vissza többen vagy pedig a feltörekvő fiatalok között nem lesz jópár nagyon tehetséges játékos, aki sikerre vezetheti a csapatot.

Az idő mindig az emberek ellen dolgozik. Ez a tény férfi vízipólónkra most hatványozottan igaz, hiszen már két év sincs hátra a 2020-as tokiói olimpiáig, vagyis lassan indul a kvalifikációs időszak. 2020 januárjában éppen Budapesten, a Duna Arénában kerül sor a következő kontinenstornára, amelynek győztese ötkarikás kvótát szerez.

Másfél évvel a torna előtt elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy Európa-bajnoki címet jósoljunk a magyar együttesnek, mint ahogy ahhoz is elég bátornak kell lenni, hogy odaadjuk neki a 2019-es Világliga aranyérmét, merthogy ez is kijutást eredményezne Japánba. Ugyancsak olimpiai kvótát jelentene, ha a jövő évi világbajnokságon döntőbe jutnánk. Erre se mernék nagy összegben fogadni…

Így marad az olimpiai selejtezőtorna. A magyar válogatott már a legutóbbi, 2016-os ötkarikás játékokra is innen vívta ki az indulás jogát, s amennyiben a következő másfél évben nem fog gyökeres fordulat beállni a nemzeti csapat körül, akkor valószínűleg 2020-ban is a kvalifikációs torna marad utolsó esélyként. Ahogy a föntiekből kitűnhetett, mindössze négy hely áll az európai csapatok rendelkezésére a minden bizonnyal 2020 tavaszán megrendezendő selejtezőtorna előtt a tokiói részvétel bebiztosítására. Ehhez jön hozzá további négy hely a selejtezőben.

2016-ban Magyarország mellett a mostani Eb-n ezüstérmes Spanyolország, Olaszország és némi meglepetésre Franciaország szerzett kvótát a selejtezőtornán keresztül Rióra. Várhatóan 2020-ban is erős mezőny fog összegyűlni a viadalon, ahonnan nem lesz egyszerű kijutni Tokióba. Több szakértő is arra figyelmeztetett az elmúlt napokban különböző médiumokban, hogy amennyiben nem sikerül a csapat körüli gondokat rendezni, akkor az akár az olimpiai indulásba is kerülhet. Persze nem érdemes még ennyire előreszaladni, de a gondolattal mindenképp érdemes eljátszani.

Az, hogy Magyarország nélkül rendezzenek férfi vízilabdatornát egy olimpián, az kb. olyan lenne, mintha az Egyesült Államok nélkül kerülne sor a férfi kosárlabdatornára. Márpedig én most olyan szervezetlenséget látok a nemzeti csapatnál, ami elvezethet minket ehhez a történelmi kudarchoz. Arról már sok szó esett eme cikkben, hogy a játékoskeret terén milyen problémák merülnek fel, de érdemes a szakmai stáb, s természetesen leginkább Märcz Tamás szövetségi kapitány felkészültségét is górcső alá venni.

Märcz 2013-ban vonult vissza, s abban az évben meg is kapta első edzői megbízását a BVSC-nél, amelyet egészen 2016-os kapitányi kinevezéséig irányított. Nem sikerült kiemelkedő eredményeket elérnie a budapesti vasutasokkal, de rendre a középmezőny elejében végzett velük. Eközben egy évig a női válogatott másodedzője is volt Merész András mellett. 2016-ban, Benedek Tibor lemondása után nevezték ki a férfi nemzeti együttes szakmai stábjának élére.

Ahogy föntebb már említettem, első igazán nagy válogatott tornáján, a hazai világbajnokságon rögtön döntőbe jutott a csapattal, ám ott alulmaradt a horvátok ellen. Ennek fényében is nagy csalódás az Európa-bajnoki 8. hely, akármennyire is erősebb egy Eb-mezőny, mint egy vb-mezőny.

Nem túl nagy edzői múltja mellett felvetődik bennem az a kérdés, hogy Märcz Tamás alkalmas-e arra, hogy ebben az általa jósolt kemény időszakban a férfi válogatottat irányítsa. Ugyanis egy olyan helyzetben, amikor alig egy év alatt kellene egy ütőképes, bárkire veszélyes alakulatot fölépíteni, talán a tapasztalat az, amire a leginkább szükség van ahhoz, hogy sikert lehessen elérni. Márpedig Märcz Tamás esetében nagy szakvezetői tapasztalatról egyelőre nehéz beszélni.

E tény miatt azt kell mondanom, hogy aggódom, de persze bizakodom is. Remélem, hogy – ha pokoli nehezen is – össze fog jönni az olimpiai részvétel, hiszen az azért mégis csak elképzelhetetlen, hogy Magyarország nélkül rendezzenek olimpiai férfi vízilabdatornát!

Aggódni azért aggódok, mert Olaszországról se gondoltuk volna tavaly, hogy nem tudja kvalifikálni magát a labdarúgó-világbajnokságra, aztán lám-lám, nem láthattuk a taljánokat a tornán.

Meglátjuk, mit hoz a jövő.

A kiemelt kép forrása: nemzetisport.hu

Vélemény, hozzászólás?

Top