Itt vagy
Főoldal > Sportudvar > Nagyvilág > Bemutatjuk a Forma-1 leghosszabb pályáját!

Bemutatjuk a Forma-1 leghosszabb pályáját!

Közel egy hónap szünet után ezen a hétvégén folytatódik a Forma-1-es világbajnoki sorozat. A száguldó cirkusz ezúttal a Belga Nagydíjon vesz részt, amelyet a kicsivel több mint hét kilométer hosszúságú spa-francorchamps-i versenypályán rendeznek. Az Ardennekben elterülő aszfaltcsík sok legendás futamot hozott izgalmas vonalvezetésének és változatos mikroklímájának köszönhetően. Most egy kicsit mélyebbre ásunk a pálya múltjával és jelenével kapcsolatban.

A nyári szünet végéhez érkezett a Forma-1 mezőnye. Augusztus utolsó hétvégéjén folytatódik az idei világbajnoki sorozat, mégpedig a Belga Nagydíjjal. A versenyt ezúttal is a Circuit de Spa-Francorchamps-on, a világ egyik legismertebb és legkedveltebb pályáján rendezik meg. Az aszfaltcsík egészen pontosan Francorchamps, Malmédy és Stavelot települések közelében, az Ardennek erdeiben helyezkedik el. Ez a pálya ad otthont a Belga Nagydíjnak 1925 óta szinte minden évben.

Karakterét tekintve nagyon gyors versenypálya, s ez azóta is igaz rá, hogy 1979-ben egy átépítés során az addigi hossz felére, 14-ről 7 km-re csökkentették a távot. Nagy szintkülönbségekkel és hosszan elnyújtott, nagysebességű kanyarokkal van megáldva, ez teszi rendkívül ritmusossá a vonalvezetést. A környéknek saját mikroklímája van, gyakran előfordul, hogy a pálya egyik részén esik az eső, a másikon pedig süt a Nap. Ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően nagyon népszerű, több pilóta kedvenc pályája, a versenyzők és a nézők is nagyon szeretik. Körülbelül 84 ezer szurkoló foglalhat helyet a pálya körüli lelátókon, s minden évben teltház előtt zajlanak a Forma-1-es események.

A pálya története

A pálya eredetileg egy háromszög alakú aszfaltcsík volt, melyet Jules de Thier és Henri Langlois van Ophem tervezett 1920-ban. A vonalvezetést a Francorchamps, Malmédy és Stavelot falvakat összekötő közutak jelölték ki. Az első versenyre 1921 augusztusában került volna sor, ám a korabeli krónikák szerint érdeklődés hiányában elmaradt. Végül egy kerékpárversennyel avatták fel a pályát (idén a Tour de France mezőnye is érintette Spát), majd 1922-ben megrendezték az első motorversenyt. 1924-ben került sor az első spái 24 órás futamra, majd 1925-ben futották az első Belga Nagydíjat.

A korabeli Spa-Franchorschamps versenypályán is már sokkal magasabb átlagsebességet lehetett elérni, mint más európai pályákon, ami nagyon népszerűvé tette a helyszínt a versenyzők körében. A belgák büszkék voltak erre, ezért a további gyorsulás érdekében módosították a pálya vonalvezetését. 1930-ban kiegyenesítették a Malmédy sikánt (jóllehet az új kanyart 1934 és 1947 között nem használták), 1939-ben pedig levágták az Ancienne Douane hajtűkanyart, és egy jóval meredekebb hajlattal, a Raidillonnal kötöttek össze a domb aljában elhelyezkedő első kanyart, az Eau Rouge-t, valamint a dombtetőn kígyózó Kemmel kanyarokat. Ezzel megszületett a világ egyik leghíresebb, mára ikonikussá vált kanyarkombinációja. A pálya gyorsabbá tétele a háború után is folytatódott: 1947-ben végleg megszüntették a Malmédy sikánt, és egy új, döntött gyors jobbkanyarral kerülték ki Stavelot városát.

Az így létrejövő 14,1 kilométeres, ultragyors versenypálya vonalvezetése lényegében változatlan maradt a következő három évtizedben. A nagy sebességek azonban egyben rendkívül veszélyessé is tették az aszfaltcsíkot. 1939-ben Richard Seaman a vizes pályán elvesztette uralmát járműve fölött, és a fáknak csapódva halálos balesetet szenvedett a La Source hajtűje előtti rövid egyenesre vezető Clubhouse kanyarban. 1960-ban Chris Bristow és Alan Stacey 15 perc különbséggel vesztette életét a pályán. A Forma-1-ben az 1960-as évek végén egyre nagyobb figyelmet kezdtek fordítani a biztonságra. A spa-francorchamps-i versenypályát túlzottan veszélyesnek minősítették, ezért 1969-ben nem rendeztek Belga Nagydíjat. Az 1970-es versenyre a biztonság növelése érdekében az akkoriban még nem kötelező szalagkorláttal vették körül a pályát, és más biztonsági intézkedéseket is meghoztak. Ennek ellenére a cirkusz az 1970-es években már nem tért vissza Spába. 1973-ban és 1975-ben halálos balesetek történtek a 24 órás versenyen is, és 1978-ban emellett csupán egy motorversenyt rendeztek a pályán.

1978-ban a belga autóklub nagyszabású építkezésekbe kezdett a helyszínen, a cél egy felújított, a korabeli követelményeknek megfelelő rövidebb és biztonságosabb pálya megépítése volt, amellyel Spa visszaszerezheti a Forma-1 bizalmát. Ennek keretében a pálya hossza körülbelül a felére, 14-ről 7 km-re csökkent. A nyomvonal kiegyenesítette a Kemmel kanyarokat, és a Les Combes-nál hagyja el a régi pályát, hogy aztán a La Carriére nevű éles jobb törés után nem sokkal csatlakozzon hozzá ismét. Így megmaradt két ikonikus kanyar a régi pályából, a La Source és az Eau Rouge, miközben a gyorsaságra építő karakterisztikája sem veszett el: a háromból megmaradt két nagy egyenes egy-egy része alkotja a pálya nagyjából kétharmadát, és az új belső kanyarok is jellemzően ritmusos, gyors fordulók. A széles új részeken modern szegélyköveket rakták le, nagyméretű bukótereket hoztak létre, a korabeli gyakorlatnak megfelelően sóderággyal és majomfogó hálókkal, állandó szalagkorlát és szervizút övezte a pálya szélét. A híd kiszélesítésével megnövelték a bukótereket az Eau Rouge-nál is. Az új pályát 1979-ben adták át, az átalakítás nagyjából 150 millió frankba került.

1981-ben megépült a Buszmegálló sikán, amely egyrészt lassította a Clubhouse kanyarban a sebességeket, másrészt a közúti forgalom számára valóban buszmegállóként funkcionált. 1983-ban a Forma-1 végül visszatért Spába. Erre az alkalomra három további változtatást eszközöltek a pályán: az első és talán legfontosabb az új boxutca megépítése volt, ami a La Source hajtű túloldalára, gyakorlatilag vízszintes talajra került, ellentétben az Eau Rouge előtti lejtőn elhelyezkedő eredetivel. A régi bokszépületeket is megtartották, amelyek a betétfutamok csapatait láthatták vendégül. Másodszor, átalakították magát az Eau Rouge-komplexumot: kiszélesítették a Raidillonnal belső ívét, ezáltal csökkentve mind az Eau Rouge, mind a Raidillion sugarát. A változtatás célja a Raidillion külső ívén található bukótér kialakítása volt, viszont a kisebb ívek miatt a kanyar sebessége is megnőtt. Harmadszor, fák kivágásával bukóteret alakítottak ki a La Source külső ívén is. A pálya azonban így sem maradt mentes a tragédiáktól. Az 1985-ös 24 óráson a nagy német ígéret Stefan Bellof vesztette életét az Eau Rouge-ban egy ütközést követően.

1992-re végleg leaszfaltozták és a nyomvonal részévé tették a La Source mellett kialakított bukóteret.

Ayrton Senna és Roland Ratzenberger halála után 1994-ben több nagysebességű kanyart is sikánok kialakításával lassítottak le, beleértve az Eau Rouge-t is. A pálya La Source előtti bokszutcája új boxbejáratot is kapott. A Clubhouse helyett a boxutcát a versenyzők a Buszmegállóban egyenesen továbbhajtva közelíthették meg. A rákövetkező évben az Eau Rouge már ismét régi fényében csillogott, miközben a széles Raidillon külső részén kavicságyat alakítottak ki.

1997-ben a paddock bővítése céljából kicsit “kijjebb tolták” a La Source előtti egyenest.

2001-re a pályát végleg lezárták a közúti forgalom elől, 2002-ben pedig további átalakításokat hajtottak végre. Kiszélesítették a Buszmegálló sikán második felét, az Eau Rouge bukóterét, valamint leaszfaltozták és szintén kiszélesítették a Raidillon bukóterét. A régi bokszutca új kijáratot, az új pedig ismét új bejáratot kapott. A régi bokszutca kijáratát felvezették az Eau Rouge új bukóterén át, ami így a Kemmel egyenes elején csatlakozott újra a pályához. A Formula–1-es bokszutcába való behajtáskor pedig a versenyző ezek után a Buszmegálló második része előtt hagyta el a pályát.

A 2000-es évek elején ismét veszélybe került a Formula–1-es verseny Spában, ezúttal a dohányreklám-tilalom kérdése miatt. A belga hatóságok minél előbb be akarták vezetni a rendelkezést, mire Bernie Ecclestone, a Formula–1 “supremoja” azzal fenyegetőzött, hogy törli a futamot a versenynaptárból. A rendelkezés bevezetését végül többször elhalasztották, így a 2001-es és 2002-es események megrendezésre kerülhettek. A 2003-as azonban nem, miután a törvényjavaslatot mégis elfogadta a belga parlament. Jóllehet, mivel látták, hogy Ecclestone fenyegetése valósággá vált, később visszavonták a törvényt, és rendezvény zöld utat kapott a következő évekre.

2004-ben ismét módosították a Buszmegálló sikánt, ami ezúttal új bejáratot kapott. A régi balkanyart eltolták jobbra, amihez egy új jobb hajlat vezetett.

2006-ban megint nem rendezték meg a belga nagydíjat, mivel a verseny szervezői csődöt jelentettek, és így nem készültek el a pályához és a paddockhoz kapcsolódó fejlesztések. Végül a belga kormányzat teremtette elő a szükséges forrásokat, ám a kivitelezést már nem lehetett befejezni a verseny idejére.

2007-re azonban igen, és az azévi eseményre a Blanchimont kijárata és a régi célegyenes közötti szakaszt az alapoktól kezdve újjáépítették. A Buszmegálló bal-jobb-jobb-bal-kanyarkombinációja helyett egy rövidebb, de élesebb jobb-bal-kanyarkombinációt építettek, ami a Clubhouse kanyar kiiktatásával közvetlenül a hosszabb célegyenesre vezet. A bokszutcába a balkanyarban egyenesen továbbhajtva lehet bejutni. Áthelyezték és leszűkítették a La Source hajtűt is, amelynek külső részén ismét bukóteret alakítottak ki, aszfaltborítással. A változtatások célja részben az volt, hogy a hajtűkanyart közrefogó két egyenes között egy nagyobb és modernebb paddockot hozzanak létre. Az építkezés körülbelül 19 millió euróba került.

Híres kanyarok
Eau Rouge
Az Eau Rouge-patak, amelyről a kanyar a nevét kapta (Forrás: Wikimedia Commons)

A világ egyik, ha nem a leghíresebb kanyarja az alatta csörgedező patakról kapta a nevét, amelynek vize a környékről a patak által kimosott kőzetek miatt vöröses árnyalatú – innen a név “Eau Rouge”, azaz “vörös víz” franciául. Szigorú értelemben véve az Eau Rouge a lejtő aljában elhelyezkedő balkanyar, a hegynek felfelé vezető jobbos a Raidillon, avagy “meredek emelkedő”, míg a hegytető éles balosának nincs neve.

Eredetileg az Eau Rouge egy nagyobb sugarú balkanyar volt, amely egy rövid szerpentinen keresztül vezetett el a névtelen balosig. A mai kombináció 1939-ben született meg, amikor az átlagsebességek növelése céljából levágták a szerpentin hajtűkanyarját, az Ancienne Douane-t (ahol 1920-ig egy német határállomás működött), és a Raidillon beiktatásával lerövidítették a pályát. 1983-ban kiszélesítették a Raidillon belső ívét, így a külső íven több hely maradt hibázásra. Ezzel csökkent a Raidillon sugara, tovább csökkent az Eau Rouge sugara, és az egész kanyarkombináció gyorsabbá vált. A környezetét érintő kisebb, vagy időszakos változtatások ellenére napjainkban is így néz ki.

A kombináció leggyorsabb bevételéhez érdemes a balkanyart minél jobbrább megkezdeni, és a lehető legkésőbbi kanyarcsúcspontot venni. A lassítást érdemes még a jobbos előtt befejezni, különben az ottani meredek emelkedőn való kanyarodáskor a nagy tempó mellett elindulhat az autó hátulja, ahogy az Jacques Villeneuve-vel és Ricardo Zontával történt 1999-ben. Tehát már a gázon állva a Raidillonban is érdemes késői csúcspontot venni, hogy az éles, beláthatatlan csúcspontú második balost minél szélesebb ívről lehessen kezdeni, és az abból való kigyorsításkor is minél előbb lehessen padlógázt nyomni. A jó kigyorsítás – amihez elengedhetetlen a jó kanyarvétel – nagyon fontos, mert az itt összeszedett sebességelőnyt, vagy -hátrányt a következő hosszú egyenesben végig viszi magával a versenyző. Ha kellően nagy az autó leszorítóereje, akkor be lehet venni padlógázon is – a Formula–1-ben száraz körülmények között már régóta padlógázas. Ha elegendő leszorítóerő van hozzá, akkor a fentiek helyett az autót érdemes úgy pozicionálni, hogy minél szűkebb íveket lehessen venni, ezáltal minimalizálva a megtett távot.

Az Eau Rouge 1997-ben (Forrás Wikimedia Commons)

Az emelkedő meredeksége miatt a Formula–1-es autók alja a pálya többi részéhez ideális hasmagasság mellett odaverődik a talajhoz. Régen ilyenkor óriási és látványos szikrákat hánytak, napjainkban pedig a farostlemez nyoma marad ott az aszfalton. A versenyzők szokatlanul nagy oldalirányú és függőleges terhelést kapnak.

A kétszeres világbajnok Fernando Alonso így jellemezte az érzést: “A kanyart egy lejtőn közelíted meg, aminek az alján hirtelen irányt váltasz, aztán felfelé mész egy nagyon meredek emelkedőn. A pilótafülkéből nem látod a kijáratot, és ahogy átmész a dombtetőn, nem tudod, hogy hova fogsz érkezni. Ez egy kritikus fontosságú kanyar a mért körön és a versenyben is, mert egy hosszú, emelkedő egyenes követi, ahol sok időt veszíthetsz, ha előtte hibázol. De érzésre is nagyon fontos kanyar egy versenyzőnek. Minden körben különleges benyomást kelt, mert a testedben érzed a nyomást, ahogy átmész a domb alján. Nagyon furcsa érzés, de ugyanakkor nagyon szórakoztató is.”

A kanyar – különösen mióta felgyorsult – nagyon veszélyes, több áldozatot is követelt az évek során. A fiatal német reménység, Stefan Bellof 1985-ben egy Porsche 956-os volánjánál a spái 1000 km-es versenyen, míg Guy Renard 1990-ben egy Toyota Corolla GT-t vezetve a spái 24 óráson szenvedett itt halálos balesetet. Villeneuve és Zonta mellett 1993-ban Alex Zanardi, 2001-ben pedig Mark Webber is hatalmasat bukott itt.

Masta Kink

A Masta Kink a régi 14 km-es pálya egyik kanyarja volt, de közúton napjainkban is megközelíthető. Félúton helyezkedik el Malmédy és Stavelot városok között. Maga a kanyar egy enyhe, kissé lejtős bal-jobb törés.

Akárcsak az Eau Rouge-t ezt is egy hosszú egyenes követi, illetve előzi meg. Előbbi miatt ez is nagyon fontos volt a jó köridő szempontjából, míg az utóbbi miatt ezt is hatalmas tempóval vették be. A kanyart padlógázon, és végsebesség mellett az egyenes jobb oldaláról közelítették meg a versenyzők. A technika ezúttal is az volt, hogy a lassítást még a kanyarodás megkezdése előtt befejezték, majd késői kanyarcsúcspontot véve egy úgynevezett erőcsúsztatással “bedobták” az autót a balosba. A pályán ekkor elfoglalt pozíciótól függött, hogy a kanyar második részét milyen jól sikerült teljesíteni. Ideális esetben az autó a pálya középvonalától kicsit balrább érkezett, és a versenyzőnek volt egy-két tizedmásodperce a kormány kiegyenesítésével stabilizálni az autó hátulját, mielőtt erőcsúsztatás nélkül, vagy az előzőnél jóval kisebbel áthaladt a jobbkanyaron. Tökéletes vezetéssel a versenyzők éppen a jobbkanyar kijáratánál, a külső íven elhelyezkedő ház lépcsője elé néhány arasszal érkeztek meg, immár ismét padlógázon.

A nehézsége abban állt, mint a gyors kanyarkombinációké (például az Eau Rouge-é és a Mastáé) általában: a gyorsasága miatt nem volt lehetőség hibázni. Ha a versenyzők hibáztak a balosban és rosszul pozicionálták az autót a jobbos előtt, akkor az ott összeszedett hátrányt nem tudták ledolgozni sem a kanyar második részében, sem az utána következő egyenesben. Ha nagyobbat hibáztak a balosban, akkor pedig egy ponton túl lehetetlen volt a pályán tartani az autót a jobbosban, aminek többször nagy esés lett a vége.

1966-ban például Jackie Stewart bukott hatalmasat, aki ennek hatására az autóversenyek biztonságáért küzdők élharcosa lett. Az 1972-es spái 24 óráson Hans-Joachim Stuck az egyik versenyzőváltás alkalmával azt kiabálta társának, Jochen Massnak, hogy “vigyázzon, mert leszakadt darabok vannak a pályán a Mastánál”. Mass letört autóalkatrészekre számított, és elszörnyedve látta, hogy valójában egy pályabíró szétszakadt testrészei borítják a pályát.

A gyorsan növekvő kanyarsebességek mellett a pálya túl veszélyesebbé vált a versenyzők és a nézők számára is, ezért 1979-re átépítették és biztonságosabbá tették. Az új 7 km-es pálya már elkerülte a Masta Kinket.

Blanchimont

A Blanchimont egy éles bal törés a kör vége felé, amelynek a kijárata a Buszmegállóba vezet. A kanyar gyakorlatilag változatlan maradt a pálya megszületése óta, és része maradt az új 7 km-es vonalvezetésnek is.

Bevétele közel sem igényel akkora tudást és tehetséget, mint az Eau Rouge-é, vagy a Masta Kinké, hírnevét a veszélyessége adja. Korábban egyáltalán nem rendelkezett sem bukótérrel, sem szalagkorláttal, a kanyar külső ívét fák és egy emelkedő övezte. Később ez változott, de a bukótere továbbra is kisebb, mint amekkorát a sebessége megkövetelne, mögötte pedig egy 7-8 méteres szakadék található.

Az 1992-es belga nagydíj egyik pénteki szabadedzésén Eric Comas bukott nagyot. Az eset arról maradt emlékezetes, hogy a világbajnok Ayrton Senna megállt, hogy segítsen Comasnak, miközben az autók versenytempóval száguldottak ki a kanyarból. 1997-ben a Formula–3000 egyik versenyén Tom Kristensen hasonló módon ütközött, mint Comas, de az ő pályára visszacsúszó autóját még többen eltalálták, mielőtt teljesen megállt. 2001-ben Luciano Burti a megelőző egyenesben elveszítette az első szárnyát egy ütközésben, és autója irányíthatatlanul vágódott a gumifalba a Blanchimont-nál. Egyik versenyző sem szenvedett súlyos sérülést.

Nyílt napok

A pálya eredetileg ideiglenes versenypálya volt, és közutakat használt, amiket lezártak a versenyhétvégékre, de amelyek rendes közúti forgalmat bonyolítottak az év többi részében Francorchamps, Malmédy és Stavelot között. Így a pálya a közlekedési szabályok szokásos megkötéseitől eltekintve mindenféle korlátozástól mentesen bejárható volt közönséges utcai járművekkel is. Az Eau Rouge-ban a dél felé – a versenyek haladási irányában – haladó forgalom használhatta a híres emelkedőt, az észak felé tartók pedig a régi Ancienne Douane felé kerülhettek.

Ezen az állapoton az 1979-es átépítés sem változtatott, a pályát csak 2000-ben nyilvánították állandó versenypályának, ekkor zárták le a forgalom elől. Ez a lépés számos modernizációs beruházást tett lehetővé a pályán és környékén, ami a 2007-es újjáépítésekben csúcsosodott ki. Mindemellett a régi 14 km-es pálya maradéka, a Les Combes-tól elkezdve, a Masta Kinken át, egészen a La Carriére-ig többé-kevésbé változatlan nyomvonalon továbbra is bejárható utcai autóval is.

A versenyhétvégéken kívül a Spa-Francorchamps-i pálya napjainkban változatos egyéb programokat tart.

  • Tesztnapok: minden évben van még néhány nap a versenyhétvégéken kívül, amikor a pályát hivatásos versenyzők és csapataik veszik birtokba versenyautóikkal, a korábban a Formula–1-ben is szokásos tesztnapokon. A tesztnapokon szigorú előírások vannak érvényben (például a FIA biztonsági előírásai, sebességhatárok stb.), és szigorú menetrend szerint léphetnek pályára a formaautók, a túraautók, a sportautók és más kategóriák indulói.
  • Pályaismertető kurzusok: április és október között minden hónap minden második hétfőjén a Renault támogatásával úgynevezett pályaismertető kurzusokat tartanak, amelyek keretében a fizető vendéget Marc Duez viszi körbe a pályán két kör erejéig egy Renault Mégane-ban, mielőtt a látogató megtesz újabb két kört a saját járművével a biztonsági autó mögött.
  • Nyilvános Vezetési Élmény: minden évben van néhány nyilvános nap, amelyeken megrendezik a Nyilvános Vezetési Élmény nevű programot az amatőrök számára. Ezek a napok a klasszikus nyílt napok menetrendje szerint zajlanak. A vendég vásárol egy belépőt egy adott időtartamra, amely alatt annyiszor megy körbe a pályán a saját járművével, ahányszor csak akar. A szigorú biztonsági, zajvédelmi és egyéb előírások természetesen ezeken a napokon is érvényben vannak.
  • Csoportos túrák: a fentieken kívül minden esemény alatt jeggyel, vagy ingyenesen bejárható a pálya bizonyos területe (lelátók, szervizutak), illetve a látogató egy túra keretében megtekintheti a versenyirányítás központját, a sajtótermet, a kommentátorfülkéket, stb.

Vélemény, hozzászólás?

Top