A magyar labdarúgó-válogatott mindössze a harmadik helyen, a várakozásoktól messze elmaradó pontszámmal és játékkal zárta a 2018-as világbajnokság selejtezőit, melyek mélypontja az Andorra elleni idegenbeli kudarc volt. Csúcspontja pedig abszolút nem volt. A legkellemetlenebb az, hogy sokkal inkább a helyzet rosszabbodása, mint javulása következne logikusan a kialakult helyzetből, mivel amellett, hogy tíz éve nem szerepelt ilyen gyengén a nemzeti együttes egy selejtezősorozatban, az öregedő keret és a topligákban szereplő játékosok hiánya is súlyos nehézségeket fog előidézni a következő években, s az utánpótlásban vannak ugyan kíváló kvalitású labdarúgók, de semmi garancia sincs arra, hogy ők a felnőttek között is megállnák a helyüket. Itt járunk ma, amikor az MLSZ-nek döntenie kell, hogy megtartja-e a jelenlegi szövetségi kapitányt, vagy új szakember után néz.
„Van egy angol bölcsesség, a „kacsateszt”, mely szerint ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa és hápog, mint egy kacsa, akkor valószínűleg egy kacsát látunk. Na most, ha úgy érezzük, hogy a magyar válogatott rosszul játszik és rossz eredményeket ér el, az valószínűleg egy rosszul sikerült selejtezősorozatot jelent” – kezdődik a Nemzeti Sport Online írása.
Bernd Storck szövetségi kapitány elmondta a Feröer elleni mérkőzést megelőző sajtótájékoztatón, hogy Csányi Sándor MLSZ-elnök értékelése szerint stagnál jelenleg a válogatott. Az egészen biztos, hogy nem fejlődött az Európa-bajnokság óta eltelt időszakban…
A nagy kérdés az, hogy reálisan szemlélve várhatunk-e előrelépést a közeljövőben. És erre nehezen mondhatnánk igent, mivel a válogatottal kapcsolatos problémák alapvető és súlyos strukturális gondokra mutatnak rá.
Ezen a selejtezősorozaton képtelenség lenne bármit is szépíteni. Sem a látottak, sem a számok nem engedik meg.
Ez a magyar labdarúgó-válogatott legrosszabb kvalifikációs sorozata a 2008-as Eb-selejtezők óta, amikor a nemzeti csapat (szövetségi kapitányok: Bozsik Péter, majd Várhidi Péter) 12 pontot gyűjtve csoportja 6. helyén zárt, csupán Máltát megelőzve, de Máltától is egyszer kikapva.
Magyarország 14 ponttal maradt le a csoport első két helyezettjétől, Portugáliától és Svájctól. Amióta 3 pont jár a győzelemért a kvalifikációs sorozatokban (az 1996-os Eb selejtezői), hasonló még nem történt meg.
Ezen a selejtezősorozaton nem érdemes szépíteni. Nem is lehet. Sem a látottak, sem a számok nem engedik meg.
Ez a magyar labdarúgó-válogatott legrosszabb kvalifikációs sorozata a 2008-as Eb-selejtezők óta, amikor a nemzeti csapat (szövetségi kapitányok: Bozsik Péter, majd Várhidi Péter) 12 pontot gyűjtve csoportja 6. helyén zárt, csupán Máltát megelőzve, de Máltától is egyszer kikapva.
Magyarország 14 ponttal maradt le a csoport első két helyezettjétől, Portugáliától és Svájctól. Amióta 3 pont jár a győzelemért a kvalifikációs sorozatokban (az 1996-os Eb selejtezői), hasonló még nem történt meg. Ennyivel még nem maradt le a válogatott riválisaitól.
Lehet azt mondani, hogy ez a csoport erősebb volt, mint a továbbjutással végződő Eb-selejtezős csoport. Ez igaz, ám nem erősebb, mint amilyen riválisok közé került válogatottunk a 2010-es vb, a 2012-es Eb vagy a 2014-es vb selejtezőin.
Lehet azt mondani, hogy a háttérben (infrastrukturálisan, az utánpótlásban) elindultak jó folyamatok. Lehet azt mondani, hogy még a Feröer elleni, tét nélküli záró mérkőzésre is megtelt a Groupama Aréna.
De nem lehet nem meghallani, hogy a közönség teljesen egyértelműen tudatta Bernd Storckkal („Auf Wiedersehen!”), a szövetséggel, illetve a játékosokkal („K…a gyenge!”), hogy mi a véleménye. Nem volt Himnusz-éneklés a szurkolók elé álló csapattal együtt. Füttyszó volt. Csalódottság. Kiábrándultság. Ezek pedig teljesen jogos érzések a selejtezők után. Föllélegezhetnénk, hogy véget ért a selejtezősorozat, a gondok viszont itt maradtak.
Ahogy említettem, az 1996-os Európa-bajnokság kvalifikációs sorozata volt az első, amikor három pontot adtak a győzelemért. Az azóta megrendezett selejtezők közül a mostaniban sikerült a mieinknek a legnagyobb, szám szerint 14 (!) pontos különbséggel elmaradni a második helyezettől. Összesen 11 selejtezősorozat tartozik ebbe az időintervallumba, s ezeken átlagosan 7,5 ponttal maradt el a csapat a második helyezettől, s csak egyszer, az 1998-as vb-selejtezőben sikerült a második helyen végezni. Ebből is látszik, hogy a minden képzeletet felülmúló Európa-bajnoki szereplés után mennyire visszacsúszott az együttes abba a mocsokba, amiben 2016 előtt évtizedeken keresztül benne volt.
Öregszik a keret, a jövő generációja pedig sehol sincs
A magyar válogatott korfája nem ideális. Nemzeti csapatunk már a 2016-os Európa-bajnokságon is a rutinosabbak közé tartozott – a huszonhármas keret átlagéletkora 27.53 volt –, és bár ez csökkent az Eb-kvalifikáción, a kulcsszerepet kapó játékosok szinte mindegyike 27 éves vagy idősebb. A sérülés miatt kényszerpihenőn levő Gera Zoltán kivételével ugyan minden játékosban biztosan „benne van” még egy vagy két selejtezősorozat, de a probléma, hogy nem látszik annak a generációnak még a körvonala sem, amely leválthatná őket.
A válogatott elveszítette az elbúcsúztatott Király Gábor, Vanczák Vilmos, Juhász Roland, Hajnal Tamás kvartettet – mindannyian nagyon hosszú, magas szintű légiós tapasztalatot hoztak a nemzeti csapathoz. Az, hogy Gera Zoltán tudja-e még gyarapítani válogatottságai számát – nyilván nem szívesen állna meg 100 alatt –, egészségi kérdés is. Minden bizonnyal ő lesz a következő, aki követi Királyékat, korszakot meghatározó magyar labdarúgóként.
Az elmúlt húsz évben külföldre szerződő, majd a válogatottban is évekig szerepet játszó játékosok alapvetően két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoportba tartoznak az 1990-es évek végén, illetve a 2000-es évek első felében nyugatra kerülő labdarúgók, a teljesség igénye nélkül Király Gábortól Dárdai Páltól és Hajnal Tamástól kezdve Lőw Zsolton, Gera Zoltánon, Torghelle Sándoron és Szélesi Zoltánon át Szalai Ádámig, Huszti Szabolcsig és Juhász Rolandig.
A másik nagyobb csoportba pedig az 1989-ben és 1990-ben született generáció tagjai sorolhatók: Gulácsi Péter, Kádár Tamás, Koman Vladimir, Korcsmár Zsolt, Németh Krisztián, de idetartozik a jelenlegi kerettagok közül Megyeri Balázs is.
A felsorolt csoportokon kívül pedig még van egy-két, egyik csoportba sem sorolható volt vagy jelenlegi légiósunk, aki stabil válogatott is lett, úgy mint Dzsudzsák Balázs, Lovrencsics Gergő, Priskin Tamás, Stieber Zoltán.
A felsorolt csoportok, illetve korosztályok után viszont már csak egy-egy fecske repült külföldre (és maradt is ott), és ezért nagyon nehéz megtalálni a jövő embereit. Az nyilvánvaló, hogy már a jelenlegi szintet is csak megfelelő nemzetközi tapasztalattal felvértezett játékosokkal lehet fenntartani, az elmúlt években kegyetlenül szétvert NB I ehhez irtó kevésnek látszik.
Király Gábor 21, Gera Zoltán 25, Hajnal Tamás 17, Juhász Roland 22, Vanczák Vilmos 23 éves korában állt légiósnak. Ebből is látszik: ha egy magyar játékos elit ligába akar kerülni, általában 23 éves koráig ki kell szerződnie (Gera kivétel – rendkívüli tehetsége kompenzálta tinédzserkorában elvesztegetett éveit). Általánosságban is igaz, hogy a topligákba igen ritkán szerződtetnek jóval alacsonyabb szintű bajnokságokból 23 év fölötti focistát.
Közös bennük, hogy miután külföldre szerződtek, ott is maradtak 8 évig vagy tovább – megragadtak a magyarnál magasabb szintű bajnokságokban. A felsorolás első három játékosa ráadásul topligás élvonalbeli szinten gyűjtött nagy tapasztalatot – a jelenlegi keretben ez a legnagyobb hiánycikk, hiszen a kvalifikáció során pályára lépő játékosok közül Gerán kívül csak Szalai Ádámnak van öt szezonnál több rutinja az európai klublabdarúgás közvetlen elitjében.
Ezt a tapasztalatot semmi sem pótolhatja. A magyar bajnokság nyilvánvalóan nincs azon a szinten, amely felkészítené a játékosokat a topfocira. A hazai élklubok évek óta csak szemlélői az európai kupák csoportkörének – ez lenne pedig az egyik út ahhoz, hogy a játékosok közvetlenül megtapasztalják a nemzetközi szinthez kellő tempót. De ami még szomorúbb, az erősen támogatott, óriási pénzekhez jutó, infrastrukturálisan nagyot javuló magyar labdarúgás olyan játékosokat is alig-alig tud kinevelni az utóbbi években, akik évekre meg tudnának ragadni elitszinten vagy közvetlenül alatta, így a válogatottban meghatározó szerepük lehetne. Ezzel pedig forintszázmilliárdok vesznek kárba, akár hosszú távon is…
Ha pedig sem a klubcsapatok nem jutnak el odáig, hogy találkozzanak az elittel, és a képzés sem megfelelő és elegendő ahhoz, hogy újabb stabil topligás labdarúgóink legyenek, a mostaninál sokkal jobbra nem számíthatunk – összegzi a helyzet súlyosságát a Nemzeti Sport szakírója.
Hiányoznak a topligás játékosok
Már csak azért sem, mert a kétsebességes fejlődésű európai labdarúgásban – a topklubok és topbajnokságok gazdasági fölénye minden korábbinál nagyobb – azok az országok válogatottszinten is versenyhátrányba kerülnek, amelyek nem tudnak topligás szintre vagy az ezt követő polcra (a 10-12 legjobb európai bajnokságba) játékosokat eljuttatni, vagy nem tudnak olyan élcsapatokat összeállítani, amelyek rendszeres BL- vagy El-szereplők. Az olló – ezt az UEFA és gazdasági elemző cégek tanulmányai egyaránt megállapítják – egyre nyílik, és nem várható, hogy megfordulna a folyamat.
A jelenlegi ötéves UEFA-rangsor szerint a spanyol, az angol, az olasz, a német, a francia, az orosz, a portugál, a belga, az ukrán, a török és a holland élvonal a kontinens leginkább versenyképes 11 pontvadászata (Magyarország a 35. a sorban, Izland és Albánia között).
Az UEFA kvalifikációjából legalább a vb-pótselejtezőkig eljutó 17 válogatott mindegyikében közös, hogy kerete 9 vagy több (általában sokkal több – Izland a kivétel) tagja a fent említett élvonalbeli ligákban szerepel. Az izlandi válogatott viszont tele van az angol második vonalban vagy az észak-európai élcsapatokban edződő játékosokkal, akik számára nem lenne nagy ugrás felvenni az elit iramát és keménységét.
A magyar válogatottba az elmúlt 12 hónapban meghívott 52 játékosból jelenleg öt játszik a fent említett ligákban. Gulácsi Péter és Szalai Ádám a német Bundesligában, Nagy Ádám az olasz Serie A-ban, Lang Ádám a francia Ligue 1-ben, illetve Kádár Tamás az ukrán Dinamo Kijevben. A kép még akkor sem fényes, ha „hozzájuk csapjuk” az észak-amerikai MLS-ben és a kínai Szuperligában szereplő légiósainkat.
Egyáltalán nem vicces adat, hogy a luxemburgi válogatott – amellyel ebben az évben még megmérkőzünk – is fel tud mutatni ennyit, igaz, a négy legnagyobb élvonalbeli bajnokságban nincs légiósuk. Izland többet, és a „második vonalban” sokkal több labdarúgója játszik (nagyjából nyolcvanfős merítési lehetőség csak légiósból – szeretnénk hasonlót…). Albánia több mint kétszer ennyit. Azért ez is sok mindent elárul.
Kik hozhatnak szebb jövőt?
„Keressük a csapatot, amellyel sikeresek lehetünk.” Dzsudzsák Balázs a Feröer elleni vb-selejtező előtt mondta ezt, és a csapatkapitány szavai hűen tükrözik a jelenlegi állapotokat. A magyar labdarúgás legnagyobb problémája ugyanis továbbra is az, hogy nincsenek nemzetközi szinten versenyképes focistáink.
És bizony nagy bajban vagyunk, amikor azt szeretnénk megjósolni, hogy kikkel valósítható meg az egyre inkább elodázhatatlan generációváltás, kik léphetnek a most harminc év körüli vagy afölötti alapembereink mellé, hosszabb távon a helyükre. Márpedig – függetlenül az éppen aktuális szövetségi kapitánytól – ez lesz a következő évek nagy feladata. Jelen pillanatban pedig még azt sem mernénk egyértelműen kijelenteni, hogy a következő négy selejtezősorozatban (vb- és Eb együttvéve) mindig elérjük majd legalább a harmadik helyet, ahogy a legutóbbi négyben elértük. Vagyis, bár a jelennel sem lehetünk elégedettek, bizony van ennél lejjebb is…
Hogy kikből lehet válogatni a jövőre nézve, kik azok, akik Bernd Storcknál még nem játszottak, de szóba kerülhetnek? Kezdjük a sort először azokkal, akik külföldön szerepelnek és már nem utánpótláskorúak.
A csatár Futács Márkón és a szélső Bőle Lukácson kívül nem nagyon tudunk olyan játékosokat mondani, akik az elmúlt két évben az NB I-nél magasabb szinten, élvonalban meghatározó szerepet játszottak és ez idő alatt nem kaptak meghívót a válogatottba. Említettek közül pedig az amúgy háromszoros válogatott, a Hajduk Splitben játszó Futács az elmúlt két év jelentős részében sérült volt (amikor éppen egészséges volt, akkor gólkirály lett a horvát élvonalban), most is az, ahogy a nyáron Romániából a Ferencvárosba hazatérő Bőle is hosszabb ideje nem egészséges. Rajtuk kívül a Bőléhez hasonlóan ugyancsak a Ferencvárosba hazatérő, nigériai-magyar védő, Otigba Kenneth is több évet játszott az NB I-nél erősebb, élvonalbeli bajnokságban (Hollandiában és Törökországban), de ő egyszer már jelezte: a nigériai nemzeti csapat meghívójára vár.
Az U-válogatottban nem szereplő, de már felnőtt légiósaink közül hosszabb távon megítélésünk szerint a nemzeti csapatnál leginkább a következő játékosok jöhetnek még szóba azok közül, akik Bernd Storcknál még nem léptek pályára.
Adorján Krisztián (Partizani – Albánia), Hidi Patrik (Real Oviedo – Spanyolország), Holman Dávid (Slovan Bratislava – Szlovákia), Korcsmár Zsolt (Midtjylland – Dánia), Sallói Dániel (Sporting KC – Egyesült Államok), Vécsei Bálint (Lugano – Svájc), illetve esetleg még a felvidéki DAC-ban szereplő Mervó Bence, Kocsis Gergő, Vida Kristopher trió valamely tagja, tagjai kaphatnak esélyt.
A felsoroltak közül a magunk részéről egyedül a szélső Sallói Dánielt neveznénk a jövő ígéretének, aki idővel talán meghatározó játékossá is válhat, de neki egyelőre a klubjában, a Sporting Kansasban kell stabil helyet kiharcolnia. Ráadásul az európai versenynaptárhoz nem illeszkedő amerikai szezon miatt a tengerentúlról amúgy is egy kicsit problémás a válogatottság (jó példa erre az ősszel két meghívót is lemondó Nikolics Nemanja esete).
A felnőtt légiósok után lássuk azokat a játékosokat, akik jelenleg még utánpótlás-válogatottak, vagy egy-két alkalommal már az A-válogatottban is játszhattak, és jó eséllyel pályázhatnak arra, hogy a jövőben is számításba vegyék őket. Valljuk meg őszintén, egyelőre ők sincsenek sokan, és nem is igen látni, hogy kik léphetnek Kleinheisler László és Nagy Ádám nyomába, akik az utánpótlás-válogatottakból kilépve a felnőttek között is gyorsan alapemberré tudtak válni.
Az U21-esek közül első helyen a 20 éves támadó középpályást, Sallai Rolandot említenénk, aki már ötszörös válogatott, a ciprusi APOEL légiósának már stabil helye van Bernd Storck keretében. A 21 éves, kétszeres válogatott Balogh Norbert (Palermo – Olaszország) esetében ez még nem mondható el, de a szóba jöhető csatárlehetőségek közül még mindig őt találjuk a legesélyesebbnek arra, hogy egyszer majd Szalai Ádám helyébe lépve az első számú centerünk legyen (még ha eddig felnőttszinten inkább szélsőként is játszott).
Rajtuk kívül a belső védő Kecskés Ákost (Nieciecza – Lengyelország), az éppen sérüléssel bajlódó középpályás Szántó Tamást (Rapid Wien – Ausztria) és Vida Mátét (Vasas), továbbá esetleg a bal oldalon és középen is bevethető védő Tóth Bencét (Videoton) gondolhatjuk leginkább esélyesnek arra, hogy hosszú távon a felnőttválogatottban is állandó helyet harcoljon ki magának. Az utánpótlásból éppen kiöregedő játékosok közül pedig Berecz Zsombor (Vasas), Hangya Szilveszter (Vasas), Márkvárt Dávid és Nagy Dominik (Legia Warszawa) kaphat lehetőséget, ők már be is mutatkoztak a felnőtt nemzeti csapatban.
A 21 évnél fiatalabb korosztályokból több ígéretünk is van, közülük egyelőre csak a 19 éves, védőként és középpályásként is bevethető, egyszeres válogatott Kleisz Márkot (Vasas) és a nemzetközileg is a legnagyobb magyar tehetségnek tartott, az osztrák másodosztályú Lieferingben már rendszeresen felnőttek között játszó, 16 esztendős Szoboszlai Dominikot emelnénk ki. A többiek esetében (ide sorolnánk a jelenlegi U-válogatottakon túl például a Málaga utánpótlásában pallérozódó, 19 éves Tajti Mátyást is) azért megvárnánk, hogy felnőttek között is állandó játéklehetőséget kapjanak, mielőtt jóslatokba bocsátkoznánk. A tavaszi, horvátországi U17-es Eb-n látott csapatból idővel többen is odaérhetnek a válogatott közelébe, de a soron következő Eb-selejtezők alatt erre egyelőre inkább az említetteknek lehet reális esélye.
A légiósok és az utánpótlás után pedig lássunk még egy kategóriát, a honosítható játékosokét, ugyanis megfelelő számú tehetség híján egyre inkább szerepet játszhat ez a megoldás. Ennek egyik lehetősége lenne a külföldön élő magyar származású labdarúgók megtalálása, amilyen a lipcsei Willi Orban, de éppen a védő esete példázza, hogy azok a játékosok, akik egyébként nem kötődnek Magyarországhoz, nem feltétlenül szeretnének magyar válogatottak lenni, függetlenül a származásuktól. Ezt a hajlandóságot a válogatott szereplése is befolyásolhatja.
Sokkal nagyobb az esély a régóta nálunk élő légiósok honosítására és beválogatására, ahogy azt korábban láthattuk a brazil Leandro, Bernd Storcknál pedig a szintén brazil védő, az immár háromszoros válogatott Paulo Vinícius (Videoton) esetében. Ezt a sort folytathatná jövőre a bosnyák Asmir Suljic (Videoton), aki már magyar állampolgár, de a FIFA szabályai szerint csak 2018-ban lehetne választható a válogatott számára, mert akkor jár le számára a szabályban meghatározott, ötéves kötelező helyben élés. Más kérdés, hogy az MLSZ-től kapott tájékoztatás alapján Suljic nem lehet magyar válogatott, mert már játszott a bosnyák U-válogatottban, akkor, amikor még nem volt kettős állampolgár – ez pedig kizáró ok.
Az ötéves kötelező helyben élés azért amúgy is jelentősen szűkíti a rövid távon honosítható, lehetséges válogatottak körét. Ez alapján az olasz csatárra, Davide Lanzafaméra (Bp. Honvéd) például még legalább négy évet kellene várni, de ugyanazon ok miatt, mint Suljic, ő sem lehet magyar válogatott, ahogy ez alapján Loic Nego (Videoton) sem, mert ő is volt korábban francia U-válogatott. A francia jobbhátvédnek amúgy jövőre telne le az öt éve, csakhogy közben volt egy hét hónapos megszakítása, ami alatt Angliában játszott. Pedig ők hárman még erősítést jelenthetnének.
Mit hozhat a jövő?
A 2016-os Európa-bajnoki kvalifikációnak volt egyfajta logikája. Az UEFA a mezőny huszonnégyesre emelésével megadta az esélyt az európai középmezőnybe tartozó válogatottaknak. Márpedig a magyar nemzeti csapat a 2010-es és a 2014-es világbajnokság, illetve a 2012-es Európa-bajnokság selejtezőin is megmutatta, hogy ennek a középmezőnynek a tagjai között a helye, még akkor is, ha időnként hatalmas pofonokba szalad bele. Sikerült is kijutni az Eb-re, de az, hogy egy 24-es döntőbe kerültünk be, s nem egy 16-osba, véleményem szerint elvesz a kvalifikáció értékéből.
Az Eb-nyolcaddöntőre csak akkor lehetett volna azonnal tovább építkezni, ha a magyar labdarúgás képes „kitermelni” a válogatottól visszavonuló kulcsemberek utódait. Nemhogy az utódokat nem sikerült megtalálni, még új „fix” csapattagokra sem sikerült rálelni ebben a kvalifikációs sorozatban. A magyar klubfoci állapota egy fikarcnyit sem javult. Játékosaink ugyanúgy szinte láthatatlanok az elit bajnokságok piacán, mint eddig. Ennek hű leképezése a (reális) harmadik hely és a (nagyon vékonyka) tizenhárom szerzett pont, amelyet a válogatott a 2018-as vb selejtezőjében fel tudott mutatni.
Jön az első ízben kiírt Nemzetek Ligája és a 2020-as Eb selejtezői. Utóbbi esetében a kijutás – ezt az MLSZ kinyilvánította tisztán – elvárás.
A látottak alapján nem ebbe az irányba tartunk.
Ez pedig – különösen az irdatlan méretű befektetést tekintve – tényleg elkeserítő.
A Sportudvaron beszámolunk az MLSZ mai elnökségi üléséről, amelyen eldől a jelenlegi szövetségi kapitány sorsa. Olvassatok minket!